(Edward szemszöge) 

Nagyon tetszett ez a képesség. Mókás volt hallani Carlisle zavarban levő gondolatait. Annyira aranyos volt, ahogy folyamatosan azon gondolkodott, hogy hogyan is tudná pontosan lemérni a képességemet, és hogyan tudnám kikapcsolni, kiknek a gondolatait hallom, vagy esetleg mindenkiét. Néha kissé pironkodva rám pillantott, hogy figyelem-e a gondolatmenetét. Sajnáltam szegényt, és próbáltam hagyni neki egy kis magánszférát, hiszen az illendőség is így követelte volna, de egyszerűen nem tudtam lekapcsolódni a gondolatairól azóta, hogy először meghallottam. Talán hogyha beszélgetünk, akkor kevésbé lesz kínos a helyzet.

• Carlisle? – szakítottam ki egy bonyolult gondolatáradatából.
• Tessék – fordult felém azonnal.
• Azt mondtad, hogy a létünknek vannak szabályai. Valaki be is tartatja ezeket a szabályokat, vagy ezek inkább olyan íratlan szabályok? – kérdeztem kíváncsian. Tényleg érdekelt, hogy van-e valami felsőbb hatalom, akitől minden vámpír függ, vagy minden fajtársunk teljesen független és abszolút szabad akarat van. Bár szerintem akkor már nem lenne titok a létezésünk, mert biztos akadtak volna olyanok, akik felfedik magukat.
• Nos, igen. Van egy úgynevezett királyi család, akik betartatják a törvényeket, és hogyha kell, akkor beavatkoznak – kezdett bele Carlisle a történetbe.
• Mindig is ők voltak a királyi család? – érdeklődtem. Vajon milyen idősek lehetnek?
• Igazából nem, ha jól tudom átvették a hatalmat egy Romániai családtól – vallotta be, bár úgy láttam, hogy nem nagyon akart erről többet beszélni, bár a gondolatai sokat mondtak. A hatalomátvétel esetünkben egy nagyon is véres csatát jelentett, amit alig éltek túl néhányan az előző uralkodó családból. Vámpírháború. Érdekes. Azt hittem volna, hogy mivel halhatatlanok, ezért van idejük rá, hogy gondolkozzanak, és nem olyan ostobák, mint az emberek, akik botor módon őrült háborúkat indítanak, és rengeteg ártatlan életet követelnek.
• Mióta uralkodnak ők? – puhatolóztam tovább. – Mi a nevük?
• Már több, mint ezer éve ők irányítják a világunkat, és a nevük Volturi család. Rengetegen vannak. Három vezető van, Aro, Marcus és Caius. Aro igazából nagyon érdeklődő, és kíváncsi természet, de van egy olyan érzésem, hogy van sötét oldala is. Bár ezt nagyon is jól titkolja. Általában ő a szószóló, és a testvérei csak a háttérből figyelik az eseményeket. Caius az esetek többségében rosszindulatú, és nem túl vendégszerető, azt hiszem, hogy ez a természetéből fakad. Soha senkit nem kedvelt, néhány testőrén kívül. Érdekes jelenség, hogyha valamit el kell dönteni, akkor biztos, hogy Aro ellen szavaz. Marcus elég csendes természet. Megtartja magának a gondolatait, és nem nagyon érdeklődik a külvilág iránt. Jól érzi magát Volterrában, és nem is szándékozik elhagyni a várat, hogyha nem nagyon muszáj – mesélte Carlisle lelkesen, én pedig közben láttam a történet szereplőit. Tehát személyesen is ismeri őket.
• Ha jól sejtem, akkor te találkoztál is már velük – állapítottam meg.
