Valóság?

Jasper/Alice 
 

- Jasper, muszáj mindenbe beleütnöd az orrod?!

- De, Alice, mostanában, folyton kerülsz engem, és komolyan mondom, hiába vagy vámpír rosszul nézel ki. Mármint, úgy értem olyan, mintha… mintha beteg lennél. Érzem, hogy titkolsz valamit… Talán nem szeretsz? – kérdezte Jasper keserűen.

- Nem, én nem… nem erről van szó Jazz, hát persze, hogy szeretlek, de… ez bonyolult, még nekem se tiszta minden, de ha összeáll a kép, ígérem…  - nem tudtam, mit ígérjek neki. Azt hogy újra boldogok leszünk? Nevetséges, ha ez igaz, ez a dolog, akkor a Volturi megkeseríti az életünket, úgy, mint régen Edwardékét – ígérem, hogy minden a régi lesz! – fejeztem be sután. Utálok hazudni neki, és a képességével ő is érzékelte, hogy valami nincs rendben velem. Hát, persze, hogy nincs. Hogyan is lenne, mikor itt ez a dolog. Számba vettem a jeleket, és amiket Bellával megbeszéltem. Szédülés, ami soha az életben – legalábbis vámpír életemben – nem fordult még elő velem. Sokkal jobban kívánom a vért, mint eddig bármikor, és néha gusztusosnak találom az emberi ételt. Pfúj. És a gyomrom, ha túl sok vért eszek, most keletkezett mohóságomban, elkezd liftezni, és olyan mintha ki akarna jönni belőlem. Bella azt mondta, hogy ez a hányinger. Kellemetlen dolog mit nem mondjak. Aztán Bella azt is mondta, csak úgy viccből, hogy olyan, mintha terhes lennék. Ezen nevettünk. Egy darabig. Aztán felkiáltottam, valahogy, így:

- Jóisten, TERHES VAGYOK! – Szerencsére épp senki nem volt a házban, úgyhogy eddig a hírt, csak Bella tudja rajtam kívül. Eleinte nagyon örültem. Majd csodálkoztam azon, hogy ez hogyan is sikerülhetett, hiszen vámpír vagyok, és egyáltalán nem lehetne gyerekem. Aztán ismét, csak boldog voltam. Most viszont leginkább aggódom, ugyanis a látomásaimban fekete csuklyás alakokat látok, akik felém közelednek. Jobban mondva felénk ugyanis, egy pólyát tartok a kezemben, amiben egy tündéri kisbaba fekszik. Próbálom elhessegetni ezeket a képeket, meg a terhességi ügyet a fejemből, ha Edward vagy Jasper közelében vagyok, de tudom, hogy ezt nem sokáig bírom, majd csinálni. El kell mondanom Jaspernek, és mindenkinek.

   Ma délután – határoztam el magamban – ma megmondom, és végre nem leszek egyedül ebben az egész kalamajkában.

- Jazz, figyelj, beszélni szeretnék veled. Sajnálom, hogy eddig titkolóztam, de most már, rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. El kell mondanom, hogy mi van. Één… vagyis mi… ö… - dadogtam össze-vissza.

- Jasper, várandós vagyok! – hadartam egy szuszra.

- Mi? – kérdezte Jasper bambán.

- Ter-hes va-gyok! – szótagoltam neki.

- Hogyhogy… Mi? – értetlenkedett.

- Az istenért, Jasper, GYEREKÜNK LESZ! – Ekkor sajnálkozó arcot vágott.

- Alice, tényleg nagyon kimerültnek látszol, talán, majd Carlisle megmondja mi a bajod, te csak nyugodj meg, valószínűleg nem te vagy az első vámpír, aki idegösszeroppanást kapott – mondta, s az arcán még mindig szánalom ült. Én, csak levegő után kapkodtam.

- Mi?! Én nem kaptam idegösszeroppanást, csak terhes vagyok te őrült! – kiabáltam teli torokból, és már megint megszédültem. Ekkor végre megértette a mondandóm lényegét.

- Babánk lesz? – kérdezte kábultan.

- Na, végre, hogy felfogtad! – Odajött hozzám, és megölelt, aztán felemelt, és ordibált.

- Huhúúúú, apa leszek!!!

