Mindannyian elhűlve meredtek Tanyára, aki ijedt, fájdalmas kifejezéssel nézett mélyen Edward szemeibe.

A nőben érzelmek sokasága játszódott le. Újra felidéződött benne az az alkalom, mikor legelőször találkozott Edwarddal, Carlisle-lal, illetve Esmével. Neki már első alkalommal megtetszett Edward: magával ragadta a fiú tökéletesre csiszolódott vonásai, aranyszín szemei, bronzvörös, kusza haja. Leginkább a mosolya volt az, ami olyannyira felkeltette benne az érdeklődést iránta. Mivel akkoriban még elég ritkán lehetett mosolyogva látni, de még ennél is ritkábban nevetve, nagy kincsnek számított. Úgymond szerelem volt első látásra.

Mikor viszont próbált volna célzásokat tenni felé afelől, hogy ő nagyon is komolyan érdeklődik iránta, az mindannyiszor finoman, udvarias, rá leginkább jellemző stílusban visszautasította. Bár igaz, hogy az első ilyenféle kikosarazás rendkívül mélyen és rosszul érintette őt, végül Irina segítségével túljutott ezen, és újabb próbálkozásokat tett a fiú meghódítása érdekében.

Mikor azonban ők tovább álltak, könyörgött a fiúnak, hogy maradjon vele, ne hagyja őt el. Edward viszont csak annyit felelt erre, hogy barátokként az idők végezetéig megmaradhatnak, de most mennie kell - várja a családja. Tanya akkor megértette, és nehezen, de elfogadta, hiszen ő neki is sokat jelent még a mai napig is a családja, hiába nem bizonyítja ezt minden tette.

Cullenék pedig bizonyos időközönként meg is látogatták Tanyát és a családját. Tanya mindig kitörő örömmel fogadta Edwardot, akárhányszor viszontlátták egymást. Mindegyik látogatás alkalmával tett felé félreérthetetlen célzásokat afelől, hogy ő még ennyi idő után sem felejtette el, és minden vágya lenne, ha Edward párjául választaná őt.

Tanyának viszont rögtön szemet szúrt az a tény, hogy Alice és Edward a fiúhoz szokatlan módon sokszor ölelik meg egymást, vagy épp nevetnek olyan vicceken, amiket ő maga meg sem értett. Bár azzal tisztában volt, hogy Jasper Alice párja, az ilyen pillanatokban mégis legszívesebben ő lett volna a lány helyében. Egy ok miatt nem volt soha sem féltékeny rá: mert minden mozdulatukból sugárzott, hogy ők csupán igazán jó testvérek, barátai egymásnak. Alice pedig mindenkivel hasonlóan viselkedett, így az a feltételezés, hogy a háttérben esetleg lenne köztük bármi fajta viszony is, fel sem merült.

Tanya mindvégig reménykedett benne, hogy Edwardnak végül benő a feje lágya, és rájön, hogy társ nélkül az örökkévalóság fabatkát sem ér. Igaz, magának a nőnek is voltak kapcsolatai az alatt a jó pár év alatt, mégis minden alkalommal, mikor újraláthatta Edwardot, fellángolt benne az az érzés, amit a legelső pillanatban érzett, és amit ő szerelemnek hívott a mai napig is.

Ám amikor egyik alkalommal Edward azért kereste fel őket, mert egy emberlány vérének illata sokkalta intenzívebben hatott rá, mint bárkinek másnak mindaddig, úgy érezte, mint akit egy vödör jeges vízzel nyakon öntöttek. Mint akit becsaptak, akivel csak játszadoztak. Viszont ezeken az érzéseken viszonylag hamar túltette magát, és inkább mindent elkövetett annak érdekében, hogy megvigasztalhassa a fiút, illetve maradásra bírja. Ám ismét kudarcot vallott.

Mikor pedig nem is olyan rég megismerkedett Laurenttel, hasonló érzések keletkeztek benne, mint Edwardnál. Felkavaró volt számára ugyanazokat az érzelmeket ismételten átélni, mégsem ugyanannál a férfinél, mint akinél legelőször. Laurentet ő maga szoktatta rá a vegetáriánus életmódra, amiért felettébb büszke volt magára. Ugyanis a férfivel szinte sülve-főve együtt volt, így alaposan megismerték egymást. Persze a nő nem mesélt az érzéseiről Edwarddal kapcsolatban, mégis élvezte a vele töltött perceket, órákat, napokat, heteket, hónapokat.

