Döbbenetemben szóhoz sem tudtam jutni. Nauhel és Helena egykor együtt voltak? Annyira hihetetlennek tűnt ez az egész. És most Helena mérges rám egy olyan dolog miatt, amit nem is követtem el.
- Nem is gondoltam volna, hogy ismeritek egymást - mondtam neki csendesen.
Helena mérgesen összeráncolta a homlokát.
- Igen? És most biztosan nagy bűntudatod van, mert lelepleztelek! - morogta.
- Lelepleztél? Mégis miről beszélsz Helena? - kérdeztem értetlenül.
Helena dühösen horkantott egyet, arrébb húzódott Nahueltől. Fenyegetően megindult felém, de egy méterrel előttem megtorpant. Anya megfogta a kezemet, jó erősen megszorította, ezzel akarta jelezni, hogy ő itt van mellettem, s bármi is történjen, itt fog maradni.
- Te és Nahuel együtt vagytok, igaz? Biztos vagyok benne! - hangja komor volt, csak úgy sütött róla a düh.
Mosolyogva ráztam meg a fejem, egyszerűen nevetséges volt az, amit Helena csinál, bár ha jobban belegondolok, én is valami ilyesmit tettem az anya Jake ügyben. Alaptalanul vádaskodtam pont úgy, mint ahogy ő is teszi.
- Tévedsz. Semmi sincs közöttünk - válaszoltam higgadtan.
Tudtam, hogy most nem szabad elveszítenem a türelmemet.
- Ne tagadd! - kiáltott rám sírva - Nahuel azt mondta téged szeret! Hogy túllépett rajtam! Hogy most már te vagy a mindene!
Szúrós pillantást vetettem a sarokban megbúvó Nahuelre, aki bűnbánóan hajtotta le a fejét. Nagyon zavart, hogy Nahuel ilyeneket mondott rólam Helenanak. Pedig ez egyáltalán nem igaz.
- Helena, én Jake-t szeretem. Soha nem szerettem Nahuelt, és nem is fogom, ezt ő is tudja! - mondtam.
Helena arca rángatózott a visszafojtott dühtől.
- Akkor miért mondta nekem ezeket? Kitalálta tán? - kérdezte gúnyosan, felvont szemöldökkel.
Kezemet jó szorosan a halántékomra nyomtam, elkezdett ugyanis fájni a fejem. Nem gyakran fordul ez elő velem, de most valahogy nem volt hangulatom ahhoz, hogy veszekedjek bárkivel is. Azt hittem ez a nap úgy ahogy jó lesz, de Helena mindent elrontott.
- Fogalmam sincs. Tőle kérdezd! És talán átgondolhatnád a dolgokat, mielőtt nekem támadsz! Én is elkövettem már azt a hibát, hogy alaptalanul vádoltam meg valakit valami hasonlóval! - amikor ezt mondtam anyára néztem, aki büszke mosollyal végigsimított a kezemen.
- Helena, talán jobb lenne, ha ezt máskor beszélnétek meg. Nessie nem igazán ér rá most ilyenekkel foglalkozni. Sietnie kell vissza Jake-hez - szólt közbe a beszélgetésbe anya is.
- Én ezt nem értem... te nem szereted Nahuelt? Semmit sem érzel iránta? - kérdezte értetlenül Helena.
Nagyot sóhajtottam, majd lassan megráztam a fejemet. Nem akartam neki magyarázkodni, mivel semmi okom nem volt rá. Ha ő azt hiszi, hogy bármit is akartam Nahueltől, akkor higgye csak azt. Én tudom mi az igazság, és csak ez számít.
- Soha nem akartam tőle semmit Helena. Soha - nyomtam meg az utolsó szót.
Helena elmerengett, elgondolkodva rágcsálta alsó ajkát. Nahuel óvatosan közelebb lépdelt hozzá, gyengéden megérintette a hátsó karját. Helena ijedten megrándult, és elhúzódott előle.
