Döbbenten néztem én is, és Jake is Christinára. Jake úgy állt mellettem, mint egy szobor, kezemet görcsösen szorította, annyira, hogy az már szinte fájt, de nem szóltam érte. Egyszerűen nem bírtam felfogni azt, amit Christina az imént mondott, és szerintem ezzel Jake is így volt. Óvatosan ránéztem az arcára, s megrettentem attól, amit ott láttam. Nem csak hogy szomorú volt és összetört az arca, de a pillantása haragot sugárzott Chris felé.
- Hazudsz! - kiáltotta el magát, elengedte a kezemet, és fenyegetően közeledni kezdett Chris felé.
A lány félve hátrálni kezdett, de kis híján felbukott egy kőben. Jake a vállainál fogva megfogta és maga felé fordította. Úgy tartotta, hogy még véletlenül se tudjon elmenekülni.
- Nem, Jake, nem hazudok! Hogy is gondolhatod ezt?! Soha nem találnák ki ilyet! - védekezett, hangja folyamatosan remegett.
Egy pillanatig komolyan azt hittem, hogy Jake rá fog támadni, de aztán lassan elengedte, s most ő kezdett el hátrálni.
- Jake... - szólongattam - nyugodj meg kérlek.
Jake mintha meg se hallotta volna azt, amit mondok, vadul tépkedni kezdte a saját haját.
- Nem! Nem lehet! Nem! - kiáltozta, a fejét két oldalról leszorította a kezeivel.
- Jake... nagyon kérlek hagyd abba! - szóltam rá félve, nagyon aggódtam érte.
- Oda kell mennem hozzá! Meg kell néznem! Látnom kell! - mondta, s már indult is a kocsija felé.
Gyorsan utána rohantam, de alig bírtam vele lépést tartani, hisz hatalmasakat lépett. Észrevettem, hogy a teste enyhén rázkódik. Ilyen állapotban nem vezethet. Nagyon veszélyes lenne.
- Jake várj! Veled megyek, csak kérlek várj meg! - kiabáltam utána.
Megtorpant, de nem nézett hátra, csendben megvárta míg beérem. Gyorsan hátrapillantottam Christinára, aki most éppen a porban térdelt, arcát a kezeibe temetve zokogott. Nem is tudtam, hogy ennyire közel áll Billyhez. Vagy csak azért sír, mert Jake letámadta?
- Majd én vezetek! - kaptam ki gyorsan Jake kezéből a kulcsot, még mielőtt beszállhatott volna a vezetőülésre.
Nem ellenkezett, hagyta, hogy beüljek a volán mögé. Leült mellém, én pedig gázt adtam. Igyekeztem minél gyorsabban menni, hogy hamarabb odaérjünk, s hogy aztán rájöjjünk, nincsen semmi baj, minden rendben van. De mégis, volt egy olyan érzésem, hogy semmi sincs rendben. Hogy Christina nem hazudott, s hogy Billy tényleg beteg. Egyik kezemet ráfektettem Jake kezére, aki hagyta, hogy ujjaimmal simogassam.
- Meglásd, minden rendben lesz - nyugtattam, de ő a fejét rázta.
- Nem, semmi sem lesz rendben! Már hónapok óta nagyon rosszul nézett ki. Mondtam neki, hogy menjen orvoshoz, mondtam, hogy vizsgáltassa meg magát, de nem volt hajlandó. Azt mondta, nincs semmi baja. Hogy makk egészséges! Miért nem cipeltem el a kórházba?! Miért nem?! - dühöngött.
- Nehogy magadat hibáztasd! Egyenlőre még semmit sem tudunk, de ha bármi baja is van Billynek, az nem a te hibád. Nem vihetted volna be erőszakkal a kórházba. Nem tehettél semmit sem - védtem meg, nem akartam, hogy bűntudata legyen olyan dolog miatt, amiben nem is hibás.
- Kedves tőled, hogy próbálsz megnyugtatni, de semmi értelme - motyogta maga elé megsemmisülten - ha bármi történik vele, azt én... soha nem fogom magamnak megbocsátani...
Nagyot nyeltem, de nem próbáltam tovább győzködni, hogy ő semmiről sem tehet. Úgy sem hallgat most rám. Majd később rájön, hogy nem ő a hibás. Hamarosan meg is érkeztünk La Pushba. Leparkoltam, s ahogy leállítottam a motort, Jake valósággal kirontott az autóból, s már rohant is be a házba. Gyorsan utána mentem, nem akartam, hogy bármi hülyeséget csináljon fájdalmában. Odabent a házban szokatlanul csend volt. Nem szólt a tévé, melyben Billy minden este meccset szokott nézni, nem szólt a rádió, melyen hallgatta a nap híreit. Ez nem jó jel. Jake is ezt érezhette, mert a teste aprókat rándult idegességében, hallottam, milyen szaporán lélegzik.
- Jó napot! Segíthetek valamiben? - szólalt meg mögöttünk egy hang.
