(Edward szemszöge) 

Megkövülten álltam és próbáltam feldolgozni azt a pár sort, amit már elolvastam, mielőtt elejtettem volna a papírokat.

„Halotti bizonyítvány és boncolási jegyzőkönyv, Charlie Swan”

„Halotti bizonyítvány és boncolási jegyzőkönyv Renee…”

A többi részét már el sem olvastam, mert Renee csakis Bella édesanyja lehetett. A dátum négy nappal azutáni, mint ahogy elhagytuk Bellát. Vajon mi történt a szerelmemmel? Nem mertem felvenni a papírokat, mert féltem, hogy megtalálom az ő nevét is a papírok között. Mi történt? Hol volt Jacob? Miért nem védte meg a gyermeke anyját és a családját? Nem lett volna szabad itt hagynom, még akkor sem, hogyha tényleg nem az én gyerekemet várta. De mi van, ha mégis? Az Istenit, hogy lehettem ekkora idióta? Nem volt okom rá, hogy kételkedjek benne. Már ötven éve gyötör a kérdés, hogy mi lett volna, ha nem hirtelen felindulásból cselekszem, hanem megvárom, hogy elmondjon mindent.

• Edward – tért magához végre Carlisle is. – El kéne… olvasnunk a papírokat, különben… nem tudjuk meg, hogy… pontosan mi történt – mondta Carlisle, bár még eléggé akadozott a hangja. Megtörten bólintottam, majd felvettem az iratokat.
• Rendben – motyogtam magam elé. – Igazad van.
• Majd inkább én – nyújtotta apám a kezét és elvette a papírhalmot, én pedig ismét csak bólintottam.

Carlisle olvasni kezdte a jelentéseket én pedig figyeltem közben a gondolatait. Az orvos elmondása alapján tökéletesen kivehető volt, hogy vámpír és vérfarkas tette. De ez nem olyan párosítás, ami együtt szokott lenni. Ráadásul a vérfarkasok nem gyilkolnak ártatlan embereket, pedig minden jel erre a két fajra utalt. Az összes vérük eltűnt a testüket pedig szétmarcangolták. Tehát vámpír volt, aki ügyesen elterelte a nyomokat, valami vadállatra. Volt néhány képi illusztráció is, amitől, ha ember lettem volna, akkor most valószínűleg, vagy rohannék a mosdó irányába, vagy egyszerűen összeesnék. Itt kellett volna lennem, nem lett volna szabad magára hagynom. Miattam figyeltek fel rá a vámpírok. Apám minden papírt pontosan átnézett, de Belláról nem esett szó. Talán ő túlélte valahogy. Esetleg nem volt otthon, amikor rájuk támadtak. Vagy érte jöttek és magukkal hurcolták. De kik?

• Jobb lesz, ha most hazamegyünk, fiam – tette vissza Carlisle az aktákat a helyükre. – Ezt meg kell beszélnünk.
• Igen, szerintem is – értettem egyet apámmal, majd kiosontunk a kórházból.

Eszeveszett tempóban rohantunk a Cullen ház felé, amikor megérkeztünk mindenki a nappaliban ült és kérdő tekintettel nézett ránk. Nyilván Esme már mindent elmondott nekik.