• Igen, igazából véletlenül keveredtem Volterrába. Azt sem tudtam még akkor, hogy van ilyen királyi család, és fogalmam sem volt, hogy hol élnek. Egyszerűen csak érdekelt Olaszország, és átutazóban voltam éppen, amikor az egyik testőrük felfigyelt rám, mivel érezte, hogy vámpír vagyok. Elég sokáig vendégeskedtem náluk. Aro nagyon érdekes társaságnak tartott engem, így szívesen láttak vendégül. Eleinte elég nehéz volt az együttélés, mivel minden második héten egész kis turistacsoport érkezett táplálék gyanánt, és ezt nem volt könnyű kibírnom. Általában Aro szólt előre és olyankor elhagytam a kastélyt és elmentem inkább vadászni. Nem bírtam volna végignézni, ahogy hidegvérrel lemészárolják az embereket. Ezt leszámítva nem volt rossz Volterrában élni. Bár ott igazi vámpírnak kellett lenni. Mert nappal csak hatalmas köpenyben tudtam elhagyni a kastélyt, éjszaka viszont szabadon mozoghattam. Szerettem a napsütést világ életemben, de sajnos a napon a bőrünk túl feltűnő lenne, úgyhogy le kellett mondanom a társaságról, hogyha nem volt felhős az ég. Ezért is élek mindig csapadékos helyeken. Na de, visszatérve a Volturira. Ők merőben elutasítják ezt a fajta életmódot, mert azt mondják, hogy ez a természetünk ellen való, és az emberek egyébként is alsóbbrendű lények. Mondjuk, ezzel tudnék vitatkozni, hiszen mindegyik vámpír ember volt, mielőtt átváltozott. Erről sajnos soha nem sikerült meggyőznöm Arót, mivel szerinte, valóban ők is emberek voltak, de vámpírrá csak a különlegesek válnak, ezért is van az, hogyha tehetséges egyedet talál, akkor azonnal a családja tagjának akarja tudni. Szenvedélyesen gyűjti maga köré az izgalmas képességeket. Az enyémet is érdekesnek találta, de az önuralom nem volt annyira számottevő abban a közegben, hiszen senkinek nincs rá szüksége, mert nem próbálnak meg uralkodni az ösztöneiken. Meg persze át sem tudom adni ezt a fajta fegyelmet másnak. Aro jobban kedveli az úgynevezett aktív képességeket, amelyeknek egy esetleges összetűzésben is hasznát veheti – magyarázott lelkesen. Úgy látszik, hogy az egyedi adottságok nagyon érdeklik a vámpírokat általánosságban. Mindenesetre nagyon érdekes élete van, remélem, hogy beavat mindenbe.
• Mi mindent csináltál még Volterrában? Vagy mindig a kastélyban voltál velük? Már persze leszámítva a vadászatokat – érdeklődtem tovább, nagyon izgalmas volt, hogy Carlisle egy egészen másik korban kezdte meg az életét.
• Igazából sok mindent csináltam. Nem mindig voltam a kastélyban. Nagyon szerettem utazgatni a környéken és felfedezni a tájat, az olasz kultúrát. Nagyon izgalmas, és gyönyörű hely. Egyszer majd el kell látogatnunk oda, annyi mindent mutathatnék. Amikor nem a „főhadiszálláson” voltam, olyankor megszálltam különféle fogadókban, vagy béreltem házat. Aro kérésére általában csak néhány hetet voltam távol, és amikor visszaértem részletesen beszámoltam neki a látottakról. Egyetlen hátránya van annak, hogyha te vagy az uralkodó család egyik tagja, mégpedig az, hogy mindig ott kell lenned a kastélyban, hogyha szükséges, akkor ítélkezz, vagy hajtsd végre az ítéletet. Ezért nem nagyon mozdulnak ki, csak akkor, hogyha muszáj.
• Elég unalmas lehet – vágtam közbe.
• Ők már hozzá vannak szokva, és inkább a nyüzsgést nem szeretik. Mindig a kastélyban ülnek, de annak Aro kifejezetten örül, hogyha esetenként meglátogatja őket néhány vámpír Volterrában. Én is néha visszalátogattam, miután elhagytam a családot, és Aro mindig tárt karokkal fogadott.
• Nem próbáltad meg megmutatni nekik a te életmódodat? – kérdeztem kíváncsian. Vajon hajlandóak voltak egyáltalán megpróbálni?
