(Jasper szemszöge) 

Elég ideges voltam, mert nem tudtam, hogy Edward hogyan fog reagálni Alice, és az én kis magánakciónkra, de szerelmem szerint a legrosszabb, hogy visszaköltözik a szobájába, és ez egy kicsit megnyugtatott, de azért nem voltam biztos benne, hogy nem fajul-e a dolog tettlegességig, mivel a vámpírok elég agresszív teremtmények, bár van néhány kivétel, de kevés. Edward az egyik pillanatban még elképesztően dühös volt, a másikban pedig nyugodt, és boldog. Vajon mit mutatott neki Alice, amitől ennyire megváltoztak az érzései? Biztos részleteket láthatott a szép jövőből, amiről szerelmem már annyit áradozott. Remélem, hogy tényleg olyan csodálatos lesz, ahogy látta. Azután pedig Edward nyugalma és boldogsága átcsapott valami másba. Éreztem, hogy szimpatikusak vagyunk neki, de egy kis bosszúvágy is volt benne, és ezt nem tudtam mire vélni, úgyhogy inkább Alice elé álltam, és feszülten figyeltem, hogy most mi fog történni. Bár egy gondolatolvasóval nehéz lesz elbánni, de valahogy csak megoldom, hogy ne essen baja kedvesemnek.

• Talán ismerkedjetek meg – állt be a hármasunk közé Esme békítőleg. – Edward, ő itt Alice és Jasper. Most érkeztek hozzánk, és szeretnének maradni is. Ő pedig a másik fiam, Emmett – mutatott most Esme a nagydarab férfira is.
• Nagyon örülök – kukucskált ki Alice a karom mellett, és előre akart szökkenni hozzájuk, de én nem hagytam. Nem akartam, hogy akár csak egy haja szála is meggörbüljön. Bár Emmett inkább csak nagyon jól szórakozott és nem tűnt úgy, hogy bántani akar bárkit is, de Edward furcsa volt. Egy kis elégtételt akart a kilakoltatásáért, de azt sajnos nem tudtam, hogy pontosan mit tervez.
• Helló, hugi – intett neki Emmett és közelebb lépett hozzá, de inkább útját álltam.
• Semmi baj, Jasper – nyugtatott szerelmem. – Esze ágában sincs bántani – folytatta tovább, és kicsusszant mögülem. Idegesen figyeltem, hogy mi történik, de Emmett tényleg nem akarta bántani, csak megölelte és megpörgette Alice apró kis testét, kedvesem pedig nagyokat kacarászva hagyta, hogy nagydarab fivére pörögjön vele a nappaliban. Édesek voltak, és ezen muszáj volt mosolyognom, de azért fél szemmel figyeltem Edwardot. Aki közelebb lépett hozzám.
• Edward Cullen – nyújtotta a kezét felém. – Nem akarom bántani, ne aggódj. Legalábbis fizikai értelemben semmiképp – tette még hozzá.
• Semmilyen értelemben nem bánthatod – mondtam mélyen a szemébe nézve.
• Csak egy cseppnyi elégtételt veszek, nem fog neki fájni, legfeljebb csak egy kicsit. Ezt megértheted. Te mit tennél, hogyha kilakoltatnának? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
• Jól van, elismerem, hogy kicsit szeleburdi, de imádnivaló, úgyhogy csak finoman azzal a kis bosszúval, mert ha megbántod, akkor velem gyűlik meg a bajod – mondtam idegesen, mire csak bólintott, hogy érti.
• Miről beszéltek? – kérdezte Alice, akit idő közben Emmett végre letett, és most mackós testvérünk elém lépett a kezét nyújtva. Megfogtam a felajánlott kezet, mire egy hirtelen mozdulattal magához rántott és megveregette a hátamat. Még jó, hogy vámpír vagyok, különben most törött gerinccel hanyatlanék a padlóra, de azért jól esett a kedves gesztus.
• Semmiről – vágta rá azonnal Edward, és finoman magához ölelte Alice-t. – Szia, hugi – motyogta a nyakába, majd elengedte.
• Én is nagyon örülök – mondta kedvesem, és éreztem, hogy átjárja a boldogság. Esme pedig elképesztő örömmel nézte végig a jelenetet. Majd az emeletről meghallottunk egy kiáltást.
• Ha kibájologtad magad, Emmett Cullen, akkor legyél szíves feljönni – mondta az ingerülten Rosalie.
• Uh, el is felejtettem, pedig Edward mondta, hogy ki kell majd engesztelnem Rose bébit – mondta kaján vigyorral, majd eltűnt az emelet felé, Edward pedig csak csendesen kuncogott az előbbi jeleneten.
• Mindig ezt csinálják? – kérdeztem kissé szorongva. Kezdenek kicsit túl intenzívek lenni az érzelmek az emelet irányából.
• Attól tartok, hogy úgy hetente kétszer biztos – mondta Edward komolyan.
• Pazar – emeltem égnek a tekintetem. Akkor hetente kétszer vagy bezárkózóm Alice-szel a szobánkba, vagy elmenekülök az erdőbe.
• Ne aggódj, idővel hozzá lehet szokni, az első időkben nekem is kellemetlen volt egy kicsit a helyzet, de már nem zavarnak – magyarázta Edward. Hát igen, a gondolataikat is kínos lehet ilyenkor hallani, ez kétségtelen.
• Edward – szólt bele Alice is a társalgásba – A szobádnak nincs semmi személyes jellege, ha szeretnéd, akkor nagyon szívesen segítek neked berendezni úgy azt a helyet, hogy igazi szoba formája legyen, és ne csak egy hely, ahol vagy – ajánlotta kedvesem a lehetőséget.
• Nos, nagyon kedves tőled. Meg is beszélhetjük a dolgot, hogyha visszakerült minden holmim oda, ahova való. A szobámba – mondta komolyan.
• Az új szobádba? – próbálkozott kedvesem, de én már tudtam, hogy ezt a csatát elvesztette.
• Nem a régi szobámba, ami az enyém marad – mondta határozottan.
• De… - kezdett bele kedvesem, de Edward csak megrázta a fejét. – Jól van – sóhajtotta lehajtott fejjel, és éreztem, hogy csalódott. „Ez gonosz volt, ugye tudod? Egy kicsit finomabban is közölhetted volna.” – gondoltam dühösen, de Edward csak megrántotta a vállát.
• Edward – szólt rá Esme is, de látszott rajta, hogy hajthatatlan a kérdésben. Úgyhogy felkaptam kedvesemet és felvittem a vendégszobába, ami a miénk lesz.