Bár mindannyian eléggé  megismerték Laurentet, mégse tudta egyikük sem, hova is tűnhetett az utazás előtti nap, mikor a Cullen házba indultak. Tanya meg is akarta őt keresni, de az Edwarddal való találkozás iránti vágya végül minden mást elnyomott benne. Eljött a családjával, a férfit egyedül hagyva. Mikor pedig újra láthatta Edwardot, Laurent emléke, vagy, hogy egyáltalán valaha létezett is volna, egy csapásra eltűnt. Csupán akkor ébredt rá, hogy a fiú addigra már megtalálta a saját szerelmét Bella személyében, mikor volt szerencséje találkozni is vele.

Színtiszta gyűlöletet kezdett táplálni a lány iránt, aki el merészelte hódítani előle „szerelmét”.  Ráadásul mindannyiszor, mikor egymáshoz értek Edwarddal, ez az érzés csak fokozódott. Leginkább az fájt neki, hogy a fiú képes volt leállni egy emberlánnyal, míg ő maga, mint vámpír, sehogyan sem kellett neki. Mindannyiszor elutasította, míg saját elmondása alapján Bella már az első alkalommal magával ragadta őt.

Mikor pedig Tanya megtámadta Bellát, és a Cullenék sem voltak restek reagálni erre, a gyűlölet benne még nagyobb alakot öltött benne. Tisztában volt vele, hogy valamilyen szinten maga a Denali klán is ki fogja fejezni nem tetszését a lány eme tette iránt, mégse számolt azzal, hogy leváltják őt, mint vezetőt, és helyette Eleazart, illetve Carment választják meg.

Váratlanul érte, csalódott is volt, Irina viszont valamilyen szinten megértette tettének miértjét. Az ő és Laurent támogatásával sikerült újra a réginek lennie. Laurent pedig elkezdett felé félreérthetetlen célzásokat tenni afelé, hogy tetszik neki a nő. Tanyának jól esett a férfi közeledése, bókjai, vallomásai, ő mégis hiányolt belőle valamit. Valamit, amit még ő maga sem volt képes szavakba formálni. Azt azonban tudta, hogy ez a hiányzó valami Edwardban fellelhető.

Mikor legközelebb mentek a Cullenekhez, ő szintén velük tartott. Ő maga akarta elmesélni, hogy Laurent hogyan találkozott Victoriával, illetve az mire is akarta rávenni a férfit. Arra viszont nem számított, hogy mikor megy, Bella már vámpír lesz. Tudta, mivel jár az újszülött korszak, ő is átélte. Azonban úgy gondolta, eléggé sokan vannak a Cullenek ahhoz, hogy visszatartsák Bellát, ha úgy adódna.

Mikor megsimította Edwardot, nem gondolt a következményekre. Csupán jól esett neki megérinteni őt. Talán hibázott… talán így kellett lennie. Igaz, hogy Bella a földre szorította őt, mégis úgy gondol vissza, hogy megérte az a kis incidens azt, hogy ismét megérinthette őt.

Azonban azzal tisztában volt, hogy egyben a a saját életével is játszik, ha huzamosabb ideig hergeli Bellát, így Irinával együtt hazamentek Denaliba. Ott Laurentnek elmesélték gyors hazatérésük mivoltát, mire a férfi először neheztelt Tanyára, azonban az érzéseinek ő se tudott sokáig megálljt parancsolni: még aznap este lefeküdtek egymással.

Tanya élvezte minden egyes pillanatát a Laurenttel töltött időnek, mégis ugyanúgy ott lakolt benne az a hiányzó rész, mint azelőtt mindig. Amit más mellett érezni bír.

Ám egyik pillanatról a másikra elvesztette azt a férfit is, aki képes volt őt szeretni, minden hibájával, ármánykodásával egyetemben. Most pedig itt maradt egyedül, társ nélkül, és végig kell néznie Edward határtalan boldogságát Bellával. 