Egy fehér ruhás nő volt az, egy orvos, aki valószínűleg Billy miatt van itt.
- Jó napot! Jacob Black vagyok. Mi a baj az apámmal? Maga orvos ugye? Megvizsgálta? Kérem mondjon valamit! - sürgette idegesen Jake.
A nővér arca egy pillanatra elkomorult, de végül belekezdett.
- Az apja nagyon rossz állapotban van. A család egyik barátja hívott ki minket, hogy az apja elájult. A főorvos úr szerint koszorúér-betegsége van - magyarázta orvosi hangján.
- Az pontosan mit jelent? - kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy nem jót.
- A koszorúér-betegség során a szívizmot tápláló koszorúerek beszűkülnek, így nem tud rajtuk megfelelő mennyiségű vér áramlani. A szűkület lehet kismértékű, de van mikor teljesen elzárhatja a véráramlást. Ez a betegség fokozza a hirtelen halál és a szívinfarktus kockázatát - mondta.
Mélyeket kellett lélegeznem, hogy a lábamon tudjak maradni. Amit mondott, az mind annyira szörnyen hangzott.
- Mennyire súlyos az apámnál ez a betegség? - tette fel remegő hangon a legfontosabb kérdést Jake.
A nővér habozott, mintha azon gondolkozott volna, hogy elmondhatja e ezt nekünk vagy sem. Végül nagy levegőt vett.
- Nagyon súlyos. Nincs sok ideje hátra. Talán 4 vagy 5 hónap, de lehet, hogy kevesebb. Sajnálom - nyugtatólag megérintette Jake vállát.
Ránéztem szerelmemre, akinek a szemében könnyek gyűltek. Én is közel álltam a síráshoz. Sohasem voltam annyira jó kapcsolatban Billyvel, de azért egészen kedveltem, és nagyon rendes embernek tartottam. Fájt, hogy így kellett látnom Jake-t. Ennyire szomorúnak.
- Nem lehet megműteni? Biztosan van valami megoldás! - reménykedtem, de a nővér szomorúan rázta a fejét.
- Az ő korában igen kockázatos egy ilyen műtét, és ha megis műtenénk, csak 1 évet nyerhetnénk vele talán. De az az egy év fájdalommal és szenvedéssel teli lenne. Nem kockáztathatunk.
Odabújtam Jake-hez, aki azonnal átölelt engem. Jó szorosan tartott a karjaiban, fejét a fejemre hajtotta. A mellkasa rázkódott a zokogástól, könnyei eláztatták a ruhámat, de nem bántam.
- Sss... nyugodj meg. Semmi baj... - simogattam a hátát.
- Még nem kellene meghalnia! Még nem! - nyöszörögte kétségbeesetten.
- Nem fog meghalni... - motyogtam, de ebben nem voltam annyira biztos.
A nővér úgy látta jónak, ha elmegy, ezért bement a vendégszobába. Tudtam, hogy itt fog maradni Billynél, hogy bármikor segíteni tudjon neki.
- Hallottad mit mondott a nővér! - sírta.
- Igen. Azt mondta még egy éve is lehet - próbáltam pozitívan hozzáállni a dolgokhoz, és még véletlenül sem gondoltam arra, hogy mi lenne ha meghalna.
Jake még közelebb húzott magához, majd könnyes arccal tekintett rám.
- Nem tudom mi lenne velem nélküled! Annyira jól esik, hogy itt vagy! - mondta, és apró csókot nyomott az arcomra.
- Mindig melletted leszek. Az ilyen nehéz helyzetekben is - ígértem neki.
Most őszinte voltam vele. Soha nem fogom elhagyni. Bármi is legyen, jó vagy rossz dolog történjen, én mindig vele leszek. Mindig.
- Megnézem Billyt - jelentette ki, és elengedett.
Elindult a szoba irányába, de még mielőtt belépett volna az ajtón, kifújta magát. Tudtam, hogy gyűjti az erőt. Fél bemenni oda, fél, hogy milyen állapotban találja majd az apját, fél attól, amit mondani fog neki Billy. Az emberek mindig megérzik, ha közelebb a vég, s ilyenkor mindig valamire megkérik szeretteiket. Tudtam ezt.
- Gyere! - nyújtottam felé a kezét, s az ajtó kilincsére tettem a kezem.
Egyedül nem biztos, hogy lesz elég ereje bemenni. De én segítek neki. Kinyitottam az ajtót, s azonnal az ágyra esett a pillantásom. Billy benne feküdt, s ránk fordította a figyelmét. Halványan elmosolyodott, mikor meglátta, hogy mi vagyunk azok, de nem tűnt valami erősnek.
- Szia apa! - köszöntötte Jake, és azonnal az ágynál termett.
Megfogta apja törékeny, gyenge kezét, miközben végigsimított a homlokán. A fal mellől néztem őket, s be kellett látnom, hogy Billy nagyon rosszul néz ki. A bőre fehér, mint a hó, az arca beesett, szeme alatt sötét karikák találhatók. Nagyon betegnek látszott.
