• Alice, mennyi idő még?

A kórházi váróteremben ültünk. A feszültség, és a fajdalom lassan már elviselhetetlenné vált. Alice nem válaszolt. Húgomra pillantottam, aki elködösödött tekintettel meredt maga elé.

• Alice – mordultam rá. Megráztam a vállát, mire észhez kapott
• Mit láttál? – kérdeztem
• Semmi rosszat. Carlisle el fog intézni mindent, tíz perc múlva ki fog jönni. Edward, Bellának semmi baja sem lesz. Nyugodj meg – kérlelt
• Semmi? – megerősítésre volt szükségem

Alice felállt, és megölelt. Szó  nélkül visszaöleltem, bár nekem most Bella oltalmazó ölelésére lett volna szükségem.

• Semmi  - suttogta Alice – és ne emészd magad. Minden rendben lesz
• Köszönöm Alice – öleltem meg szorosabban. Igazán hálás voltam érte, hogy megpróbált kirángatni az önostorozásomból. Nem sok sikerrel, de ugyan próbálkozott. Alice visszaült a helyére
• Büszke vagyok rád, hogy még nem is gondoltál arra, hogy elhagyd – mosolygott a mellettem ülő fekete hajú, tündérszerű lány
• Nem tudnám megtenni. Megígértem neki, hogy soha nem hagyom el, bármi történjék. Nem törhetem össze megint. Akkor is neked volt igazad

Alice csak mosolygott. Eszembe jutott, hogy megijesztettem

• Alice, bocsáss meg, amiért megijesztettelek. Ki voltam borulva, és…
• Edward ,– morrant rám – ne merj mentegetőzni. Pontosan tudom, miért történt. Meg van bocsátva
• Meg sem érdemlek ilyen testvért – sóhajtottam
• De-de. Magad szoktad mondani, mennyire idegesítelek – nevetett
• Ez néha tényleg így van – halvány mosoly jelent meg az arcomon, de a következő sóhajjal el is tűnt onnan.

Nyugodtabb voltam, mert tudtam, hogy percek kérdése, és láthatom Bellát. Bár a fájdalom, és a bűntudat nem múlt el. Végig tudtam, hogy én vagyok a hibás. Ez a tudat fájt. Jobban égetett, mint a méreg, ezerszer jobban fájt. Meggyötört.

• Edward – szólt Carlisle mosolyogva, mikor kilépett a szobából – minden rendben van. Bella most alszik, de semmi maradandó károsodás nincs. Meg fog gyógyulni
• Láthatom? – ez volt az egyetlen dolog, amit ki tudtam nyögni
• Igen, de ne ébreszd fel. Szüksége van a pihenésre
• Köszönöm – öleltem meg futólag apámat, aztán rohantam be a szobába.

Belépve megpillantottam alvó  kedvesemet. Csövek lógtak ki a kezéből, de magától lélegzett, és a gépek egyenletes csipogása jelezte, hogy a pulzusa normális. Nagyot sóhajtottam. Megcirógattam kedvesem arcát, majd leengedtem a kezeim. Csak bámultam. A bőre falfehér volt, vetekedett az enyémmel. Még mindig kínzott a bűntudat, Bella arca elég meggyötört volt ahhoz, hogy még jobban lesújtson rám.  Persze ez mind az én hibám volt. Ha nem vezetek olyan gyorsan, és az utat figyelem. A fenébe! Miért vagyok ekkora idióta? Életveszélyes vagyok a számára

• Pár percen belül felébred – csicseregte Alice belépve az ajtón
• Köszönöm – suttogtam. Alice helyet foglalt mellettem, én pedig újra a gondolataimba merülve néztem Bellát

De nem hagyhatom el. Megígértem neki, hogy nem teszem. Másfelől én sem bírnám elviselni. Nélküle nem élhetek. Bella a részemmé vált. Az életemmé, semmi más nem érdekel, csak hogy Ő boldog legyen. És mint azt már bebizonyította, nélkülem képtelen boldog lenni. Nem követhetem el még egyszer életem legnagyobb baklövését. Lebénított, amikor belegondoltam, mi lenne, ha itt hagynám. Az életem egy tenger. Hideg, és csábító, miközben a hullámok nyaldossák a partot. És a mélyén ott van Bella. Fény gyúlt a mély tenger fenekén, és soha többé nem múlik el a sugarainak ereje. Egy törékeny kagylóba zárt gyöngy Ő. Nekem pedig meg kell védenem életem értelmét. Nem hagyhatom, hogy elsodorja a tenger vad moraja.

• Edward – nyögte Bella erőtlen hangon
• Bella, édesem. Ne haragudj rám… - kezdtem volna, de belém fojtotta a szót
• Edward. Ne hibáztasd magad – hunyorgott
• Akkor is az én hibám – motyogtam
• Ne – csak ennyit mondott
• Fáj valamid? – kérdeztem aggodalmasan
• Nem. A fájdalomcsillapító megtette a hatását, nem érzek semmilyen fájdalmat
• Ennek örülök. Hogy érzed magad?
• Hát, ha úgy vesszük jól. A szokásos, kórházban vagyok. Szobát kéne bérelnem itt – motyogta mosolyogva. Alice mellettem felnevetett, de én még mindig ugyanolyan komor voltam. Bella megijedt az arckifejezésemtől
• Mi a baj? – kérdezte annyi érzelemmel a hangjában, amennyi az erejéből kitellett
• Semmi
• Edward, kérlek ne hibáztasd magad – mondta
• Aúú – kiáltott fájdalmasan
• Bella, mid fáj, szólok Carlislenak – aggodalommal telt hangom rekedtes volt
• Semmi, csak megpróbáltam felülni. Ne aggódj, semmi baj – mondta, majd megfogta a kezem, és közelebb húzott magához, hogy hozzá érhessen az arcomhoz.
• Mikor mehetek haza? – dünnyögte
• Majd ha teljesen meggyógyultál – intettem le szigorú hangon – szó sem lehet róla, hogy előtte haza gyere
• De... – kezdte volna, de a mutatóujjamat az ajkaira helyeztem
• Semmi de, majd ha meggyógyultál – mondtam már lágyabb hangon, a szemébe nézve

Bella nagyot sóhajtott

• Nem siettet senki – suttogtam
• De én otthon is meg tudok gyógyulni. Sőt, nálatok is. Ott minden nap megvizsgálna Carlisle, és a közeledben lehetnék. Nem kéne ebben a szörnyű szobában a falat bámulnom – motyogta. Eléggé jónak találtam az öteletet
• Hmm. Nem is olyan rossz. De Charlie soha nem menne bele
• Nagykorú vagyok – vigyorgott
• Erről még beszélnem kell Calisleal. De pár napig még biztosan itt kéne lenned – figyelmeztettem
• De nem három hétig – dünnyögte
• Ez igaz
• Megyek, beszélek Carlisle-al. Addig itt van Alice – homlokon csókoltam Bellát, Alice-re pedig figyelmeztetően néztem. Nem szabad felzaklatni

Nehezen hagytam ott, de tényleg igaza volt abban, hogy nálunk sokkal jobb helye lenne. Nem kéne folyamatosan ezt a bűzt szagolnia. És tényleg szem előtt lenne, én is otthon maradnék. Az iskola nem hal bele, ha két hétig nem teszem be oda a lábam. Benyitottam apám szobájába.