Bella nyugtalanul fészkelődött helyén, míg bal kezével végigsimított Edward lábának oldalán, minek következményeképp a fiú összerezzent. Rákapta szemeit a lányra, aki szintén őt nézte.

– Tanya, elmondanád részletesen, hogy hogyan is történhetett mindez? – kérdezte kíváncsian Carlisle.

A nő fájdalmas tekintetét Carlisle-ra emelte, és bólintott.

– Irinával ketten elmentünk vadászni, Laurent pedig ezúttal nem tartott velünk. Egy kissé el is húzódott a vadászat, mivel Irina mindenképp medvét akart magának. Én vele tartottam, megvártam, míg végez. Csupán pár órára mentünk el! De miután visszaértünk… már a ház közelében éreztük a füst szagát, ami még mindig a levegőben terjengett. Én megijedtem, míg Irina körbekémlelte a házat, de odabent nem talált senkit sem - Laurentet sem. Engem elfogott valami rossz érzés… hogy baja eshetett… de még mielőtt én is jobban körülnézhettem volna, Irina visszajött, egy levelet hozott. Illetve csak egy papír fecni volt, amin Laurent gyilkosa hagyott pár sort… Azt írta: „Nem felejtettelek ám el! Bosszúm utol fog érni téged is!”

Tanya összerezzent, míg a többi jelenlévő sajnálkozva, meglepődve nézték őt.

Fél pillanat múlva azonban felpattant helyéről, és haraggal izzó tekintettel, felbőszülve meredt a vele szemközt ülő lányra.

– Ez mind a te hibád! – mutatott vádlón Bellára, aki meghökkent, döbbent arcot vágott.

– Már miért lenne az ő hibája? – állt fel Edward is.

Tanya most rá meredt.

– Mert ő tehet az egészről! Ha nem létezne, minden rendben lenne! Még Laurent is élhetne, és…

Edward átszelte a köztük levő távot, és cseppet sem törődve azzal, hogy hirtelen dühében azt a díványt, amin Tanya ült, feldöntötte, a nő nyaka köré  fonta ujjait. Közel hajolt arcához, és veszélyes hangnemben, fenyegető  éllel hangjában suttogva megszólalt.

– Soha többet ne mondj még csak hasonlót sem! – nyomta meg minden egyes szót, jól tagolva.

Tanya bátorsága megingott, mikor megpróbálta kezeivel leszedni magáról Edward ujjait, ám nem hogy sikerült volna neki, a fiú még erősebben szorítani kezdte.

– Az ő hibája! – dacoskodott továbbra is.

Edward szemében még inkább felizzott a harag és utálat. Izmait megfeszítette, bal kezét pedig már emelte volna fel, mikor Carlisle közbeavatkozott.

– Fiam! Elég!

Nyugodt tónusú hangjában ezúttal jól kihallatszódott a parancs is.

– Miért vádolod Bellát? – kérdezte megzavarodva Esme.

Edward továbbra sem engedte el a nőt.

Tanya elfordította tekintetét Edward sötét pillantásáról, hogy újból megkeresse Belláét. Csak azután felelt a nő kérdésére, mikor megbizonyosodott róla, hogy Bella is az ő szemeit figyeli.

– Mert Victoria ölte meg. A levél aljára odaírta a nevét. És mint tudjuk, Laurent Victoria társa volt, na, meg persze Jamesé, akit ti megöltetek Bella miatt. Victoria dühös. Meg akarja őt ölni – válaszolta fagyos hangnemben, gúnyos mosollyal ajkain.

Bella még levegőt is elfelejtett venni. Dermedten nézte Tanyát, miközben gondolatai vadul cikáztak.

Lelki szemei előtt újból felidéződtek a több, mint egy éve történtek.