- Fiam... hát, eljöttél? - nyöszörögte rekedtes hangon.
- Igen. Itt vagyok. Figyelj apa, meg kell gyógyulnod. Erősnek kell lenned, és én ebben segítek neked! - győzködte Jake az apját.
Billy erőtlenül megrázta a fejét.
- Nem kell úgy... csinálnod, mintha... nem lenne semmi... baj... Az orvosok... elmondtak... mindent... - motyogta.
Jake megszorította az apja kezét.
- Az orvosok tévedhetnék! Téged nem győzhet le egy nyamvadt betegség! Erős ember vagy apa! - bíztatta.
- Annyira azért nem. Tudom, hogy meg fogok halni... érzem. Nem sok időm már... - elmosolyodott, ahogy fiára nézett.
Jake könnyes szemekkel próbálta arra kérni apját, hogy maradjon erős, de Billy már beletörődött abba, hogy meg fog halni.
- Szeretnélek megkérni valamire Jake... - kérte Billy, és közelebb hajolt Jake-hez.
- Akármit kérhetsz tőlem! - egyezett bele Jake.
- Legyél jó falkavezér. Vezesd a farkasokat, tanítsd őket. Legyél jó ember, méltó a Black névre. És legyél boldog... - mikor az utolsó mondatot mondta, rám nézett.
Olyan sokáig nézett rám, s olyan meleg, szeretettel teli tekintettel, hogy úgy éreztem, mindjárt elsírom magam.
- Megígérem, hogy megteszem azokat, amiket kérsz - tette a szívére a kezét szerelmem.
- Nagyon szép pár vagytok... - motyogta Billy - gyere ide kérlek Nessie!
Lassan elindultam feléje, s letérdeltem Jake mellé Billy ágyához. Billy megsimította a kezemet, majd Jake-re nézett.
- Megérdemlitek egymást. Ti vagytok a világ legkülönlegesebb párja. Egy farkas és egy félvér vámpír. Soha nem hordott a hátán még ilyet a föld. De pont ezért, a ti szerelmetek erősebb. Képesek lesztek arra, hogy békét teremtsetek a vámpírok és a farkasok között. Talán ti vagytok a legnagyobb kincsek a világon... - annyira komolyan és büszkén mondta azt, hogy nem bírtam tovább.
A könnyeim előtörtek, és lefolytak az arcomon.
- Ne sírj Nessie... nincs miért. Ne sirassatok engem. Nem érdemlem én meg... - törölte le a könnyeket az arcomról.
- Ne mondjon ilyet! Mindig is kedves volt mindenkihez! - erősködtem.
Billy nem válaszolt, csak mosolygott.
- Legyetek mindig egymás mellett. Soha ne hagyjátok el egymást. Bánni fogom, hogy nem lehetek majd ott az esküvőtökön, nem láthatom az unokáimat, akik majd születni fognak. De biztos vagyok benne, hogy boldogok lesztek! - mindkettőnk kezét megszorította, majd lassan lehunyta a szemét.
Elaludt.
- Hagyjuk pihenni - suttogtam, és kifelé húztam Jake-t a szobából.
Szó nélkül jött utánam. Odakint az előszobában leültünk a kanapéra, egyikünk sem akart hazamenni. Anya egyszer felhívta Jake-t, hogy érdeklődjön Billy felől. Ezenkívül nagyon semmi sem történt addig, amíg valaki csengetett.
- Majd én megyek. Te csak pihenj! - szóltam oda Jake-nek, és már indultam is az ajtó felé.
Kinyitottam, és döbbenten láttam, hogy Charlie az.
- Szia Nessie! Te is itt vagy? - kérdezte kedvesen.
- Meglátogattam Jake-el Billyt.
- Szörnyű ami vele történt. Voltam már itt nála kora délután, de az igazság az, hogy azért jöttem most vissza, mert úgy éreztem itt leszel - jelentette ki.
- Engem kerestél? - kérdeztem meglepetten.
- Igen. Ki akarok békülni anyáddal Nessie. Szeretnék elmenni hozzátok! - mondta.
Elmosolyodtam, és boldogan néztem rá.
- Azonnal megyek! - szóltam oda neki, majd visszamentem Jake-hez.
- Ugye nem baj, ha egy fél órára magadra hagylak? Charlie ki szeretne békülni anyával, és nekem sem ártani bocsánatot kérni tőle - motyogtam zavartan.
Jake megértően bólintott.
- Sok szerencsét! - mondta, majd megcsókolt.
- Neked is! - mondtam, és mentem is már vissza Charlie-hoz.
Tudtam, hogy itt az ideje mindent rendbe tenni. Rájöttem, hogy nagyon könnyen elveszíthetjük a szeretteinket, még akkor is, ha valaki vámpír. Nem akartam, hogy többé rossz dolgok történjenek az életemben. Rendben akartam hozni mindent annyira, amennyire csak lehet.