Minden sötét volt. A vámpírgéneknek köszönhetően még láttam annyira, hogy ne menjek neki semminek.
A futás eredményes lett, a fejem kitisztult már nem éreztem nagyon semmit. Arra gondoltam mennyire megijedhetett anya.
Haza kell mennem. Nem lehet olyan mint egy kislány aki elfut minden elől csak mert most azt mondom  hogy nem bírom ezt.
Az élet sem ilyen. Szembe kell néznem ami előttem áll. De mi van akkor ha ez a valami a múlt?
A házból fény áradt ki. A nappaliba belépve két szem szegeződött rám.
- Renesmee. - sóhajtotta anya miközben erősen megölelt.
- Én annyira sajnálom. Nekem csak egy kis egyedüllétre volt szükségem. - makogtam.
- Sss. Semmi baj. - Csókolta le egy könnycseppet arcomról. Apa homlokon csókolt majd mindkettőnket megölelt és kiment.
Anya szemeibe néztem melyek tele voltak szeretettel, félelemmel, és aggódással.
- Miért nem mondtad el? Miért titkoltad, hogy te és Jakob...?- nem fejeztem be a mondatod. Becsukta a szemeit és a
kanapéhoz húzott.
- Pont ezért nem. Nem akartam fájdalmat okozni neked. Elég az, hogy mennyit okoztam Jakobnak. És hidd el nekem is  mennyire fáj, hogy
cserben hagytam a legjobb barátomat. Pedig nagyon szeretem.
- És soha nem érezted úgy, hogy rosszul döntöttél? Egyetlen kósza percre sem? - szipogtam.
- Mire gondolsz? - kezem hideg arcára tettem. Megmutattam neki azt a képet amelyet nehezen tudok kitörölni a fejemből.
A jegygyűrű, Jacob büszke mosolya Bellára, és a lányukra.
Felnéztem rá. Arca döbbent volt.
- Talán volt egy perc amikor azt gondoltam, hogy mi lenne ha...De ez még emberi életem során volt amikor szenvedni láttam.
Miután te megszülettél felhőtlen boldog volt. És én is. Csak te és Edward számítottatok. Mint most.
Akaratlanul is mosolyogtam.
- És az igaz, hogy amikor megtudtad, hogy én vagyok a lenyomata rátámadtál?
- Ohh igen. Szegény Seth itta meg a levét.
Felnevettem, miközben még,de könnyes volt a szemem. Elképzeltem amint anya támadni készült a legjobb barátját. Olyan hihetetlennek tűnt.
- Szeretlek. És ő is szeret. Hidd el ezek soha nem fognak változni. - mosolygott és letörölte a még mindig nedves arcom.
- És apa? Ő mit szól ehhez az egészhez? - Ajkába harapott.
- Nehezen de elviseli. Tudta és én is, hogy egyszer eljön ez az idő. Csak egy kicsit váratlanul ért bennünket.
- Szerinted beszélnem kéne vele? - Reménykedtem, hogy azt mondja, hogy "áhh dehogy is majd én mindet megbeszélek vele,
te csak légy nyugodt, minden rendben lesz"- De tudtam, hogy nem megy minden ilyen könnyen.
- Beszéld meg vele. - bólintott. - És kérlek soha többet ne menj csak így mint délután.- Szeme könyörgő volt.
- Megígérem...És Sajnálom.
- Tudom. - Megpuszilt majd felment az emeletre.

Leültem a ház előtti lépcsőre mellé.
- Tényleg sajnálom. - Ismételgettem magam. - Haragszol? - nem néztem rá, de éreztem amint rám emeli tekintetét.
- Haragszom-e? Ezt komolyan kérdezed? - Megemelte hangját. Soha nem emelte fel eddig amikor velem beszélt.
- Őrjöngök. De tudom, hogy sajnálod. - sokkal lágyabban szólt ezúttal. - És én is sajnálom. Az előbbit.
Nem kellett volna felemelnem a hangom. És talán beszélnem kellett volna veled a múltkor   nem azt mondani, hogy majd
holnap beszéld meg anyáddal.
Hitetlenkedve megráztam a fejem.
- Ne csináld ezt! Ez a legrosszabb amit tehetsz. Magadra akarsz vállalni mindent. Én vagyok a hibás! Én mentem el úgy, hogy nem szóltam semmit,
és ijesztettem rátok. És nekem kellett volna már akkor beszélnem anyával.
- Talán. De ez se jó, így. Mind hibázunk.
- Igen.- sóhajtottam. - Mind.
Ráhajtottam a fejem a vállára. Együtt néztük amint felkel előttünk a nap.
A csöndet Jakob zavarta meg.
- Nessi! - térdelt elém és jól megnézett nem esett-e bajom.
- Jól vagyok. - biztosítottam róla. Kifújta a levegőt meg könnyebülésében majd megcsókolt miközben apa még
mindig mellettem ült. Morgás tört elő belőle.
- Vedd le a mancsod róla. - lökte arrébb Jacket.
- Apa elég. - szemem szikrákat szórt úgy mint övé.
- Ó Edward. Ne csináld már ezt. Te is teljesen tisztában voltál mindennel, hogy egyszer ő is úgy fog szeretni engem.
- De nem most. Még csak egy gyerek. Egy kislány. - sziszegte.
- Talán már nem.- lépett közelebb Edwardhoz. Egy fejjel magasabb volt mint ő mégis eltörpült apám mellett.
 Meglepett, hogy Jakob felnőttként gondol már rám.
- Elég apa! És te is állj le Jake! - álltam közéjük. - Tudom, hogy féltesz. De azt hiszem tudom, hogy mi a legjobb
nekem. Csak bízz bennem. - Egyenesen szembe néztem vele. Láttam, hogy még mindig nagyon dühös, de szemei lágyabbak lettek.
- Bízom benned. Teljes mértékben. Benne nem bízom. - bökött fejével barátom felé.
- Tudod, hogy akár az életemet is odaadnám érte. - vetette oda neki, miközben egész testével remegett. Anya jelent meg mellettem.
- Edward, nyugodj le kérlek. - cirógatta meg arcát. Szemem nem vettem le Jakobról. Teste még mindig szünet nélkül
remegett. Szemében düh volt.
- Renessme menny be a házba. - utasított apa. Jakob egyre jobban rázkódott. - Menny be a házba. - hanga parancsoló volt.
- Nem! Jake, nyugodj le!- szaladtam hozzá és hozzábújtam. Fogaim egymásnak koccantak - Ekkor anya hátulról
felkapott és bevitt a házba. Már csak egy hatalmas vonyítást hallottam.
- Nee!! - kiáltottam, és kapálóztam anya szorításából de nem engedett.
- Maradj Renessme! - kiáltotta.
- De Jake, és apa! - Nem tudtam, hogy melyiket féltsem jobban.
Hirtelen egy nagy puffanással kirobbant az ajtó amin berepült Jacob.
- Jake! Jake!- oda akartam rohanni hozzá de anya még mindig nem engedett. Szemeit rám emelte melyben düh izzott.
Kapálóztam és felé nyújtottam a kezem. Erre mintha még jobban felmérgesedett volna, felállt és felénk kezdett jönni.
Egy hatalmas ugrással közelített felénk, mire anya a háta mögé lökött és ráugrott  a barátomra.