• Őszintén szólva próbáltam, és Aro egyszer hajlandó is volt eljönni velem vadászni, de ahogy belekóstolt az állati vérbe már elege is volt belőle – magyarázta Carlisle. Nekem pedig nevetnem kellett, mivel az egész jelenetet láttam az emlékein keresztül. Elég morbid, de vicces látványt nyújtott Aro.
• Min nevetsz? – érdeklődött Carlisle.
• Csak azon, amit mondtál. Tudod, ahogy visszaemlékeztél láttam az emlékeidben a képeket, hogy hogyan történt és, hogy milyen arcot vágott – magyarázkodtam.
• Oh, az valóban vicces látvány volt – mosolyodott el ő is. – Bár igazság szerint nekem akkor nem lett volna illendő nevetnem, pedig megfordult a fejemben. – Mindenesetre Aro állatvér kísérlete erre az egy alkalomra korlátozódott – mondta Carlisle immár komolyan.
• Legalább megpróbáltad – próbáltam meg vigasztalni. Látszott rajta, hogy nagyon szeretette volna áttéríteni a helyes útra a legfőbb család egy tagját. Bár ez azért elgondolkodtató. Mert mi van, hogyha Arónak van igaza, és Carlisle csak harcol a természete ellen. Bár ez nyilván nézőpont kérdése. Főleg arra való tekintettel, hogyha Carlisle nem az lenne, aki, akkor én most a föld alatt lennék már napok óta. Így viszont kaptam még egy lehetőséget az élettől, pontosabban Carlisle-tól. Valamint én sem akarnék soha gyilkossá válni. Hiszen amit a fajtánk többsége művel, az színtiszta gyilkolás. 
• Igen, már az is teljesítmény, hogy legalább rá tudtam venni egy kísérletre – bólintott rá Carlisle.
• Miket láttál még Volterrában?
• Sok mindent. Láttam, hogy milyen képességekkel rendelkeznek az ottani vámpírok. Egy idő után már gond nélkül meg tudtam különböztetni, hogy melyik testőr kihez tartozik. Egyszer láttam egy ítélet-végrehajtást is, de az nem igazán tetszett. Bár tény, hogy jogos volt. Egy vámpír meggondolatlanul felfedte magát, úgyhogy vesznie kellett, ráadásul a testőrség mindegyik embert is megölte, akik látták, annak az őrült vámpírnak a magánszámát. Ekkor került Aróhoz két meglehetősen erős képességű vámpír. Egészen félelmetes testvérpár, nagyon különlegesek – magyarázta Carlisle, és erősen koncentrált rájuk, hogy én is láthassam őket.
• Honnan tudják, hogy ki különleges?
• Volt velük egy tehetséges vámpír, aki meg tudta mondani, hogy a kiszemelt áldozatnak lesz-e képessége és mi, hogyha vámpírrá változik. Ez alapján szanáltak a mészárlások, és az „étkezések során” – mutatott idézőjeleket Carlisle. – Eleazar, azóta már nem a Volturi tagja. Elhagyta a köteléket, hogy boldog lehessen egy Carmen nevű vámpírlánnyal. Ha jól értesültem beálltak a Denali klánhoz ők is. Úgyhogy most már teljesen áttért az állatvérre. Egyébként sem volt vérengzős típus, amikor megismertem, már akkor sem, mindig csak bűnözőket ejtett el.
• Nehéz volt orvosnak tanulnod? Hiszen ez a hivatás elég erőt próbáló feladat lehet egy magunk fajtának – szerettem volna minél többet megtudni Carlisle múltjáról, és úgy láttam, hogy szívesen megosztja velem a részleteket.
• Eleinte még kicsit zavart a vér illata, de idővel egyre halványabban érzékeltem, és néhány évtized alatt pedig teljesen immunissá váltam rá. Ma már, még csak kísértésbe sem jövök, hogyha megérzem a kórházban terjengő illatokat. Amikor elkezdtem egyszer-kétszer még elképzeltem, hogy mennyi ínycsiklandozó ízt érezhetnék, de olyankor mindig kimenekültem néhány percre, de nem adtam fel, és ma már itt tartok. Megérte a fáradtságot – mondta büszkén, és volt is mire büszkének lennie.