(Edward szemszöge) 

Nem akartam megbántani újdonsült húgomat, de most egy kicsit meg fogom büntetni azért, hogy szó nélkül kipakolt engem a szobámból, úgyhogy egy hétig nem engedem át nekik azt a szobát. Hogyha megkérdezte volna, akkor már most is gondolkodás nélkül odaadom, de így nem. Inkább még várok egy kicsit, és akkor soha többé nem csinál ilyet meggondolatlanságot.

• Edward, ez nem volt szép – dorgált meg Esme.
• Miért, anya? Az rendben van, hogy kilakoltatott a szobámból? – kérdeztem kíváncsian. Már Esme is ellenem van?
• Természetesen nem, de csak most jöttek. Szörnyű életük volt idáig, és igazán lehetnél velük kedvesebb is. Te bőven elférnél a kisebb szobában is. Szeretném, hogyha velünk maradnának, és Carlisle is ezt szeretné – folytatta Esme az érvelést.
• Anya, eszük ágában sincs elmenni, egyébként pedig én sem akarom, hogy elmenjenek, mert nagyon is kedvelem őket – vágtam rá azonnal.
• Akkor miért bántottad meg? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
• Azért, mert hogyha most megérti, hogy ne tegyen dolgokat kérdezés nélkül, akkor a későbbiekben már nem lesznek konfliktusok – magyaráztam a helyzetet. Tudom, hogy most szomorkodik egy kicsit szegény, de Jasper majd megvigasztalja, és mostantól pedig már úgy élhetünk egymás mellett, hogy minden rendben lesz.
• Na jó, ebben van valami – adta meg magát Esme. – Azért szeretném, hogyha normálisan viselkednél vele, és hogyha elnézést kér, akkor gondolkodás nélkül megbocsátasz neki – adta ki anyánk az utasítást, én pedig hevesen bólogattam. – Rendben, akkor mostantól légy hozzájuk kedves.
• Ígérem, hogy az leszek. Egyébként is az lennék, mert nagyon is szimpatikusak – mondtam őszintén. Tényleg nagyon aranyosak, csak egy kicsit kelekótya ez a lány, bár ettől ilyen bájos.
• Akkor, most, hogy ezt megbeszéltük megyek az árvaházba – puszilt meg, majd a konyha felé sietett. Hát igen, Esme csodálatos nő, soha nem felejt el hetente kétszer ellátogatni az árvaházba, és vidámságot csempészni a rideg falak közé. Hogyha nem lenne tilos, akkor már régen örökbe fogadott volna egy kisbabát, de sajnos az nagyon veszélyes lenne a mi fajtánkban. Bár szerencsére a fogadott gyerekeivel is nagyon boldog, és ez a legfontosabb.
• Jó mulatást – kiáltottam utána.
• Az lesz, mint mindig. Annyira édesek azok a gyerekek. Anne-t ma viszik haza az új szülei. Elbűvölő emberek, és nagyon fogják szeretni a kislányt – mesélte lelkesen.
• Ez nagyszerű – mosolyodtam el.
• Igen, szerintem is, csak hiányozni fog, de örülök, hogy jó helyen lesz – mondta Esme majd hallottam, ahogy elindul a csomagokkal együtt. – Csak este jövök haza. Addig is ne verjétek szét a házat – kiáltott még vissza. Mire az emeletről felhangzott Emmett mackós nevetése, amire nekem is el kellett mosolyodnom.

