(Alice szemszöge) 

Békésen feküdtünk Jasperrel az ágyunkon, miután ott hagytuk Edwardot a szobájában. Még tudtam volna miről társalogni vele, és szerintem a szerelmem is, de már így is átbeszélgettünk egy egész napot. Úgyhogy úgy gondoltuk, hogy hagyunk témát más alkalomra is. Egyébként is jó volt egy kicsit kettesben lenni Jasperrel, ez bármikor jó program lenne. Nem csináltunk semmit, csak feküdtünk egymás karjaiban, miközben én magamban tervezgettem a szoba berendezését. Sok mindent le kell itt cserélni. Az ágy maradhat, de nagyobb szekrény kell, és kéne íróasztal is, meg néhány szék. Természetesen a színeket is meg kell változtatni. Szépek ezek a halvány árnyalatok, de azért egy kellemes barackvirág szín feldobná a szobát, és az ágyneműket is le kell cserélni valami vidámabbra.

• Min gondolkozol ennyire? – kérdezte kedvesem kíváncsian. Én pedig már éppen mondani akartam, hogy semmin, amikor a szavamba vágott. – Nehogy azt válaszold, hogy semmin, mert márt órák óta ráncolod azt az aranyos kis buksid – fűzte még hozzá.
• Én csak azon gondolkodtam, hogy hogyan kéne otthonosabbá tenni ezt a szobát. Szeretnék egy nagyobb szekrényt. Meg jó lenne, hogyha átfestenénk a színét, meg esetleg a függönyöket és az ágyneműt is lecserélném – lendültem bele a mesélésbe.
• Nekem semmi bajom nincs a szobával – vetette közbe.
• Szerinted ez a hely otthonos? – kérdeztem döbbenten. Tényleg tetszik neki így, ahogy van?
• Te benne vagy, ez bőven elég, de ha szeretnéd, akkor szívesen segítek átalakítani olyanná, amilyenre vágysz – mosolygott rám kedvesen, én pedig elolvadtam, mint mindig.
• Szeretlek – nyomtam egy csókot a szájára. – Nekem is az a legfontosabb, hogy itt vagy velem, de azért szeretném kicsinosítani az új otthonunkat – mondtam határozottan.
• Én is szeretlek, és semmi akadálya az átalakításnak. Gondolom, szeretnél vásárolni is néhány dolgot – ajánlotta a lehetőséget.
• Hát, megfordult a fejemben – vigyorodtam el.
• Rendben, akkor először menjünk el vadászni, utána pedig elintézhetünk egy-két dolgot. Nem ígérek sokat, tudod, még nem vagyok veszélytelen az emberekre – mondta lehajtott fejjel.
• Tudod mit? Kezdjük szép lassan. Ma csak a festékeket választjuk ki – mosolyogtam rá. – Aztán holnap veszünk valamilyen bútort, és minden nap csak egy kicsit leszünk a városban, amíg összeszedjük, ami kell. A többiek biztosan nem veszik zokon, hogyha a garázsban tároljuk egy kis ideig az új holmikat. Ha gondolod, akár minden nap elmegyek veled vadászni, mielőtt bemegyünk a városba.
• Arra azért nem lesz szükség, de mindenesetre most menjünk el, mert már egy ideje nem voltunk és kezdek szomjas lenni – válaszolta kicsit vidámabban.
• Oké – mondtam és már fel is pattantam, Jasper pedig követett. – Kérdezzük meg a többieket is, hogy velünk tartanak-e? – jutott eszembe. Illetlenség lenne, ha csak úgy eltűnnénk, bár Edward és Emmett most vadászott, Carlisle pedig nincs itthon, de talán Rose, vagy Esme szeretne velünk tartani. Így hát Jasperrel a nyomomban leszaladtam a nappaliba, ahol meg is találtam a keresett személyeket.
• Sziasztok – mosolygott ránk Esme kedvesen, Rosalie pedig biccentett, de csak azután, hogy Esme diszkréten oldalba bökte.
• Sziasztok – köszöntünk mi is. – Jasperrel el szeretnénk menni vadászni, és meg akartuk kérdezni, hogy nincs-e kedvetek velünk tartani? Ahogy a szemeteket elnézem már egy ideje nem voltatok.
• Nos, úgy volt, hogy Carlisle és én, ma este elmegyünk, de hogyha nem zavarlak titeket, akkor szívesen megyek – mosolygott ránk új anyánk kedvesen.
• Csak ha nem jelent gondot, nem szeretnénk, hogy esetleg összevesszetek – mondta Jasper határozottan.
• Ugyan, ne butáskodj. Azt hiszem, hogy Carlisle-t nagyon nehéz feldühíteni és ennél sokkal több kéne hozzá, hogy veszekedjen bárkivel is – nevetett fel Esme. – Tudjátok, a férjemet nem igazán lehet kihozni a sodrából. Ez egy igen pozitív adottság.
• Akkor nagyon örülünk, hogyha velünk tartasz – mosolyogtam rá. – Rosalie? Neked van kedved velünk jönni? – fordultam most újdonsült nővérem felé.
• Nem, nincs hozzá kedvem, és szerintem Esmének sem kéne elmennie, mert Carlisle-nak már megígérte, hogy este mennek – mondta Rosalie fagyosan.
• Rosalie – nézett rá Esme rosszallóan a lányára, de Rose csak megrántotta a vállát.
• Én csak neked akarok jót. Mi van, ha most próbálnak minket egyesével elintézni? Először elvisznek téged, aztán előadják, hogy történt veled valami, megy a következő és így tovább… - méregetett minket Rose fagyosan. Tudtam, hogy nem bízik még bennünk, de az már talán túlzás, hogy összeesküvéseket is kitalál. Miért akarnánk bántani bárkit is? Már éppen készültem visszavágni, amikor meghallottam, hogy mögöttem Jasper morogni kezdett. Úgyhogy inkább nem foglalkoztam a vádakkal, hanem kedvesem felé fordultam, mielőtt még nekiront újdonsült nővérünknek.
• Nyugalom – bújtam oda hozzá, mire Jasper vett egy mély levegőt és átölelt. A következő pillanatban pedig már a karjai között voltam és száguldottunk az erdő sűrűje felé.