Ahogy James ravaszul, aljas módszerrel odacsalja őt a balett teremhez, ahol végül csupán ő volt ott, édesanyja nem… Ahogy lassan közelíteni kezd felé egy videokamerával a kezében, amit a Cullenek búcsúajándékának szánt az ő, Bella haláláról… Ahogy bántalmazza ott őt… Ahogy lassan közelebb hajol hozzá, miután vérezni kezdett… Majd ahogy egy angyal kínokkal teli, gyötrelmes hangja magához téríti őt… Ahogy benzinszagot érez, és így megtudja, hogy Jamest megölték…

Edward szorítása kissé  gyengült Tanya nyakán, ami csakis annak volt köszönhető, hogy Bella továbbra is engedte, hogy a fiú hallhassa a gondolatait. Emiatt pedig az előbb az annak emlékezetébe betörő emlékeket ő is ugyanúgy átélte a lánnyal együtt; párosítva a saját élményeivel.

Tanya viszont ugyanúgy gyűlölködve figyelte Bellát, aki az előbb elhangzottaktól, illetve újraéltekből bénultan ült a kanapén.

– Még ezek után is van képed úgy ülni itt, mint aki nem követett el semmit sem? – sziszegte Tanya.

Edward rámordult, erősebben kezdte szorítani a torkát, ám még mielőtt bármi mást is csinálhatott volna, Jasper és Emmett odasiettek mellé, hogy közbelépjenek.

Alice, Rosalie és Kate pedig Bella mellé álltak, onnan nézve farkasszemet Tanyával.

Bella behúzta vállait, pillantását pedig a padlóra fordította. Kábán érezte, hogy Alice az egyik, míg Rosalie a másik vállát fogják meg.

Edward őrjöngött Jasper és Emmett fogásában, és minden áron szabadulni akart, neki rontani a nőnek.

Carlisle, Eleazar, Esme és Carmen viszont Tanya mellé álltak, hogy valamennyire elvontassák  őt Edward elől, illetve megakadályozzák, hogy még nagyobb vitát  szítson.

– Tanya, elég legyen! Te is nagyon jól tudod, hogy ez csak alaptalan vádaskodás! – dörrent rá Eleazar.

– Nem, nem igaz! Nem így van, és ezzel te is tisztában vagy! Ha Victoria, Laurent és James nem találkoztak volna vele… ha James életben lenne… akkor…

– Akkor te sose találkoztál volna Laurenttel! – vetette oda Rosalie dühösen.

Bella összerezzent a szőke lány hangjára.

Tanya a döbbenettől csak hápogni tudott. Többször válaszadásra nyitotta száját, azonban hang egyszer sem hagyta el ajkait.

– Igaza van Rosalie-nak – bólintott Emmett.

A szőke lány büszkén kihúzta magát.

– De Victoria akkor is miatta ölte meg! – kezdett újbóli támadásba Tanya.

– Laurent saját magának köszönheti az egészet! – dühöngött Edward. – Victoria ugyebár felkereste őt, hogy segítsen neki az őrült tervében, de Laurent nem ment bele. Te magad mesélted, hogy Laurent sérülten ért vissza hozzátok!

– Ne merd Laurentet hibáztatni! – kiabált felé Tanya.

– Te pedig Bellát ne merd!

– Elég legyen ebből! –  állt fel Bella.

Szemeiben határozottság csillogott, hangjában pedig volt valami él, amitől minden szem rá szegeződött.

– Ne veszekedjetek feleslegesen! – mondta, majd Tanya felé fordult, aki megvetően nézett vissza rá – Nézd, Tanya, sajnálom, ami történt…

– Még hogy sajnálod! – horkantott föl.

– Tudom, milyen nehéz lehet most neked. Laurent bizonyára sokat jelentett neked. Nagyon sajnálom, hogy ez történt… ráadásul miattam.

Tanyán kívül mindenki felnyögött.

– Nem a te hibád, Bella!

– Ne hibáztasd magadat!

– Nem tehetsz róla!

– Talán saját kezűleg ölted meg Laurentet, hogy ilyesmi badarságokat mondasz? – pirított rá Alice.

– Nem, de…

– Nincs semmi de, Bella! Tanya nem hibáztat senkit sem, csak fáj neki, és mindenképp kell lennie valakinek, akin leróhatja. Mivel pedig veled sosem szimpatizált túlságosan… – hallgatott el jelentőségteljesen Edward.

Bella lehajtotta fejét, karba téve kezeit.

