A nevem Rosalie Hale. Fajom vámpír. Amit utálok. Ember szerettem volna maradni. Egy gyönyörű emberi életet szerettem volna. Nem kaptam meg. Egy vegetáriánus vámpír családban élek. Van egy testvérem Edward. Állítólag engem neki szántak, de én nem éreztem többet testvéri szeretetnél iránta. Viszont ő érezhetne. Mindenkinek tetszettem emberi életemben. Gyönyörű voltam. De most van valaki, aki nem. Mert Carlisle-t megértem. Ő neki ott van Esme. De Edward? Különb vagyok másoktól. Már emberi életemben gyönyörű voltam, most pedig vámpírnál még gyönyörűbb. Sóhajtottam. Edward felmordult a szomszéd szobában, hogy hagyjam már abba.
- Elmegyek vadászni - jelentettem be, és már ott sem voltam a házban. Az ösztöneimre hagyatkozva levadásztam egy szarvast, majd egy rókát. Aztán megéreztem azt a bódító illatot. Emberi vér illatát. Becsuktam a szemem, és mélyet szippantottam. Az illat végigperzselte a torkom, és futni kezdtem irányába. Kezdtem elveszteni az emberi tudatom, amikor keveredett bele más illat is. Medve vér. Ez kicsit bemocskolta, de csak futottam tovább.
- Segítség - suttogta valaki erőtlenül. Megtorpantam és megpillantottam arcát. Azt a gyönyörű arcot. Azokat az élettel teli szemeket, amik most gyengén csillogtak. Aztán láttam, ahogy a medve újra lesújt, végig szántva a fiú mellkasán, és hallottam annak fájdalmas kiáltását. A medvét gyorsan leszereltem, pontosabban nekihajítottam egy fának. Aztán a fiút kezdtem figyelni. Nem halhat meg!
- Segíts - suttogta, és lehunyta a szemét.
- Ne! Tarts ki! Én nem tudom, de lesz segítség! Csak tarts ki! - a végén már siránkoztam. Óvatosan felvettem a földről és szörnyülködve hallottam fájdalmas nyögését. Aztán elkezdtem futni vele. Az út borzalmas volt. Próbáltam minél messzebbre tartani magamtól a fiút, de a menetszél a vérét az arcomba fújta. Több alkalommal is azt hittem, nem tudok megálljt parancsolni magamnak.  Megpróbáltam nem lélegezni, de úgy semmit nem éreztem, és talán mazochista vagyok, de vágytam az égető illatára, hogy kitartsak. Kellett nekem ő. Első látásra beleszerettem. Amit láttam a szemében megigézett.
- Már nincs messze - ismételgettem neki és kétségbeesetten észleltem, hogy szívverése egyre rendezetlenebb. Aztán megpillantottam a házunkat.
- CARLISLE!!! - ordítottam, amibe az egész erdő belezengett. Edward és Esme a nappaliban voltak, amikor berontottak, és rögtön megcsapta őket a vér szaga. Szemük éhesen csillogott.
- NEM! - ordítottam újra. Megrázták a fejüket és gyorsan kiiszkolta. Megkönnyebbültem, hogy velük legalább nem kell foglalkozni. Közben leért Carlisle.
- Segíts Carlisle! - mondtam neki. Megrázta a fejét.
- Segíts most! Kérlek - suttogtam parancsoló hangon, a vége viszont elcsuklott, ahogy a fiú szíve kihagyott egy verést.
- Nem tudom hogy... - kezdett bele.
- MOST RÖGTÖN CSINÁLD, MERT MEGHAL! AZONNAL! CARLISLE MEG TUDOD CSINÁLNI ÉN NEM! KÉRLEK! - ordibáltam. Carlisle megadóan sóhajtott és lassan lehajolt a fiúhoz.
- El fog múlni - suttogtam neki, aztán elfordultam. Nem tudnám végig nézni. Hallottam, ahogy Carlisle fogai áttépik a bőrt, aztán az izmokat és az erekhez hatolnak. Aztán vártam. Nem történt semmi. Nem tud leállni? Sarkon fordultam, de láttam, hogy már túl van rajta. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és leültem a fiú mellé. Aztán vártam. Másnap elmentem vadászni, de a többi öt napot ott ültem mellette. Közben a többiek kifaggattak, hogy ki ő, és miért hoztam el. Carlisle és Esme megértően bólintottak, Edward hitetlenkedve rázta a fejét. Hallottam, ahogy leáll a szíve a fiúnak, és lassan kinyitja a szemét.
- Nyugi!! - csitítottam és átugrottam a kanapén Emmett elé állva. Bűbájosan elmosolyodtam, mire lenyugodott. Újra elvigyorodtam.
- Figyelj, ez most neked bizonyára nagyon furcsa... - kezdtem és elmagyaráztam mi lett belőle.
- Akkor összegezzük...én egy szupererejű vámpír lettem, aki jófiú és állatokra vadászik? - kérdezte. Bólintottam. A levegőbe bokszolt. Kérdőn Edwardra néztem, aki közben bejött a szobába. Csak vállat vont. Ezt még megbeszélem vele. Aztán besétált Esme, és Carlisle is.
- Akkor velünk maradsz? - kérdezte Esme, és én gyorsan Emmett felé kaptam a pillantásom. Bólintott. Rajtam és Esmén boldog mosoly terült szét, Edward szemében bujkáló izgatottság volt, ami csak rosszat jelenthet, Carlisleon nem látszott semmi. Megköszörülte a torkát,  és leléptek, ügyesen ott hagyva minket.
- Miért mentettél meg? - kérdezte Emmett csendesen.
- Micsoda? - kérdeztem hüledezve.
- Miért mentettél meg?! - a hangjában ingerültség csattant. A kis újszülött vámpírocska ingerült lett.
- Hát...nem tudom...amikor...amikor megláttalak. - dadogtam össze-vissza. Mély lélegzetet vettem és elhadartam.
- Amikor megláttalak, egy új érzés tört fel bennem - Emmett szeme újból döbbenten elkerekedett. Én elfordítottam a fejem.
- Értem - mondta szinte suttogva. Éreztem, hogy most teljesen össze van zavarodva, kicsit kínos volt a csönd.
- Akkor elmegyünk vadászni, vagy mit csinálni? - kérdezte.
- Persze! - mondtam mosolyogva. Örültem, hogy végre másról beszélünk. Elindultam, és hallottam, hogy követ. Elkezdtem futni, mire ő is rákapcsolt. Mellettem futott, tudtam, hogy meg tudna előzni, viszont nem tudta merre menjem. Megtorpantam, mert megéreztem egy szarvascsorda szagát. Ő is megállt és szembe állt velem.
- Érzed őket? - kérdeztem. Bólintott.
- Hányan vannak? Meg tudod mondani merre? - kérdeztem. Becsukta a szemét, és úgy koncentrált.
- Öten, dél felé - mondta magabiztosan.
- Hatan vannak, egy a folyóparton - mondtam nevetve. Újra becsukta a szemét.
- Tényleg! - mondta, újabb nevetésre ösztönözve engem.
- Jó most csukd be a szemed és csináld amit az ösztöneid súgnak. - mondtam.
- Amit az ösztöneim súgnak? - kérdezett vissza bujkáló mosollyal. Mire gondol már megint? Becsukta a szemét. Aztán hirtelen előttem termett és megcsókolt, olyan hévvel, hogy a földre estünk. Nevetni kezdtem.
- Hé azt hittem vadászunk! - mondtam, de amint a lázas szemébe néztem, nem bírtam ki, hogy ne csókoljam meg újra, és újra.
 Éppen a pólót téptem le róla, amikor észbe kaptam.
- Ezt most nem kéne - mondtam és elhúzódtam.
- Miért nem? - kérdezte és mohón felém hajolt, de én kitértem előle és felálltam. Elkezdtem porolni a nadrágom.
- Mindjárt utánunk jönnek Edwardék... - kezdtem.
- Ja, persze a pasid! - Ordította és felugrott dühösen.
- Hé! Nyugi! Nem a pasim. A testvérem. Úgy gondoltam, nem illendő pózban és öltözékben találnának meg... - húztam el a számat, és a széttépett pólójára mutattam. Emmett elvigyorodott.
- Ja, hogy az - mondta.
- Na jó gyorsan egyél valamit, aztán menjünk. - Mondtam. Megnéztem, ahogy vadászik, elég jól csinálta, és én nyugodtan gyönyörködhettem, felsőtestében.