(Esme szemszöge) 

Szomorúan néztem Jasper és Alice után. Nem értettem, hogy Rose-nak mi baja van velük, hiszen annyira kedvesnek tűnnek, és egyáltalán nem rossz szándékúak Edward szerint is. Természetesen fiam figyelte a gondolataikat, és biztosított róla, hogy még csak eszükbe sem jutott olyasmi, amivel árthatnak nekünk.

• Ez most mire volt jó? – fordultam a lányom felé. – Miért akarod elüldözni őket, amikor még nem is beszéltél velük? Egyikünknek sem ártottak. Csak boldog életet szeretnének.
• Furcsák – mondta Rose határozottan. – Az egyik az érzelmeket manipulálja, a másik a jövőbe lát. Veszélyesek lehetnek ránk nézve – magyarázkodott.
• Ebben a családban senki sem átlagos. Nem furcsábbak nálunk. Ki látott már vámpír doktort? Vagy gondolatolvasót? Vagy éppen a világ legszebbjét és legerősebbjét? – néztem mélyen lányom szemébe.
• Vagy határtalanul szerető vámpírt? – tette még hozzá Edward mosolyogva a lépcső tetejéről.
• Köszönöm – mosolyogtam rá fiamra. Magamat nem illett volna megemlítenem.
• Nincs mit – biccentett felém. – Megyek és megkeresem őket, nehogy emiatt a kis incidens miatt elveszítsük az új családtagjainkat – nyomta meg Edward az utolsó két szót. - Alice biztos magában, de Jasper még korántsem érzi úgy, hogy joga van hozzánk tartozni. Bűntudata van, amiatt ahogyan régen élt. Ráadásul az is biztos, hogyha Jaspert nem tudom meggyőzni, akkor Alice is vele megy. Soha nem válnának el egymástól.
• Veled megyek – mondtam határozottan.
• Ha bajotok esik, akkor csak magatokra vessetek – mondta lányom ingerülten, majd felrohant az emeletre a szobájukba.
• Miért nem tud örülni egy kicsit annak, hogy bővült a családunk? – kérdeztem fiamat csalódottan.
• Örülni fog nekik, amint elfogadja a tényt, hogy megbízhat bennük. Tudod, hogy a bizalmát mindennél nehezebb elnyerni bárkinek a világon – magyarázta fiam.
• Emmettel más volt a helyzet – sóhajtottam fel.
• Az nem ugyanaz – mosolyodott el Edward. – Te is mindig bíztál Carlisle-ban, és nyilván Alice is mindig bízott Jasperben és fordítva. A szerelem bonyolult, és erős érzés.
• Egyszer te is megtapasztalod, ebben biztos vagyok – simítottam végig az arcán.
• Tudom, majd egyszer – sóhajtott fel. – Most pedig menjünk és kerítsük elő őket.
• Rendben, menj előre, én pedig követlek, te gyorsabban a nyomukra bukkansz, mint én – mondtam fiamnak határozottan, ő pedig már neki is indult az erdőnek.

Csak remélni mertem, hogy Rosalie nem üldözte el őket véglegesen. Hiszen nem sok vámpír létezik a világon, akik megpróbálnak normálisan élni az emberek között, és nekünk segítenünk kell nekik beilleszkedni.  

(Jasper szemszöge) 

Miután az ölembe kaptam Alice-t már száguldottam is az erdő sűrűje felé. Legszívesebben most azonnal fogtam volna magam, és visszamentem volna Peterhez és Charlotte-hoz, de tudtam, hogy Alice mindegy vágya, hogy ehhez a családhoz tartozzunk, így úgy határoztam, hogy adok még néhány napot, hogy mindenki befogadjon bennünket. Nem tudtam igazán haragudni azért, amit Rosalie tett, hiszen én sem a bizalmamról voltam híres, de talán már kicsit túlzásba vitte. Éreztem a házban, hogy mindenki teljesen elkomorodott miatta. Érdekes módon nem csak Alice és én, hanem Esme, Edward és még Emmett is.