• Na, mit tudtatok meg? – kérdezte Esme idegesen.
• A farkasoknak minden oka megvan rá, hogy nehezteljenek, sőt – kezdtem bele keserűen.
• Kicsit bővebben, ha lehetne – fűzte hozzá Emmett. – Mégis mit tettünk ellenük? – kérdezte kíváncsian.
• Ellenük semmit, de a Swanok ellen igen, és mivel Charlie Billy Black legjobb barátja volt, ezért jogosak a mostani Alfa indulatai – magyarázta apám. Én már nem voltam képes megszólalni.
• Most komolyan azért nem jöhetünk ide vissza, mert Edward összetörte Bella kicsi szívét? – csattant fel Rosalie. – A fenébe is, ki csalt meg kit?
• Itt sokkal többről van szó, Rosalie – fordult most Carlisle a testvérem felé. – Nem azért neheztelnek, mert Edward elhagyta Bellát, hanem azért, mert négy nappal a távozásunk után valakik lemészárolták Charlie-t, és Renee-t is – magyarázta apám, mire mindenki felszisszent, és a döbbent gondolatok majd szétvetették az elmémet.
• Bellával mi történt? Hol van? Ugye nem? – tette fel Alice a kérdéseit hisztérikusan.
• Nem tudjuk. Róla nem volt halotti bizonyítvány – mondta Carlisle, bár most jele sem volt a szokott nyugodtságának.
• Akkor lehet, hogy ő túlélte – motyogta Alice maga elé összetörten. – Hol lehet most? Meg kell találnunk – rohant Alice a laptopjához.
• Mit csinálsz? – találtam meg végre a hangomat.
• Rákeresek a rendőrség akkori aktái között – mondta húgom teljesen természetesen. – Ha eltűnt, vagy hogyha elköltözött, akkor annak kell, hogy legyen valami nyoma.
• Kicsim, nem biztos, hogy megmenekült, kérlek, ne lovald bele magad a reménybe – mondta Jasper fájdalmas kifejezéssel.
• Nem lovalom bele magam – mondta húgom felháborodva.
• Drágám, érzem, hogy majd szétvet a remény, hogy a legjobb barátnődnek nem esett baja – mondta Jasper kicsit szigorúbban. – Tudod, hogy érzem, amit te.
• Ne haragudj, de ezt akkor is meg kell tudnunk – mondta Alice, de közben fel sem nézett a gépről. Feszülten vártunk, hátha Alice talált valamit, életem leghosszabb öt perce volt, amikor húgom boldogan felsikkantott.
• Eltűnt! Eltűnt személy, nem halt meg – kiáltotta. – Akkor nem volt ott, amikor megölték Charlie-t és Renee-t. Meg kell találnunk.
• Miért kéne? – kérdezte Rosalie döbbenten.
• Azért, mert a barátnőm! – csattant fel Alice.
• A barátnődet búcsú nélkül hagytad ott ötven éve. Utána megölték a családját, valószínűleg vámpírok. Már megbocsáss, de ha Bella szemszögét nézem, akkor nem hiszem, hogy a karjainkba omlik ezek után – érvelt Rosalie és el kellett ismernem, hogy nem mondott hülyeséget. Nem Bella ellen irányult a megnyilvánulás, hanem inkább ellenem és Alice ellen. Ráadásul még logika is volt benne, de akkor is meg kell tudnom, hogy mi történt. Talán majd Billy Black elmondja, holnap reggel a határnál.
• Várjunk holnapig. Reggel rákérdezünk a dolgokra Billy Blacknél. Ha feltesszük a kérdéseinket, akkor önkéntelenül is a válaszokra gondol és megtudhatjuk, amit akarunk – vázoltam fel a tervemet, mire mindenki beleegyezően bólintott. Remélem, hogy jó hírei lesznek Bellával kapcsolatban. Sosem fogom megbocsátani magamnak, hogy baja esett miattam a családjának és talán neki is.

(Billy szemszöge) 

Járőrözés után azonnal elkaptam egy szarvast anyának, és megkértem a többieket is, hogy hozzanak magukkal még egyet. Előbb megvárom, hogy oltsa a szomját és utána mondom el neki, hogy a Cullenek visszajöttek. Csak így lehet helyes a sorrend, mert különben nem fog inni, hanem inkább szenved. Már késő délután volt. Ahogy megálltunk a házunk előtt Jake és Anthony már kint is volt, de anyát sehol sem láttam.

• Hol van anya? – néztem rájuk kérdőn. A szarvast éreznie kellett volna.
• Üvöltő szeleket olvas – mondta Jake fintorogva. Ajaj, azt a könyvet most már el fogom égetni. Minden rossz esemény évfordulóján kiolvassa azt a nyavalyás regényt és még inkább magába zuhan.
• Mennyire rossz a helyzet? – kérdeztem keserűen.
• Kicsit rosszabb, mint általában – válaszolta Anthony.
• Akkor is innia kell – csattantam fel. – Mindjárt beszélek vele – mondtam még, majd elindultam a szobája felé. – Anya – léptem be kopogás nélkül.
• Tessék – nézett rám szomorúan.
• Hoztam neked szarvast – nyújtottam felé a kezem.
• Nem kérek – vágta rá azonnal.
• Rendben, akkor eltesszük későbbre. Ugye tudod, hogy az mit jelent? – kérdeztem dühösen.
• Nem, azt nem teheted meg – pattant fel anya az ágyból.
• Ha nem végzel vele gyorsan, akkor sem fogom hagyni, hogy kárba vesszen, és mivel meggyógyulni már nem fog... – hagytam félbe mondatot, de még mindig nem reagált. - Szóval kivéreztessem, vagy jössz és iszol? – kérdeztem kegyetlenül. Igazából nem tettem volna meg, de tudtam, hogy ez beválik. Anya nem bírta elviselni, hogyha valaki, vagy valami szenved miatta.
• Jól van, nyertél – morgott anya az orra alatt, de azért elindult lefelé.