- Mit akarsz? Meg tudod ezt magyarázni? Hazudtál nekem? - kérdezte számon kérő hangon.
- Nem. Nessie valóban nem szeret engem, és soha nem volt köztünk semmi, de én... én szerelmes vagyok belé. Viszonzatlanul szerelmes vagyok - magyarázta szomorú hangon.
Valamiért nem tudtam sajnálni. Tudtam, hogy csak játssza magát, azért, hogy megessen rajta a szívem, de átláttam rajta.
- És irántam... nem érzel már semmit? - nyöszörögte kétségbeesetten Helena.
Elgyötört arccal várta Nahuel válaszát.
- Sajnálom, de nem. Én már túlléptem rajtad. Azt hiszem nem szerettelek annyira, mint hittem. Nem akartalak megbántani téged, de nem tudlak már szeretni - motyogta.
Helena könnyei sebesen folyni kezdtek lefelé az arcán, kezét idegesen tördelte. Most, hogy jobban megnéztem, láttam, hogy elég ramatyul néz ki. Vörös haja rátapadt könnyektől áztatta arcára. Aztán olyan hirtelen jutott eszembe valami. Helena az én kiköpött másom. Egy biztos, nagyon hasonlít rám. Valószínűleg ezért szeretett belém Nahuel. Mert Helenat látta bennem.
- Nahuel, szerintem te a tudtodon kívül érzel valamit Helena iránt - jelentettem ki, mire mindketten meglepetten fordultak felém.
- Honnan veszed ezt? - kérdezte sírós hangon Helena - azt mondta már nem tud szeretni!
Nahuel helyeslően bólogatott.
- Figyelj, nem vetted még észre, hogy mennyire hasonlítasz rám? Külsőleg és belsőleg is vannak közös tulajdonságaink! Nézz csak rám! - kértem, és körbeforogtam előtte.
Anya és Nahuel is jól megfigyeltek engem is, meg Helenat is.
- Hm... igazad van - jelentette ki anya - fel sem tűnt eddig.
- Hát pont ez az! Nahuel, te tudtodon kívül olyan nőket kerestél, akik valamennyire hasonlítanak Helenara! Mert bár nem vallod be magadnak, de érzel még iránta valamit! Lehet, hogy az érzéseid már nagyon gyengék iránta, de felélesztheted őket! Csak meg kell próbálni! - győzködtem.
Elgondolkozott, és úgy láttam, hogy megpróbál hinni nekem.
- Arra gondolsz, hogy talán kellene még egy esélyt adnom magunknak? - kérdezte, mire én egy bólintással válaszoltam.
- Mindenki megérdemel egy második esélyt Nahuel! Hidd el, engem nem szeretsz igazából, hisz nagyon nem is ismersz! Csak kellett valaki, aki pótolni tudja az igaz szerelmed helyét. Helena-ét. Hinned kell nekem! Legalább próbáljátok meg! - kérleltem mindkettőjüket, és megfogtam Helena kezét.
- Helena, de szereted még őt, nem? Ha nem szeretnéd, akkor nem lettél volna kiakadva, mikor azt mondta, hogy engem szeret! Te viszont dühös voltál és szomorú! - magyaráztam.
- Igen szeretem - válaszolta csendesen - azóta amióta elhagyott, csak rá tudok gondolni. Nagyon fáj, hogy nem láthattam őt, és nagyon fájt amit veled kapcsolatban mondott.
Mindkettőjükre rámosolyogtam, és a kezem Nahuel felé nyújtottam. Habozva bár, de megfogta. Közelebb húztam őket egymáshoz, és kezüket egymásra fektettem.
- Csak egyetlen esélyt. Megérdemlitek, hogy boldogok legyetek... - suttogtam csendesen.
Éreztem, amint anya gyengéden megérinti a hátamat.
- Talán igazad lehet... - motyogta meggyőzötten Nahuel - egy esélyt... talán adhatok a kapcsolatunknak. Ha te is akarod...