• Sosem gondoltál rá, hogy letelepedj valahol?
• Nem igazán. Volt egy-két hely, ahol jól éreztem magam, de sehol nem éreztem úgy, hogy otthon lennék. Valami mást kerestem. Mindegyik család, akiknél jártam csodás volt, de nem olyan, amilyet én elképzeltem magamnak – magyarázkodott. Igazából még ő sem tudta, hogy mit keres pontosan, de valami szikrát, ami nem volt meg sehol, ahol eddig járt. Oh, várjunk csak, mi van itt? Egy nagyon csinos hölgy. Carlisle titkol valamit.
• És ez a lány kicsoda? – kérdeztem gonoszan mosolyogva. Tisztán érezhető volt, hogy ezt az apró kis részletet szerette volna eltitkolni, de szerencsére nem sikerült.
• Milyen lány? – nézett rám értetlenül.
• Tudod te azt jól, éppen az imént gondoltál rá. Gyönyörű barna haj, szív alakú arc, igéző szemek – soroltam fel a látottakat, mire Carlisle lesütötte a szemeit. Volt egy olyan érzésem, hogy most nagyon sikerült zavarba hoznom. Igaz, hogy nem volt szándékos, de ez a lány biztos, hogy nagyon különleges lény, hogyha ennyire fontos neki.
• Esmének hívják, a betegem volt egyszer. Nem volt súlyos a sérülése, csak egy lábtörés – kezdett bele.
• Te most megpróbálod orvosilag elterelni a témát? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire Carlisle megadóan felsóhajtott.
• Nagyon kedves és gyönyörű lány, de ember. Nincs jogom hozzá, hogy egy egészséges emberi lényhez közeledjek, vagy átváltoztassam, azért mert nekem úgy lenne a jobb. Biztos vagyok benne, hogy egy olyan csodálatos teremtés, mint ő már rég férjnél van, és boldogan nevelgeti a gyermekeit – mondta szomorúan. – Remélem, hogy tényleg boldog az élete, és jó hosszú lesz.
• Mikor találkoztál vele? Mert ezek szerint még élhet – következtettem, hiszen egyértelműen nem múlt időben beszélt a lányról.
• Néhány évvel ezelőtt láttam el a sérülését, amikor Columbusban dolgoztam. Pontosabban hét éve. Csak akkor egyszer találkoztunk. Nem tartott sokáig, csupán egy fél órát társaloghattam vele és csodálhattam a tökéletességét, miközben elláttam. Nagyon reméltem, hogy még lesz alkalmam vele találkozni, amikor lekerül róla a gipsz, de történt egy kis baleset a kórházban, ami alapján kiderült, hogy nem vagyok átlagos ember, és ezért azonnal távoznom kellett a környékről – magyarázta a helyzetet. – Minden vágyam az volt, hogy még egyszer megpillanthassam a felejthetetlen vonásait és érezhessem a kedvességet, ami áradt belőle, de nem adatott meg ez a kiváltság.
• Sajnálom – mondtam őszintén. Szörnyű lehet távol lenni valakitől, aki ennyire mély benyomást keltett benne. Kár volt felhoznom, néha a kíváncsiságom butaságokra késztet.
• Ugyan. Már az is mérhetetlen boldogsággal tölt el, hogy egyszer volt alkalmam látni, de beszéljünk inkább valami másról – nézett rám könyörgő tekintettel.
• Rendben – vágtam rá azonnal, de nem jutott eszembe semmi, ami megmenthetné a beszélgetést.
• Nézd, ott van – húzódott mosolyra Carlisle szája, és én rögtön arra fordultam, amerre mutatott. Ott állt az új otthonunk, ami nagyon takaros kis háznak tűnt kívülről.