Az ajtón mentünk be, amikor Emmett a derekamra tette a kezét és belépett. Carlisle-ék már vártak ránk. Emmett szúrós szemmel nézett Edwardra. Kihívóan.
- Nyugi haver, nem happolom el a csajod - mondta Edward, és elnevette magát. Emmett is lazított és ő is nevetni kezdett.

2 évvel később

Egy tó partján üldögéltünk. Tavasz volt, és most bontakoztak a virágok. Emmett, a szerelmem, akiért halott szívem is dobogna, letépett egy virágszálat, és a hajam közé tűzte gyengéden. A bőröm kissé melegebb lett, ahol hozzámért. Egymásra mosolyogtunk, majd megcsókoltuk egymást.
- Szeretlek - mondta és úgy nézett le rám, hogy azt hittem mentem elájulok.
- Én is - mondtam. Emmett felém hajolt, és kissé remegő kézzel elkezdte kigombolni a felsőm.
- Hé lassabban! Közterületen vagyunk! - mondtam, pedig én is majdnem elfelejtettem. Egy kajánul vigyorgó tinédzser párra mutattam. Emmett halkan szitkozódott.
- Nyugi, egy egész öröklétünk van még - susogtam mézéden hangon a fülébe.
- Tudom - mondta és elvigyorodott, majd újra megcsókolt. Egy örök életünk van és vele lehetek. Ennél jobb már nem is lehetne. Szinte.