Helena arca boldogan felragyogott. Nahuel felé fordult, és jó szorosan magához ölelte.
- Persze, hogy akarom! - válaszolta boldogan, örömkönnyek hulltak a szeméből.
- Beszéljük meg ezt az egészet! - mondta Nahuel, és Helena kezét megfogva kivezette a házból.
Mielőtt kimentek volna, Helena odasúgott nekem egy köszönöm-öt, mire én boldogan mosolyogtam rá. Örültem, hogy végre valahára valami nagyon jót tettem. Remélem, hogy nem fogják elszúrni, és boldogok lesznek. Bár, volt egy kis hátsó szándékom is ezzel kapcsolatban, mert ugyebár így Nahuel végre leszáll rólam, és békén hagy engem és Jake-t is. Egy kicsit azért hagy legyek gonosz is. Vigyorogni kezdtem.
- Te meg mind vigyorogsz? - kérdezte anya szélesen mosolyogva.
- Csak örülök - nevettem el magam.
- Nagyon büszke vagyok rád. Tudod, milyen jót tettél most? - kérdezte megsimogatva az arcomat.
- Szeretném tudni a ti történeteket is anya. Azt, hogy hogyan ismerkedtetek meg, te és apa! - jelentettem ki hirtelen.
Anya meglepetten felvonta a szemöldökét, de azért bólintott. Leültünk arra a kanapéra, ahol ilyen alkalmakkor mindig ülni szoktunk, s anya belekezdett a mesélésbe. Mindent elmondott a megismerkedésükkel kapcsolatban, olyan dolgokat is, amik kissé fájdalmat okoztak neki, de tudtam, most mindent őszintén meg akar velem osztani. Végig nagyon figyelmesen hallgattam, nem szóltam közbe. Örültem, hogy végre én is tudni fogok a múltról. Mikor végzett a meséléssel, kérdő tekintettel nézett rám.
- Mindent értettél? Kérdezhetsz bátran! Most már nincsenek titkaink egymás előtt! - gyengéden simogatni kezdte a hátamat, mint régen, kiskoromban.
- Nagyjából mindent. Csak apa eléggé hü... vagyis bolond volt, hogy akkor elhagyott téged! - motyogtam.
- Meg volt rá az oka, s bár nagyon fájt nekem, túléltem. S csak az a fontos, hogy most itt vagyunk, együtt, és van egy gyönyörű kicsi lányunk! - mosolygott kedvesen rám.
- Na, azért a kicsi jelzőt mellőzzük, rendben? - kérdeztem vigyorogva.
- Ahogy akarja az én nagy lányom! - vigyorgott.
Annyira jó volt ilyen felszabadultnak és boldognak látni. Remélem, még sokáig így is marad.
- Azt hiszem, nekem most már vissza kellene mennem Jake-hez. Így is sokkal tovább maradtam, mint ígértem neki - álltam fel a kanapéról.
- Mondd meg neki, hogy nagyon sajnálom ami Billyvel történik. Tudod, hogy engem már nem szívesen látnak La Pushban - ezzel arra célzott, hogy már ő is vámpír.
- Megmondom neki! - ígértem, és elindultam az ajtó felé.
Éppen azon voltam, hogy kilépjek, mikor az ajtó kicsapódott, s Jake lépett be rajta meggyötört arccal. Nagyon zaklatottnak tűnt, teste remegett a zokogástól.
- Jake! Te meg mit keresel itt? Jól vagy? - kérdeztem aggodalmasan, mert nagyon rosszul festett.
A vizes ruhájából és hajából ítélve odakint eshet az eső, és amikor kitekintettem a nyitott ajtón, valóban azt láttam, hogy zuhog, ráadásul a szél is őrülten fújt.
- Hol van a doki?! Hol van?! Azonnal jöjjön velem! Segítenie kell! - kiabálta magából kikelve, és elkezdett benézni minden egyes szobába.
