Reggel nagyon hamar felkeltem, és megreggeliztem. Épp akkor jött meg Edward, mikor az ágyamat rendezgettem. Mielőtt észrevehettem volna, már hátulról átölelt, én meg boldogan nevettem rá.

- Hogy aludtál? – Kérdezte halkan, miközben a fejét a vállamon pihentette.

- Kifejezetten jól, imádom ezt az ágyat.

- Ez esetben rossz hírem van…

Riadtan fordultam szembe vele, de csak mosolygott.

- Mert lehet, hogy nemsokára le kell cserélned, de annak is vannak előnyei. Például, közel van az enyémhez, és egy olyan házban, ahol a rokonaid laknak… furcsa, hogy nem átmeneti értelemben értem ezt… na, mindegy.

- Ezek szerint beszélgettél azzal az Osborne-al?

Felnevetett.

- Ahogy ő fogalmazta: bármiben a rendelkezésemre áll, legyen az akármivel kapcsolatos…

Felvontam a szemöldökömet.

- Ma délután találkozok vele – folytatta Edward – kíváncsian várom, hogy mit fog szólni…

- És én is találkozok vele?

- A-a, megbeszéltük, te nem mész ki Osborne meg nem jön ide. Egyelőre maradj nyugton, nem fogsz már sokáig raboskodni, ígérem.

Kicsit elszontyolodtam. Azt hittem, hogyha kiszökünk, bármikor kimehetek egyet sétálni, végtére az hiányzott ott benn legjobban… vajon Sarah hogy van?

Felkaptam a fejemet. Sarah, Jack! Még sok minden el kell intéznem.

- Edward, emlékszel, meséltem Sarah bátyjáról, Jack-nek hívják.

- Igen, tudom.

- Abba hogy kezdjek bele?

- Ezzel kérlek, csak akkor foglalkozzunk, amikor már nem kell bújkálnod. Majd… majd kitalálunk valamit!

Ettől nem nyugodtam meg. Sarah vár engem.

- Ettél már? – Kérdezte Edward.

- Igen. – Feleltem, de a gondolataim máshol jártak.

Vajon hogy szökhetek úgy ki, hogy Edward, vagy Archie ne vegyen észre?

Hirtelen Edward újra magához ölelt.

- Emma, érzem, hogy túl sokat gondolkozol! Ne emészd magadat egyfolytában!

Bólintottam.

- Nincs baj, csak elkalandoztam! – Mosolyogtam rá, majd átmentünk a konyhába.

Beültem Edward ölébe, és megettünk pár cukrot.

- Öhm, a szüleidnek nem tűnik fel, hogy soha nem vagy otthon? – kérdeztem bátortalanul.

- Emma, ők a te szüleid is – emlékeztetett lágyan – amúgy nem. Általában azt mondom, hogy elmegyek Archie-val, ami igaz is, de hát nekik is sok a dolguk, és nem szoktak beleavatkozni a magánügyeimbe.

Minden jel arra utal, hogy ők a tökéletes szülők. Gondoskodók, szeretők, és nem kontárkodnak bele könyékig a saját dolgaidba… mindenkinek ilyennek kéne lennie.

A délelőtt nagyon hamar elröppent, főképp Edward társaságában, még soha ennyit nem nevettünk. Mikor mennie kellett találkozni Osborne-al, vigyorogva átölelt, és megcirógatta az arcomat.

- Ha minden jól megy, hamar lezavarjuk a dolgot, addig el ne szökj! – Nevetett, mint aki teljesen alaptalannak gondolta a nekem valódi célzást.

Az ajtóból még integettem neki, majd amikor eltűnt a látótávolságomból felkaptam a kabátomat, meg a cipőmet, és kiléptem a házból. A szememnek ugyanúgy fájt a nap, mint amikor kimentünk kirándulni, de akkor valamiért jobban tudtam értékelni. Leszegett fejjel mentem végig az utcán, magamban csodálva a lovas kocsikat, és pár gyönyörű ruhájú nőt. Halványan emlékeztem még arra, hogy milyen irányban futottam, de nem keltve feltűnést nyugodtan sétálgattam, mint aki kijön levegőzni. A szívem vad dobolásba kezdett, mikor elértem abba az utcába. A legsötétebb hely mindközül.

Rettegve mentem végig, mégis mit csinálok? Bármikor elkaphatnak! A lépteim önkéntelenül lelassultak, ahogy közelebb értem a kapuhoz.

És akkor megálltam. A kapu előtt.

Csak bámultam a nagyobb fekete házat, és az egyetlen ablakot, ami az utca felé nézett. Az érzések hihetetlenül erősek voltak, ahogy rám törtek, de kordába tudtam őket tartani. Hirtelen meghallottam, ahogy kijönnek az ajtón. Félelmemben egy közeli bokor mögé rejtőztem, és némán vártam. Ms.Meckenzee jött ki rajta, egy idegen nő társaságában. Az igazgató bájosan mosolygott rá, mindig ezt csinálta, hogyha jó színben kellett feltüntetnie magát, és az egész helyet. Szerencsére a másik irányba mentek, így hamar előbújhattam. Újra odaálltam, és némán fohászkodtam, hogy az ablakban jelenjen meg Sarah. Annyira hiányzott már!

Nem tudom, meddig állhattam ott… talán egy órát is, mikor újra megláttam közeledni Ms.Meckenzee-t. Búcsúzóul vetettem egy utolsó pillantást az ablakra, és hirtelen egy homályos derengést, egy arcot láttam meg benne. Nyeltem egyet, majd sietősen elindultam haza, mielőtt még észrevehettek volna. Újra elmerültem az utca zsongásában, mosolyogva fogadtam be az új dolgokat.

Mikor a házhoz értem gyorsan körbenéztem, majd egy szemvillantás alatt beoldalogtam, és befutottam a hátsó ajtón. Bent félve néztem körbe, de nem volt ok az aggodalomra. Legnagyobb szerencsémre még nem érkeztek meg Edward-ék, így nyugodtan kifújhattam magamat, és mindent szépen visszarendezhettem.

Elnyúltam az ágyon, és még egy ideig levegőért kapkodtam. Hiszen megszegtem a legfontosabb szabályt! Edward rémálma lenne, amit az imént csináltam…

Hirtelen megnyikordult az ajtó, én meg ösztönösen felpattantam, de nem kellett félnem. Edward, és Archie volt.

- Sziasztok, hogy ment? – Kérdeztem gyorsan, habár a sugárzó arcukról amúgy is lerítt az események tökéletes menete.

- Minden rendben, azt mondta nem probléma neki. Elméletileg kevesebb, mint egy hét, de azért ne igyunk előre a medve bőrére – Felelt mosolyogva Edward, és átölelt.

Megkönnyebbülten sóhajtottam. Minden megy, mint a karikacsapás.

- Na, és te mit csináltál? Nem unatkozol nagyon? – Kérdezte Edward eltolva magától.

Megvontam a vállamat.

- Most ez a legkisebb probléma, engem ne félts. Elvagyok.

Mosolyogva bólintott, majd újra átölelt. Jó volt odabújni hozzá, de közben csak egy dolgon bírtam rágódni.

Azaz ember az ablakban Sarah volt. És ebben biztos voltam.