- Szeretlek, Bella!

- Én is Edward, de azt is tudom, hogy most szenvedsz, úgyhogy menj ki, amíg bekötözöm.

- Kibírom! Kérlek hadd, segítsek!

- Edward! Inkább, hívd ide Carlisle-t! – Tudom, hogy csak segíteni próbált, de láttam a szemében azt a vívódást, amit a vérem jelentett számára. Nem engedhettem meg, hogy szenvedjen. Különben is, egy kis vágástól, még nem dől össze a világ, valószínűleg még csak össze sem kell varrni.

Amíg én a vért törölgettem a kezemről Edward visszatért, de Carlisle nem jött vele. De nem is ez aggaszott a legjobban, hanem a szeme. Amely az előbb még karamell színű volt, de most már fekete, mint az éjszaka!

- Edward, jól vagy? –  Próbáltam sebesült kezem a hátam mögé rejteni, de Edward tekintetéből kihunyt minden emberi. Remegve hátráltam. Edward pedig morogva jött közelebb.

- Kérlek, ne csináld ezt, megijesztesz! – Hangom elfulladt, a szívem vadul vert, a szememet, pedig fogva tartotta Edward hipnotizáló pillantása. Nem bírtam megmozdulni, csak néztem szerelmemet, aki lassan, fenyegetően lelapulva közeledett felém, mint egy vadmacska. Egész testemben reszkettem, de egy lépést sem tudtam tenni, mintha valaki megdermesztett volna. Aztán egyszerre, mintha minden emberi létfenntarási ösztön visszatért volna belém. Kezemet szorítva rohanni kezdtem. Nem érdekelt, hogy tudtam Edwarddal szemben úgysincs semmi esélyem. Csak rohantam, és rohantam, de aztán Edward egyetlen hatalmas ugrással előttem termett, és én bele ütköztem. Mintha egy tömör betonfalnak mentem volna neki. Kezem, émelyítően nagyot reccsent. Fejem, pedig hátrabicsaklott. Sikítottam fájdalmamban. A kezemből, amit elvágtam most már ömlött a vér, a másik, pedig ernyedten lógott a testem mellett. Elviselhetetlenül fájt.

- Kérlek, Edward ne tedd! Szeretlek! – zokogtam, és térdre rogytam. Edward leguggolt mellém, és fenyegetően rám vicsorította fogsorát. Behunytam a szemem, és próbáltam visszaidézni azokat a pillanatokat, amiket Edwarddal együtt éltünk át. Próbáltam ezekre a dolgokra koncentrálni, nem, pedig arra, hogy életem értelme saját kezével fogja kioltani az életemet. Aztán kinyitottam a szemem, mert rájöttem, hogy, amit életemben utoljára látni akarok az Edward, És nem érdekelt, hogy épp ő miatta fog véget érni az életem. Csak az számított, hogy még utoljára egy pillantást vethetek az arcára. A könnyeim még mindig folytak, elhomályosították tekintetem, ezért megpróbáltam letörölni őket, de nem sikerült, mert amint megmozdítottam, a kezeimet éles elviselhetetlen fájdalom hasított beléjük. Aztán erőt vettem magamon, és mégiscsak sikerült tisztán látnom. Edward arca csak pár centire volt az enyémtől, és üveges tekintettel meredt rám. Úgy ahogyan egy ragadozó tekint a zsákmányára. Mert azok voltunk. Edward a ragadozó, én pedig a szerencsétlenül járt áldozata. De mégsem tudtam haragudni, Edwardra. Még mindig szerettem. Képtelen lennék nem szeretni, az még a fizikai fájdalmaknál is elviselhetetlenebb lett volna. Álltam Edward tekintetét. Még utoljára belenéztem a szemeibe, majd a sajátomat lecsuktam, és vártam a halált. Éreztem Edward ajkát a nyakamon. Éreztem, ahogy éles fogát belevájja a nyakamba. Éreztem a kicsorduló véremet. És éreztem a mérhetetlenül nagy fájdalmat. Sikítoztam, vergődtem, de Edward szorosan tartott. Nem engedett kiszabadulni. Aztán a testem megfeszült, és éreztem, hogy kezdem elveszíteni az öntudatom. Szívem is lassabban dobogott, és a fejemből lassan elszivárgott, minden gondolat, és csak feketeség maradt. De valamit még ki akartam mondani.

- Szeretlek, Edward! –  Majd elmémet elborította a megváltó sötétség, amelyben nem volt sem fájdalom, sem gondolat. Elfelejtettem mindent, azt hogy ki vagyok, hogy mi történt, csak a semmi volt, és én… 

*** 

- Neeeeeee! – a saját sikításomra ébredtem, és arra, hogy egy hideg kéz átölel.

-Sshh, Bella, nincs semmi baj itt vagyok veled! – Odafordultam Edwardhoz átöleltem, és belezokogtam a mellkasába.

- Szeretlek… Ne hagyd, hogy ez megtörténjen!