Bella nyugodt arcát nézve sétáltam be a házba. Békésen aludt a karjaimban, ilyenkor kicsit irigyelem. Ő aludhat, ha csak pár órára is, de el felejtheti az élet gondjait, és a terheket, melyek a vállára nehezednek. Hisz döntenie kell, vámpírlét és halandóság közt. Nem tudom, én hogy döntenék. Rákényszerítettem magam, hogy az ő látószögéből nézzem a dolgokat. Hogy megtenném -  e érte, és a válaszom természetesen egyértelmű igen volt. Ezerszer kibírnám érte azt a fájdalmat, és a torkomban a lángokat. Tétovázás nélkül azt mondtam volna, hogy: „Igen, változassatok át”. És Bella most ugyan azt teszi, amit én is tennék, de én ezt ellenzem. De már nincs visszaút. Már megígértem neki, és valószínűleg a napokban meg akarja ezt beszélni még egyszer a családunkkal. „Családunk” – Bella is ezt a szót használta, ő is családtagnak tekinti magát. Nem is mi fogadtuk be őt, hanem ő minket. Elnézve, ahogy békésen alszik nehéz elképzelni milyen makacs valójában. De ő így Bella, akit én szeretek, akiért az életemet áldoznám, akiért inkább választanám még egyszer a vámpírlétet, mintsem a halandóságot.

Beértem Bellával a házba, felvittem a szobámba, és az ágyba fektettem. Alvás közben mosolygott, és  én egész éjjel csak őt bámultam.

Éjjel a nevemen kívül nem mondott mást, reggel később kelt, mint szokott.

• Jól aludtál? – kérdeztem mosolyogva, amikor Bella kinyitotta a szemeit
• A karjaidban nem lehet rosszul aludni – mondta, majd megdörzsölte a szemét. Az eső kopogni kezdett az ablakon. Egyik percről a másikra kezdett el szakadni, mintha dézsából öntenék.
• Utálom az esőt –motyogott Bella maga elé
• Ez felett nincs hatalmam – mondtam még mindig mosolyogva
• Elmegyek a fürdőbe – mondta, majd kimászott az ágyból, és lassan elsétált a fürdőig

Öt percbe sem telt, és már vissza is jött, egy farmerben és egy pólóban. Csak mikor amikor végig mértem láttam meg, hogy a szemei kivoltak sírva, pedig nem hallottam a fürdőből szipogást.

• Bella, Bella mi a baj? – kérdeztem kétségbeesetten. Egy másodperc alatt mellette termettem
• Semmi – szipogott, majd a vállamra hajtotta a fejét, és kitört belőle a zokogás.
• Ülj le – mondtam, de azért felemeltem, és elvittem az ágyig. Leültettem a szélére
• Miért sírsz? – kérdeztem.  A hangom még mindig ugyanolyan kétségbeesett volt. Fogalmam sem volt róla, hogy mi lehet a baja, hisz mikor felkelt még mosolygott, és semmi jelét nem mutatta még a szomorúságnak sem
• Semmi…semmi baj – szipogott. A feje még mindig a vállamon pihent
• Semmiért általában nem sírsz – mindenképpen meg akartam tudni az okát
• Én csak… nekem csak éppen eszembe jutott Jake…Hogy szenved, és hogy milyen csúnyán beszéltem vele a kórházban
• Az a rühes kutya nagyon is megérdemelte. Bántotta Alice-t – motyogtam feszülten magam elé. Összeszorítottam az állkapcsom
• Kérlek, ne bántsd őt. Sokat köszönhetek neki – a hangja elcsuklott
• Tudod, hogy meg tudnám ölni. De nem tudnék neked szándékosan fájdalmat okozni – mondtam lenyugodva
• Köszönöm – mondta az arcomat fürkészve
• Nem lehetek boldog az nélkül, hogy te ne lennél az – mondtam megrándítva a vállam. Hányszor elképzeltem már, hogy azt a korcsot darabokra tépem…

Lassan Bella felé hajoltam, és megcsókoltam. Ebben a pillanatban úgy éreztem, mintha mi ketten soha nem lehetnénk boldogok, mert Jacob mindig ott lesz a háttérben, mindig ott fog csaholni mögöttünk…

• Éhes vagyok – mondta Bella elpirulva. Mosolyognom kellett a hanglejtésén

Felemeltem, ő az ingembe csimpaszkodott, és lerohantam vele a konyhába. Esme már a hozzávalókat pakolta ki az asztalra

• Köszönöm – mondtam neki hangtalanul, csak az ajkaimat mozgatva
• „Szívesen” – gondolta. Boldogan sürgölődött a konyhában, magában dúdolta Bella altatóját.

Bellával a nappaliba mentem, gyengéden letettem őt a kanapéra, és bekapcsoltam a tévét, majd odanyújtottam neki a kapcsolót.

• Nézzük azt, amit te szeretnél

Bella kapcsolgatni kezdett. Három főzőműsor, és két valóságshow után megállapodott egy zenecsatornán. Éppen az egyik közös kedvencünket adták. Énekelni kezdtem, és egy idő után Bella is beadta a derekát. Együtt énekeltünk, még el nem nevette magát. Újra boldognak látszott, nem értettem ezt a hangulatingadozást… talán csak sikerült elterelnem a figyelmét. Reméltem, hogy így van.

• Bella drágám kész az ennivaló – szólt Esme a konyhából

Az ételnek eléggé undorító  kinézete volt.

• Mi ez? – fogtam egy villát és beletúrtam
• Ez tojásrántotta – tájékoztatott Bella felsőbbrendűen mosolyogva
• Kérsz egy kicsit? – kérdezte a szám felé tolva a villát, rajta egy falat „étellel”. Fintorogtam, majd bekaptam a falatot, Bella pedig a villát a szám előtt felejtette, és kikerekedett szemekkel bámult. Nagy nehezen lenyeltem a falatot. Olyan íze volt, mint a nem is tudom…pontosan ugyan olyan, mint annak a pizzának, amit egyszer az iskolában kóstoltam meg Bella kedvéért. Semmivel nem volt másabb
• Az összes emberi ételnek ugyan olyan íze van? – kérdeztem felvont szemöldökkel
• Nem, akkor mi értelme lenne egy csomó fajtát gyártani belőle?
• Nem tudom, de pont ugyan olyan, mint az a pizza – fintorogtam. Bella elnevette magát az emlékre
• Pontosan ugyan ilyen arcot vágtál akkor is – most már én is vele nevettem

Újra boldogságtól sugárzott. Az arcán nem láttam feszültséget, vagy bánatot, esetleg szomorúság nyomait Jacob miatt. A boldog Bellát láttam magam előtt, ami engem is boldogsággal töltött el.