Alice lépett mellé.

– Bella, ne marcangold magadat. Neked most sokkal fontosabb dolgokkal kellene törődnöd. Például nem ártana, ha a koszorúslányt vagy épp a papot megmondanád, ki is legyen.

Rosalie Kate-tel együtt hevesen bólogatni kezdett.

Tanya azonban megdermedt.

– Mi…?

Edward ellépett fivérei mellől, lassan odasétálva szerelméhez, akit hátulról átkarolt, belecsókolva nyakába, mire Bella jóleső sóhaj kíséretében, lehunyt szemekkel dőlt mellkasának.

– Bellával pár napon belül összeházasodunk – jelentette ki fülig érő mosoly kíséretében.

A jelenlévők mindegyikének akaratlanul görbült felfelé a szája, mikor meglátták Tanya padlóra esett állát, kiguvadt szemeit, döbbent arckifejezését.

– Micsoda? – nyögte újból.

– Talán rosszul hallasz? Edwardék végre összeházasodnak – lelkendezett Alice.

Tanya egy hosszú pillanatig hitetlenkedve meredt Edwardra. Végigmérte Bellát, majd fintorogva motyogott valamit alig hallhatóan, végül pedig az erdőbe futott.

A helyiségre kissé kínos csend borult. Senki sem tudta, mit is mondjon, vagy egyáltalán kinek.

Végül azonban Alice ezt is megoldotta, mint ahogy már eddig is sok mindent. Boldog mosollyal Bella felé fordult, és kíváncsian kérdőre vonta.

– Tehát akkor ki legyen a pap? És a koszorúslány? Na, és persze találni kell valakit, aki odakísér az oltárhoz is – töprengett el a végén Alice.

Bella kitágult szemekkel nézett Alice-ra, aki vigyorogva várta válaszát. Edward megtámasztotta fejét szerelme vállán, várva válaszára.

– Öhm… hát… igazából azt hittem… 

– Igen? – bíztatta Alice.

– Én úgy gondoltam, hogy te és Rosalie lehetnétek a koszorúslányok… – mondta halkan.

A következő pillanatban Alice visítva ugrott Bella nyakába, amire azonban a lány egyáltalán nem számított. Kissé megingott, azonban mivel Edward hátulról  ölelte őt, így csak az történt, hogy neki ütközött felsőtestének.

Alice boldogan nevetett, míg Rosalie széles mosolyra húzta ajkait. Szemeiben azonban a hálán kívül egy kis értetlenség és meglepődöttség is leledzett.

Ahogy Alice lekászálódott Belláról, rögtön megragadta kezeit, amit meg-megszorított örömében.

– Köszönöm, Bella! Még sosem voltam koszorúslány!

Edward halkan megköszörülte torkát, mire Alice egy oldalpillantást vetett rá, és gyorsan javította előző kijelentését.

– Illetve egyszer már voltam, nagyon régen, még Esme és Carlisle egyik esküvőjén. De azóta nem! És ennek bizony nagyon sok éve… még 1955-ben volt.

Bella mosolyogva figyelte Alice örömködését, és kissé megkönnyebbüléssel töltötte el az, mikor a pöttöm lány bejelentette, hogy felszalad a mappájáért, hogy mindent beleírhasson a jegyzeteibe.

Ám alig, hogy fellélegezhetett, Rosalie lépett elé. Ő Alice-hoz képest sokkalta szolidabban hálálta meg a lány döntését.

– Köszönöm, Bella! –  ölelte meg melegen.

Kissé elhúzódott tőle, hogy a szemeibe tudjon nézni.

– Azonban kérdeznem kell valamit. De csak, ha nem baj…

– Persze, mondjad bátran – bólintott Bella.

Rosalie jelentőségteljesen Edwardra nézett, mire az egy bólintás kíséretében arrébb állt, odasétálva fivéreihez.

A szőke lány ezután visszahúzta Bellát a kanapéra.

– Tudod, nem igazán hittem azt, hogy engem is koszorúslányodnak kérsz…

– Miért? – kérdezte megütközve.