Miután anya is elment és mindenki a szobájában volt, én visszamentem a garázsba, és felkaptam néhány dobozt, hogy azzal menjek fel a szobámba. Úgy tíz perc alatt sikerült visszaállítanom a szobám eredeti állapotát. Bár tudtam, hogy már nem sokáig lesz az enyém, de akkor is meg akartam leckéztetni egy kicsit újdonsült hugicámat, hogy ne kelljen többé arra hazaérnem, hogy átvariálja az életemet. Azért reméltem, hogy nem nagyon bántottam meg.  

(Alice szemszöge) 

Jasper felkapott és felhozott a vendégszobába, majd óvatosan lefektetett a már félig szétszerelt ágyunkra, mellém bújt, és a mellkasára vont. Annyira csalódott voltam, hogy nem sikerült megszereznem a szobát, amit szerettem volna, de el kellett ismernem, hogy nem volt szép tőlem, hogy nem kérdeztem meg Edwardot is a dologról. Annyira izgatott voltam, már a fámat is láttam alatta egy látomásban. Soha többé nem fogok ilyet tenni, inkább kérdezek előbb és majd csak utána cselekszem.

• Nincs semmi baj, kicsim – suttogta Jasper a fülembe.
• Csodálom, hogy elviselsz – mondtam szomorúan.
• Ne beszélj butaságokat. Téged nem lehet, nem szeretni, Édes – mondta komolyan.
• Hát pedig úgy látom, hogy Edward mégsem szeret – mondtam durcásan.
• Dehogynem, egyszerűen csak megbántottad azzal, hogy nem kérdezted meg tőle, hogy cserélhetnénk-e szobát. Te sem örültél volna, hogyha mondjuk Charlotte-nál és Peternél maradunk, aztán egy nap elmegyünk vadászni és a szoba, ami a miénk volt, már nem is lett volna a miénk – magyarázta Jasper a helyzetet. Mindig is csodáltam benne, hogy ennyire empatikus tud lenni. Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyire megértő.
• Igazad van – néztem a szemébe. – Ebbe bele sem gondoltam.
• Csak egy kicsit túl lelkes voltál, ne hibáztasd magad, inkább gyere és tegyük jóvá a hibánkat – mondta mosolyogva, én pedig nem értettem, hogy mire gondol. Pláne, hogy miért beszél többes számban.
• A hibánkat? – kérdeztem vissza döbbenten.
• Igen, hiszen ketten csináltuk. Ha meggyőzőbben tudlak eltéríteni, akkor nem jutottál volna el odáig, hogy kipakold a bátyánk szobáját – vigyorgott rám. Imádom, amikor mindent meg tud magyarázni úgy, mintha nem is csak az én hibám lett volna a dolog.
• És, hogyan tervezted, hogy kijavítjuk a bűnünket? – kérdeztem kíváncsian. Biztos van rá valami jó ötlete.
• Igazság szerint arra gondoltam, hogy segíthetnénk Edwardnak visszaköltözni a szobájába, és közben beszélgethetnénk is vele. Hiszen azt mondtad, hogy ő lesz a kedvenc testvéred. Ismerd meg jobban egy kicsit – ajánlotta Jasper, én pedig szélesen elmosolyodtam és megcsókoltam. – Szeretlek – mondtam boldogan. – Gyere, menjünk – mondtam és már húztam is magam után Edward szobája felé. Az ajtóban azonban megtorpantam. Biztos, hogy ez jó ötlet? Lehet, hogy nem kéne zavarni.
• Gyertek csak be, nyugodtan – hallottuk meg Edward hangját.
• Szia – nyitottam be bátortalanul.
• Sziasztok – mosolygott ránk.
• Segíthetünk? – kérdeztem pironkodva.
• Az nagyon jó lenne – mosolygott ránk. – Esetleg rendszerezhetnéd újra a lemezeimet, mi pedig addig Jasperrel felhozhatnánk a többi bútort – mondta Edward, én pedig mosolyogva bólintottam.

A fiúk semmi pillanat alatt felhordták a bútorokat, én pedig sorba raktam a lemezeket és a könyveket is. Gyorsan rendbe raktuk a szobát, és miután készen lettünk, gondoltam nem is zavarom tovább Edwardot, ezért az ajtó felé indultam, amikor megállított.

• Nincs kedvetek maradni még egy kicsit, és beszélgetni? – kérdezte mosolyogva, és a kanapéja felé bökött.
• De, szívesen – lelkesedtem.

Nem is reméltem, hogy még ma minden rendbe fog jönni. Boldogan szökkentem a kanapéhoz, és leültem rá a két fiú közé. Heves beszélgetésbe kezdtünk. Jasper és én is elmeséltük neki az egész történetünket, azután pedig Edward mesélte el az ő életét. Neki sem volt könnyű élete, de szerencsére mindegyikünk története jól végződött és ez a lényeg. Az egész napot és éjszakát Edward szobájában töltöttük és be nem állt a szánk. Életem egyik legboldogabb napja volt, természetesen leszámítva a Jasperrel kettesben töltött perceinket, mert azt semmi sem múlhatja felül.