- Jasper! Fogd már be! Ne üvöltözz! – mondtam neki dorgálóan, de azért mosolyogtam. Jobban fogadta, mint ahogy azt reméltem volna.

- De, hogy lehetséges ez? Hisz, te vámpír vagy nem lehetne gyermekünk!

- Ezen már én is gondolkodtam, és azt hiszem, tudom a választ. Mostanában elég sok látomásom van, és van köztük, egy visszatérő. Kínok közt fekszem, és négy vámpír áll fölöttem, mindenféle orvosi dologgal. Azt hiszem ez az átváltozásom alatt történhetett, és valahogy ehhez kapcsolódik a gyerek, de ahhoz, hogy ezt megfejthessük Carlisle segítségére lesz szükségünk.

  A délután vizsgálatokkal telt, de csak miután bevallottam az egész családnak az állapotomat. Majd kiugrottak a bőrükből.

- Igen, most már egész biztos…  - mormolta magában Carlisle.

- Mi biztos? – kérdeztem tőle.

- Az, Alice, hogy beléd emberi géneket ültettek átváltozásod idején, így voltál képes teherbe esni, anélkül, hogy menstruáltál, vagy más emberi, jobban mondva ember női tulajdonságot mutattál volna. Mióta sejted, hogy terhes vagy?

- Két hete, de a rosszullétek egy hónapja kezdődtek.

-Négy hetes terhes vagy, és már gömbölyödik a hasad? Az lehetetlen! – hitetlenkedett Carlisle

- Nem az, és ezt te is tudod, ugyanez volt Bellával is – hívtam fel az esetre a figyelmét.

- Igen, de Bellával egészen más eset volt. Az valahogy magától értetődött, és különben is, ő egy hónapig volt terhes, és már szült is –emlékeztetett Carlisle.

- Ha ember lennék, hány hónapos terhesnek mondanál most? – kérdeztem

- Hát, nagyjából négy-öt hónaposnak.

- Tehát akkor még egy hónap, és megszületik? – Ez a hír egy kicsit sokkolt, egy hónap, és babám lesz? Erre még fel kell készülnöm. Elmondtam Jaspernek, aki egy kicsit megilletődött, de hősiesen állta a gyűrődést. Erre már én is belelkesedtem, és addig nyúztam szerelmemet, amíg el nem jött velem babaholmikat vásárolni. Mire hazaértünk, volt kiságy, vagy ezer fajta ruha, -természetesen mind rózsaszín, mert útközben volt egy látomásom amiből minden kétséget kizáróan az derült ki, hogy az apró jövevény lány lesz – és játékok, meg mindenféle baba kütyü.  

3 héttel, és 4 nappal később 

Épp tévét néztünk, amikor egyszer csak a baba akkorát rándult, hogy nekem is össze kellett szorítanom a szám, nehogy felkiáltsak fájdalmamban. Majd még egyet. Azonnal tudtam, hogy itt az idő.

- Jasper, szívem azt hiszem elkezdődött – mondtam életemnek, amilyen lezserül csak tudtam, mert nem akartam feleslegesen felzaklatni. De, így is begőzölt.

- MI? Máris? De még van hátra három nap! Miért jön előbb?! – Ezt olyan szemrehányóan mondta, hogy ha egy kicsit is kevésbé fájt volna, valószínűleg elnevetem magam, de így nem nagyon ment. Aztán Jasper ölbe kapott, és felsietett velem a kórházi szobává alakított hálónkba, és elkiáltotta magát.

- Carlisle! – a szólított pillanatokon belül ott volt, és azonnal tudta mi a dolga.

   A szülés nagyon hamar megvolt, de mielőtt egy pillantást is vethettem volna az én gyönyörű gyermekem arcára valaki elkezdte a vállamat rázogatni. 

*** 

- Mary Alice kisasszony, kérem keljen fel, ki kel jutnunk innen, kérem! James meg fogja ölni, ha nem tűnünk el gyorsan – mondta az öregember.

- A fura dolgok miatt a fejemben? Azok miatt, amiket látok? – kérdeztem vissza. Ő nem válaszolt, egyszerűen csak elvonszolt, egy eldugott helyre, majd a nyakamhoz közelített.

- Sajnálom, Mary Alice kisasszony, de túl kedves nekem. – Aztán minden elsötétült. 

Vége