– Hát… nem mindig volt felhőtlen a kapcsolatunk egymással. Tudom, hogy te hihetetlen megértő vagy, és sosem hányod mások szemére a hibáikat, de… azért valljuk be, én sokat hibáztam eleinte veled kapcsolatban. Csupán a féltékenységem miatt rosszul ítéltelek meg. Elhitettem magammal, hogy csupán egy teher vagy, aki túl sokat tud rólunk.

– De hiszen ezt már tisztáztuk, Rose.

– Tudom, Bella, tudom. Azt is, hogy megegyeztünk, hogy tiszta lappal kezdünk. És lám, mostanra már tényleg egész jó barátnők lettünk – mosolyogtak egymásra – Azonban bennem mindezek ellenére is ott motoszkált az a gondolat, hogy nem fogsz erre felkérni. Tudod, ez sokat jelent nekem… Emlékszel még arra, hogy mikor kempingezni mentünk, úgy igazán, akkor mit meséltem neked az esküvőről? Hogy nekem milyen érzés?

Bella pár pillanatig homlokát ráncolta, megpróbálva felidézni azokat a pillanatokat a múltból, amiről Rosalie beszélt. Mikor sikerült neki, mosolyogva bólintott.

– Nem csak mennyasszony szeretek lenni az esküvőkön – mosolygott hamiskásan Rosalie – Nekem a koszorúslány szerep is fontos. Te pedig boldoggá teszel azzal, hogy engem is felkértél erre. Köszönöm még egyszer, Bella! – ölelte át őt újból.

– Szívesen – mosolygott amaz.

Ezúttal több másodpercig is így maradtak. Más helyzetben, máskor furcsa lett volna nekik, ha ilyen sokáig ölelik egymást, azonban most egyiküknek sem volt kínos vagy furcsa. Úgy érezték, végre igazi barátnőkké értek: olyanokká, akik elmondhatják egymásnak a félelmeiket, gondolataikat, legbelső érzéseiket is.

Ezt a kissé meghittre sikeredett pillanatot egy fényképező kattanása szakította meg. Bella és Rosalie egyszerre néztek a hang irányába, mire látták, hogy Alice - a hóna alatt az említett mappával - kezében lapul a szerkezet, és szintén ő fényképezte le őket ölelkezés közben.

– Sajnálom, remélem, nem haragszotok, de ezt muszáj volt megörökítenem! – mosolygott, és sem szemeiben, sem hangjában nem tükröződött semmi fajta megbánás.

Bella és Rosalie egymásra néztek, mire mindketten felnevettek.

– Bella, akkor beszéljük meg, ki is legyen a pap – szólt Alice, leülve Rosalie és Bella közé.

Utóbbi tudatlanul nézett Alice-ra.

– Alice, ezt rád bízom, én igazán nem tudom…

– Eleazar! – szólította meg a férfit a pöttöm lány.

– Igen? – jelent meg pár másodpercre rá.

– Lennél a pap Belláék esküvőjén? – kérdezte kislányosan mosolyogva Alice.

Eleazar szélesen elmosolyodott, szemeiben csodálkozás csillant.

– Megtiszteltetés számomra – biccentett végül.

– Remek! – vigyorodott el szélesen Alice, és írni kezdett jegyzeteibe.

– Köszönöm, Eleazar – mosolygott rá hálásan Bella.

A férfi ismét biccentett egyet, aztán ugyanolyan gyorsan, mint jött, el is ment.

– Akkor ez a téma lezárva. Bella, megkérhetlek, hogy te magad eldöntöd, ki kísérjen az oltárhoz, és meg is kéred rá? – nézett barátnőjére.

– Hogyne, Alice. Már el is döntöttem – bólogatott, miközben felállt a kanapéról.

Alice szeme egy pillanatra a távolba meredt, hogy aztán mosolyogva csapja össze tenyereit.

– Remek! Akkor menj, kérd fel… – kérte, aztán a szőke lány felé fordult – Rose, a koszorúslány ruhához neked van valami elképzelésed? Ugyanis akkor azt összeegyeztethetnénk Bella ruhájával, és az enyéimmel.

Rosalie meglepetten nézett Bellára, aki próbálta bemérni gondolaolvasói képességével, hogy az általa keresett személy merre van.