Anthony és Jake felvont szemöldökkel figyelték, ahogy anya dühösen kitrappolt a házból, és máris rávetette magát az egyik szarvasra. Nagyon szomjas lehetett már, mert a szeme is fekete volt, ráadásul, ahogy megérezte a vért rögtön mohón kezdett kortyolni. Enyhe mosollyal figyeltem, ahogy a szeme egyre inkább visszatért arra a gyönyörű arany árnyalatra, ami sokkal jobban illett hozzá, mint a koromfekete.

• Hogy csináltad? – kérdezte Anthony elégedetten.
• Megfenyegettem, hogy kivéreztetem a szarvast, és tudja, hogy az lassú halál – súgtam vissza testvéremnek.
• Még mindig azt hiszi, hogy a legutóbb megtetted? – kérdezte Jake, de olyan halkan, hogy anya ne hallja meg.
• Igen, elég hatásos volt az előadásunk – mosolyodtam el. Azt hittem, hogy soha nem fogja megbocsátani, pedig ha tudná, hogy az már egy halott szarvas volt és mi pedig a hentestől szereztünk vért. De legalább, ha ezzel fenyegetőzöm, akkor nem utasítja vissza táplálékot.

Türelmesen megvártam, amíg anya befejezi az ivást. Miután végzett a szarvasok tetemeit a fivéreimmel gyorsan eltüntettük. Majd visszamentünk a házba anya után. Hallottuk a vízcsobogást, ebből arra következtettünk, hogy fürdeni fog. Hiába nem volt szüksége emberi dolgokra a fürdőről soha nem mondott le. Azt mondta, hogy ez az egyetlen dolog, ami teljesen kikapcsolja legalább egy kis időre az agyát. Mondjuk ez az esetek majdnem száz százalékában rá is fért. Túl sokat gondolkozik mindenen. Főleg olyan dolgokon, amiken nem kellene. Mindenesetre örültem, hogy ivott és még lazít is egyet mielőtt elmondom neki, hogy a Cullenek visszatértek. Minimálisan is dührohamot, vagy sokkot fog kapni. A biztonság kedvéért Jake-nek és Anthonynak már szóltam a dologról. Azt hittem, hogy Anthony majd kíváncsi lesz az apjára és a család többi részére, de inkább csak felháborodott, hogy van képük visszajönni ide, azok után, ami történt. Talán túl sok időt töltött farkasok között, mert nem igazán kedveli a saját fajtáját. Na, nem mintha ez baj lenne, inkább csak furcsa. Bár tény, hogy őt ugyanúgy cserbenhagyta ez a család, mint az édesanyját.

• Hol van már? – türelmetlenkedett Jake. – Anya, már vagy két órája áztatod magad.
• Nyugi – szóltam rá az öcsémre. – Legalább addig is jól érzi magát.
• Vagy magával vitte az Üvöltő szeleket a kádba, és reggelig nem látjuk viszont – tette hozzá vigyorogva Anthony.
• A francba, erre nem gondoltam – pattantam fel az asztal mellől és felsiettem az emeletre. Bementem anya szobájába és rögtön ránéztem az éjjeli szekrényre. A könyv valóban nem volt rajta. – Anya – kopogtattam be a fürdő ajtaján.
• Tessék? – sóhajtott. Ez egy amolyan, „hagyjál békén kisfiam” típusú sóhaj volt. Mostanában elég gyakori.
• Beszélnünk kellene egy nagyon fontos dologról – magyaráztam az ajtónak.
• Tényleg nagyon fontos? Már majdnem a végén járok a történetnek.
• Igen, tényleg az. Fontosabb, mint az, hogy tízezredszerre is befejezd az Üvöltő szeleket – csóváltam meg a fejem.
• Jól van, tíz perc és lent leszek – ígérte meg.
• Rendben – válaszoltam megkönnyebbülten és már lent is voltam.