Megrémített a viselkedése, nem tudtam, hogy mi van vele.
- Carlisle a kórházban van Jake éjszakai műszakon. Mi a baj? Történt valami? - kérdeztem, most már valóban nagyon féltem.
Jake megállt velem szemben, a vállamnál fogva magához rántott, s szomorú, zavart szemekkel nézett rám.
- Billy-nek szívrohama volt. A doki tudna segíteni! Mikor jön már vissza?! Sietnünk kell! - kiabálta, és elengedett engem.
- Jake, kérlek nyugodj le! Carlisle csak reggel lesz itthon, de megvárhatod, ha akarod... - motyogtam szem lesütve.
- Nem! Akkor már késő lesz Nessie, nem érted?! Elmegyek érte! - jelentette ki és már rohant is kifelé az udvarra.
- Jake, várj! - kiáltottam, de ő már az autóban ült, és gázt adott.
Nem engedhettem, hogy ilyen állapotban, ilyen feldúltan a vihar kellős közepén vezessen. A végén még balesetet szenved.
- Mindjárt jövök! - kiáltottam be a lakásba anyának, felkaptam a kocsikulcsot, és rohantam a garázshoz.
Apa ezüst Volvo-jával mentem, s gázt adtam. Olyan gyorsan mentem, amennyire csak a kocsi képes volt rá. Közben elővettem a telefonomat, és tárcsáztam Jake számát.
- Nessie, most nem érek rá veled beszélni! - szólt bele a telefonba csöndesen, mikor felvette.
- Jake, itt jövök mögötted, kérlek állj meg! - kérleltem aggodalmasan.
- Nem lehet. Segítenem kell Billyn, értsd meg! Te is ezt tennéd a helyemben, nem? Menj vissza a házba Nessie, ne csinálj hülyeséget! - kérte.
- Nem megyek vissza! - kiabáltam a telefonba sírva.
Erőt vett rajtam a hatalmas aggodalom. Ha bármi baja esik azt nem fogom túlélni. Miért nem áll már meg?! Az ablakra hangosan csapódtak az esőcseppek, alig láttam valamit, ráadásul az ablaktörlő is bedöglött.
- Nessie, nagyon szeretlek, de most nem tudsz segíteni. Nem akarom, hogy te szenvedj miattam. Menj vissza, majd én is megyek, ha Billy... meggyógyul. Veszélyes ilyen viharban autózni neked, Nessie! - őszinte aggodalom csendült a hangjában.
- Pont ezért kérlek meg arra, hogy gyere vissza! Aggódom érted! - vallottam be neki őszintén.
- Nem szükséges... szeretlek - suttogta.
Válaszolni akartam neki, hogy szeretem, de ekkor megpillantottam egy autó lámpáját velem szemben. A másik autó hangosan dudálni kezdett, ahogy próbált kikerülni engem. Hatalmasat sikítottam, félrerántottam a kormányt, teljes erőből nyomtam a féket. A telefon kiesett a kezemből, és becsúszott az ülés alá. Hallottam, amint Jake engem szólongat idegesen, de nem bírtam neki felelni. Az autó megpördült a vizes úton, majd az árok szélénél azonnal felborult. Görcsösen szorítottam a kormányt. Éreztem, amint a tükrök széttörnek, ahogy az autó fejre áll. Néhány szilánk a karomba szúródott, és erős fájdalmat éreztem a fejemnél is. Láttam az ablakon keresztül, hogy a másik sofőr sántikálva kiszáll a kocsijából. Ő az egyik fának ment neki. Aztán hallottam a fék csikorgást, s megláttam, ahogy Jake kiszáll az autójából és engem szólongatva az autóhoz rohan. Válaszolni szerettem volna neki, megmondani, hogy jól vagyok, de nem volt hozzá erőm. A fejem erőtlenül hanyatlott a kormányra, a szemeim pedig lassan lecsukódtak. Vivika9