– Tehát sikerült eldöntened?

– Igen. És neked mondom, Rose, gyönyörű! Bár azért van, amit én kissé máshogy oldanék meg rajta… de hát megígértem, hogy ebbe nem fogok beleszólni.

– Tehát tipikus Bellás?

– Abszolúte! Edward odáig lesz… – vigyorgott Alice.

Bella már nem figyelt tovább a beszélgetésre a két lány közt, helyette megeredt a ház elé. A keresett férfi gondolatai éppen a fekete Mercedes felől jöttek az udvarról. A lány azt is kiszűrte, hogy Esmével vált még pár szót, mint elköszönésképp.

– Áh, Bella! – mosolygott a lányra Carlisle, mikor látta, hogy az feléjük tart.

Esme is kiegyenesedett, és boldogan mosolyogva nézett Bellára.

– Szervusztok! Carlisle, kérhetnék tőled egy szívességet?

Carlisle szemeibe kis meglepődöttség keveredett a boldogsággal, de végül bólintott.

– Odakísérnél az oltárhoz az esküvőn? – kérdezte kissé lehajtott fejjel, szégyenlős mosollyal ajkain.

Carlisle szélesen elvigyorodva válaszolt neki.

– A legnagyobb örömmel, Bella!

A lány erre felkapta a fejét, és viszonozta azt a mosolyt, ami a férfi arcán látszódott.

– Köszönöm! – suttogta hálásan.

– Ez magától értetődő, Bella. De ha most nem sértelek meg vele… már várnak a kórházban.

Erre a lány is észbe kapott.

– Ó, igen, persze, menj csak! És még egyszer köszönöm! – mondta.

Carlisle búcsút intett neki és Esmének, aztán elhajtott.

Esméék integettek utána, egészen, amíg a kanyargós ösvényen el nem tűnt. Ezután a nő odafordult Bellához.

– Annyira örülök nektek, Bella! El sem tudod hinni, mennyire odáig vagyok a boldogságtól!

Bellát kissé meghatotta az Esme arcán, szemeiben, de még hangjában is tisztán kivehető  meghatottság, hála és szeretet.

Válaszul átölelte a nőt, aki nem volt rest viszonozni azt. Mindketten boldogan húzták ajkukat mosolyra, ami úgy tűnt, mostanság a Cullen család címerévé érett.

Amióta hivatalosan is össze fog házasodni Edward és Bella, valamint a fogadás véget ért, mindenkinek fülig ért a szája a családban. Alig lehetett olyan pillanatokat elkapni náluk, mikor ez a mosoly nem virított ott valamelyikük arcán is.

Az egyedüli dolog, aminek viszont mégis sikerült ezt a mosolyt levakarni az arcukról, az Tanya jelenléte volt. Igaz, most egyikük sem tudta, hol van, még Edward, Bella vagy Alice sem.

Percek elteltével azonban elengedték egymást, és a nő továbbra is vigyorogva besurrant a házba, míg Bella odakinn maradt.

Teli szívta tüdejét a levegővel, lehunyta szemeit. Csupán élvezni akarta a pillanatot. Végre úgy érezte, hogy mindazt a sok fájdalmat és szenvedést, amiből az utóbbi években kijutott neki, kárpótolja az a szeretet és boldogság, ami már most megadatott neki. Úgy érezte, mintha neki valóban az lett volna a sorsa, a végzete, hogy Forksba költözzön, és így ráleljen Edwardra és annak családjára. Mintha meg lett volna írva, hogy ezzel együtt lehet csak teljes, csak velük érezhet igaz boldogságot. Csak Edwarddal lehet igazán boldog…

– Félelmetes, Bella, miféle gondolataid vannak neked néha!

Az említett ijedten nyitotta ki szemeit és pördült egyet saját tengelye körül.

Hallotta, hogy kuncog valaki, ám várakozásaival ellentétben ez a hang a ház felől jött. Odakapta fejét, mire észrevette, hogy a szobájuk ablakában ülve Edward vigyorog rá.

– Nem szép dolog kinevetni egy lányt, nem mondták még? – gondolta csúfondárosan, csípőre tett kézzel.