Visszaültem a helyemre, két fivérem közé és türelmesen vártam. Tíz perc múlva valóban lejött, leült az asztalhoz, majd kérdőn nézett ránk. Egész nap erre készültem, de most valahogy nem találtam a szavakat arra, ami történt. Már vagy háromszor szólásra nyitottam a szám, de mindig meggondoltam magam, aztán végül erőt vettem ezen a tébolyon, és mélyen anya szemébe néztem.

• Tudnod kell, hogy visszajöttek a Cullenek – hadartam el gyorsan. Tudtam, hogy így is megérti, amit mondok.
• Tessék? – markolta meg az asztal szélét.
• Jól hallottad, anya. Visszajöttek – mondtam ki még egyszer, mire anya kezei még erősebben szorították az asztalt, ami hangos reccsenéssel adta meg magát. Belenéztem a szemeibe, amik most dühösen, és csalódottan csillogtak. A harag egészen feketére színezte, az egyébként arany szempárt. Nem szívesen okoztam fájdalmat neki, de folytatnom kellett. – Szeretnének újra letelepedni itt, a szerződés szabályai szerint – mondtam ki a még rosszabb hírt. Vártam, hogy hátha történik valami, de ő csak az asztalt markolta és meredt magam elé. – Azt szeretném megtudni, hogy te el tudnád-e viselni a tudatot, hogy a közelben vannak. Mert ha nem, akkor gondolkodás nélkül felbontom a szerződést és elzavarom őket – fűztem még hozzá.
• Ez a szerződés már több, mint egy évszázada él. Ne bontsd fel miattam – mondta halványan mosolyogva, de látszott rajta, hogy nem akarja, hogy itt legyenek.
• Bármit megtennénk miattad – biztosítottam.
• Nem fognak zavarni – sóhajtott fel anya. – Ugye nem mondtad meg nekik, hogy élek? – kérdezte ijedten.
• Természetesen nem – vágtam rá azonnal. Jobb, ha békén hagyják. Szenvedett már eleget.
• Akkor jó. Szerintem, hagyd életben a szerződést, én pedig amúgy sem sűrűn hagyom el a rezervátumot, hát majd mostantól egyáltalán nem megyek ki, csak, hogyha muszáj lesz, és majd vigyázok, hogy ne fedezzenek fel. Így rendben lesz – mondta határozottan, mire én beleegyezően bólintottam. Igaza van, ez jó megoldás.
• Biztos vagy benne? – kérdeztem rá még egyszer a biztonság kedvéért.
• Igen, teljesen – mondta anya határozottan, majd Anthony felé fordult. – Fiam, nem hibáztatlak, ha meg akarod ismerni őket – mondta gyengéden. Hát persze, erre is csak a mi anyáink képesek. Ez az állandó megértés és lágyság. Hihetetlen.
• Nem vagyok rájuk kíváncsi – vágta rá Anthony dühösen. – Elég bajt okoztak már, nem kell több.
• Rendben, fiam, ahogy akarod – egyezett bele. – De ha meggondolod magad, akkor sem fogok haragudni. Csak azt ne áruld el nekik, hogy élek. Ha a közelükbe mész, kapcsold be a pajzsod. Kérlek.
• Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy, de nem fogom meggondolni magam – mondta fivérem határozottan.
• Akkor reggel szólok nekik, hogy maradhatnak – mondtam el a tervet, majd lezártnak tekintettük a vitát. Anya sokkal jobban fogadta, mint hittem. Azt gondoltam, hogy őrjöngeni fog, de nem tette. Mindig visszafogta a vámpír énjét, hogyha a közelében voltunk. Még akkor is, hogyha nagyon dühös volt, nem akarta, hogy azt lássuk, ahogy őrjöng. Bár holnap azt hiszem, hogy vennünk kell egy új asztalt, mert az nem bírta ki a megpróbáltatásokat.

Aznap sokáig fent voltunk és filmeket néztünk. Anya is velünk tartott, ami nagyon jó érzés volt, tekintve, hogy ez volt az első közös programunk két igen közeli temetés után. Amikor mindenki elfáradt felmentünk a szobáinkba. Nem bírtam sokáig egy helyben maradni, úgyhogy visszamentem anya szobájába, az éjszakát szinte teljesen átbeszélgettem vele. Hiányoztak már ezek a hosszú csevejek, még akkor is, hogyha általában vidámabb témákat szoktunk ecsetelni. Reggel pedig elindultam a határhoz, hogy közöljem a Cullenekkel, hogy maradhatnak.