• Ne haragudj rá, tudom, hogy jóban leszünk. Nem annyira jóban, mint a többiekkel, de barátok leszünk Rosalie-val is – szólalt meg kedvesem, amikor végre megálltam és letettem őt a karjaimból.
• Nem haragszom, most már, csak néha nehéz uralkodni magamon. Még annak ellenére is, hogy elvileg én irányítom az érzelmeket – simítottam végig az arcán.
• Akkor hajlandó vagy még egy kicsit türelmesen várni és velük maradni? – kérdezte Alice reménykedve.
• Hát persze – mosolyogtam rá. – Tudom, hogy nagyon szeretnél beilleszkedni. Előbb vagy utóbb megbékél velünk.
• Köszönöm – sikkantott fel szerelmem, és a nyakamba vetette magát, majd szenvedélyesen megcsókolt.

Óvatosan eldőltem a fűben, magammal húzva Alice-t is. Jól esett egy kicsit kettesben lenni vele. Ilyenkor minden gondolatom elszállt, és csak Alice és én létezünk. Ennél jobb érzés nincs is a világon. Egy hirtelen mozdulattal Alice fölé gördültem és simogatni kezdtem az oldalát, ő pedig boldogan kulcsolta lábait a derekam köré. Elváltam szerelmem ajkaitól és lassan apró csókokkal borítottam be az arcát, majd a nyaka felé indultam. Kedvesem elégedetten sóhajtozott, amikor váratlanul egy köhintést hallottam meg nem messze tőlünk. Kelletlenül bár, de elváltam Alice-től, és felnéztem a hang irányába.

• Elnézést a zavarásért, de azt hittük, hogy vadászni jöttök – vigyorodott el Edward kajánul, mire Esme oldalba bökte.
• Csak szerettünk volna elnézést kérni Rose viselkedése miatt, és kérünk titeket, hogy ne menjetek el. Annyira örülünk, hogy már ti is a családunkhoz tartoztok – mosolygott ránk Esme melegen.

Felpattantam, és Alice-t is magammal húztam. A mindig cserfes kis szerelmem most zavartan fixírozta a talajt, és ezen nem tudtam nem kuncogni. Hihetetlenül kínosan érezte magát, úgyhogy küldtem felé egy enyhe nyugalom hullámot és jobb karommal magamhoz öleltem.

• Nem haragszunk – mondtam a nevünkben, mert tudtam, hogy Alice sem haragszik senkire. – Elmegyünk vadászni, utána találkozunk – mondtam határozottan.
• Veletek mehetek? – kérdezte Esme reménykedve. – Persze csak ha nem zavarok – nézett ránk kérdőn.
• Egyáltalán nem zavarsz – szólalt meg végre szerelmem is. – Örülnénk, hogyha velünk tartanál. Te is jöhetsz Edward, hogyha van kedved.
• Szívesen – mosolygott ránk Edward.

A következő  pillanatban pedig már száguldottunk is. Hamar találtunk egy szarvascsordát, amit el is pusztítottunk, hiszen négyen voltunk. Mondjuk Edward csak egy állatot ejtett el, de ő alig több, mint egy napja volt vadászni, úgyhogy valószínűleg nem volt túlzottan szomjas. Esme is megelégedett egy szarvassal, arra hivatkozva, hogy ő még a férjével is szeretne vadászni jönni. Alice és én pedig alaposan teleittuk magunkat, hogy be tudjunk menni a városba és kiválaszthassuk a megfelelő színeket a szobánkhoz. Visszamentünk a házhoz, hogy rendbe hozzuk magunkat kedvesemmel, majd miután elkészültünk már indultunk is. Azt ajtóban Edwarddal találtuk szembe magunkat.

• Esetleg veletek tarthatok? – kérdezte kíváncsian. „Most vagy csak szeretne velünk jönni, vagy pedig attól fél, hogy vérengzeni kezdünk a városban.” – gondoltam magamban. Hajlamos vagyok elfelejteni, hogy Edward gondolatolvasó.
• Egyáltalán nem arról van szó, hogy nem bízunk bennetek. Csak Alice megígérte, hogy segít a szobámat otthonossá tenni, hogy ne csak egy szoba legyen, és szívesen segítek cipekedni is – magyarázta Edward, a szerelmem arca pedig felragyogott.
• Nagyon szép lesz a te szobád is, és a miénk is – mondta Alice boldogan, majd Edward nyakába vetette magát. Bátyánk egy pillanatra meghökkent, de utána visszaölelte Alice-t. Az én kis energiabombámhoz hozzá kellett szokni, ez már biztos, de ellenállni senki nem tudott neki, és ezt nem is csodáltam. Ki ne szeretné ezt a lányt? – Menjünk – sikkantott fel miután elengedte Edwardot, majd kézen fogott, és elkezdett kifele húzni a házból, hogy bemenjünk a városba vásárolni.