Edward erre megpróbált komolyságot színlelni, azonban szemei továbbra is kinevették a lányt. Valamint most már gondolatai is elárulták, hogy csupán Bella miatt próbálja visszafogni kirobbanni készülő nevetését.

Bella játékosan rámordult, mire a fiú kissé döbbenten nézett vissza rá. A következő  pillanatban azonban már incselkedve mosolyogva tűnt el a szobában.

Bella sem volt rest; azon nyomban felugrott az ablakon át a szobába, ahol aztán a lehető leghalkabba ért földet, akár egy macska. Lassan egyenesedett ki, miközben szemeivel a szobát pásztázta, szerelme után kutatva.

Próbált annak gondolataiban olvasni, ám teljes csöndességet érzett a fiútól. Bezzeg Alice és Rosalie terveit a koszorúslány ruhával kapcsolatban tisztán hallotta…

Nem volt ideje bosszankodni a kialakult helyzeten, mivel a következő pillanatban váratlanul két erős kar kulcsolódott vasmarokként a csípője köré,  és egyenest az ágyra döntötte őt, saját testsúlyával.

Szabadulni próbált, azonban a „fogva tartója” ezt megérezhette, mivel sebesen a két kezét is lefogta.

Bella nevetve küszködött azzal, hogy szabadulni próbáljon, azonban nem járt sikerrel. Tudta, hogy szerelme alatt fekszik, mégis megborzongott és össze is rándult egyszerre, mikor az odahajolt a nyakához, hogy nyelvét végighúzza érzékeny bőrfelületén, megállapodva fülénél, amibe halkan belesúgott.

– Megvagy!

Bella kuncogása alább hagyott, és most már sokkal inkább a hátára szeretett volna fordulni, mint szabadulni.

Edward azonban még ezt sem hagyta.

Jobb kezével végighúzta a lány oldalán az ujjait, a térdeitől haladva felfelé, egészen a nyakáig. Majd vissza, megállapodva csípőjénél. Mikor már biztosan tudta, hogy a lány nem próbál aljas módon kiszabadulni alóla, bal kezével is elengedte őt, hogy aztán annak segítségével félrekotorhassa Bella barna hajzuhatagát, és lecsaphasson ajkaival annak felszabadult nyakára.

Bella alatta jóleső  sóhajt hallatott, ami még inkább feltüzelte Edwardot, így egyetlen mozdulattal elérte, hogy az már tényleg a hátán fekhessen.

Bella amint szembe került Edwarddal, karjaival azon nyomban átkulcsolta annak nyakát, közelebb húzva önmagához.

Edward féloldalasan rámosolygott, végighúzva ajkait arcán.

Bella „válaszul”  beletúrt a fiú tarkóján levő hajába, többször is. Ő is elmosolyodott, miközben elmerült szerelme gyöngéd pillantásában.

Ugyan meg mert volna esküdni, hogy az ismét hipnotizálni, saját szavaival élve elkábítani, próbálja őt, nem haragudott rá. Valójában ez a tény csupán emberi létében zavarta. Piszkálta, hogy a fiú egyetlen pillantásával el tudja érni nála, hogy mélyen elpiruljon, zavarban érezze magát, minden gondolatát elfelejtse, nehézkesen vegye a levegőt, sőt még azt is, hogy a szíve szaporábban dobogjon, mint ami a szokásos lenne. Piszkálta, de egyben boldog is volt.

– Olyan gyönyörű vagy – suttogta Edward, végighúzva ajkait a lilás árnyékokon a lány szemei alatt.

Bella válaszul egy gyors csókot lopott szerelmétől, majd kacéran elmosolyodott.

Edward felvonta fél szemöldökét, miközben vigyorogva közelített felé.

Ám még mielőtt ajkuk megízlelhette volna a másikét, mindketten hallották, hogy egy rövidebb kopogtatással egybekötve kinyílik a szoba ajtaja. Azonban ezt a tényt mindketten túl későn fogták fel; csupán akkor szivárgott el tudatukig, mikor már Emmett és Alice társaságában három másik, Bella számára idegen, vámpír nézte kíváncsi tekintettel kettejüket.