• Edward – jött oda hozzám Bella az ablakhoz – beszélhetnénk, a családoddal? – kérdezte félénken. A fejét lehajtotta, nem nézett rám. Félt a reakciómtól
• Hát persze – próbáltam elővenni a legmegnyugtatóbb hangomat. Bella rám nézett, és az arca meglepetést tükrözött
• Mi az? – kérdeztem végig nézve magamon
• Téged ez most nem zavar? – ámuldozott
• Nem. Bella, megmondtam, hogy nem fogok ellenkezni. És tudod az okát. Különben pedig úgy is annyira makacs vagy, hogy elérnéd a célod. Miért nehezíteném meg az utat a célig? –mosolyogtam, próbáltam oldani a hangulatot
• Ez igaz – mondta. Már ő is mosolygott
• De Bella, most leülünk, és megbeszéljük még egyszer. Ha bármilyen kérdésed van, vagy akár mi, szólj! Rendben? Ez feltétel. – szögeztem le
• Ígérem – sóhajtott
• És annyiszor beszéljük meg újra, ahányszor szükség van rá. Nem kell elhamarkodnod.
• Rendben van – mondta. Lehajoltam, és megcsókoltam. A csók erőt adott hozzá, hogy szembe nézzek ezzel, több erőt éreztem most az elfogadásához, mint bármikor.

Felmentem apám szobájába, Bella félénken követett.

• Carlisle – kopogtam az ajtón – bemehetünk?
• Persze, gyertek – mondta kinyitva az ajtót
• Üljetek le
• Bella átváltoztatásáról lenne szó – kezdtem. Bella leült, én pedig a széke mögé álltam, és bátorítóan megszorítottam az enyhén remegő kezét. Tudtam, hogy még nincs erre kész, nem is ez volt az alkalom, amikor átváltozik, csak megbeszéljük – meg szeretnénk beszélni ezt még egyszer a családdal
• Persze, természetesen. Szólok nekik, menjetek az ebédlőbe. Nemsokára ott vagyunk
• Köszönöm – mondtam

Kisétáltunk az ajtón, és elindultunk az ebédlőbe. Bella szinte remegő térdekkel jött mellettem. Ideges volt, hisz nem volt felkészülve az átváltoztatására. Átkaroltam a derekát, és így sétáltunk az ebédlőig. Leültettem a székre, és töltöttem neki egy pohár vizet. Az arcából szinte minden vér kifutott. Nem kérdeztem rá az okára, csak annyit kérdeztem jól van-e. Persze váltig bizonygatta, hogy semmi baja. Leültem mellé,  és mikor elengedtem a derekát leesett a székről, és a feje nagyot koppant a padlón.

• Bella, Bella jól vagy? – kérdeztem mellé térdelve. A feje alá tettem a pulcsimat. Erősen éreztem a vérszagot
• Igen – próbált felülni, de nem nagyon ment neki. Felkaptam, és a nappaliba vittem.
• Carlisle – kiabáltam, majd visszafordultam Bellához
• Mi a baj? – kérdeztem
• Semmi, csak szédültem, és egyszer csak sötét volt. Utána már a te hangodat hallottam
• De hisz már rosszul voltál mikor kijöttünk Carlisle-tól
• Akkor csak szédültem egy kicsit
• Nagyon beverted a fejed? – kérdeztem
• Mutasd – mondtam felemelve a fejét. Vizsgálni kezdtem. A seb elég nagy volt ahhoz, hogy fojjon belőle a vér
• Edward, nyugodtan kimehetsz, majd Carlisle ellát. – mondta. Bella hangja nagyon ijedt volt, a helyzet kísértetiesen hasonlított a szeptemberire.
• Bella, ne félj – nyugtattam meg. Mindketten tudtuk milyen következményei voltak a tavaly szeptemberi döntésemnek. Fél év szenvedés, és magány várt mindkettőnkre ezután.
• O-oké – dadogott. Nem sikerült megnyugtatnom, de először Carlislenak kell ellátni
• Mi történt? – kérdezte Carlisle ahogy lefelé jött a lépcsőn
• Bella szédült, leesett a székről, és beverte a fejét.
• Edward, menj ki – utasított apám
• Nem, semmi bajom – mondtam
• Mi? – kérdezte egyszerre Carlisle és Bella szinte leesett állal
• Semmi bajom – a hangomban volt egy kis önelégültség
• Ezt majd később megbeszéljük – mondta Carlisle, majd megnézte Bella fejét.

Lépéseket hallottam a lépcső  felől. Öten jöttek, gondolom Carlisle már szólt nekik. Alice jött elől, Jasper pedig mellette. Alice megszorította Jasper kezét. Esme, Rosali és Emmett mögöttük jöttek, és ők is megálltak, mikor meglátták, hogy Carlisle Bella fejét vizsgálja.

• Carlisle, mi történt? – kérdezte Alice kétségbeesve. Láttam, ahogyan egyre jobban szorítja Jasper kezét
• Bella leesett a székről, és beverte a fejét – mondta, majd jelentőségteljes pillantást vetett felém. Bólintottam, majd megpusziltam Bella homlokát, és elindultam a többiek felé.
• Felfelé – mordultam rá Jasperre, majd meglöktem a mellkasát. Ekkor észhez tért, megfordult és elindult.

A többieket felvezettem a szobámba, és egyenként ki toloncoltam őket az ablakon. Nem kell, hogy a házban legyenek, a firss levegő pedig mindnyájunk. Esme megölelt, és bocsánatot kért, majd megkérdezte, hogy én hogy-hogy nem megyek velük.

• Én túl vagyok ezen. Nem vagyok őrült, Bella vére a legjobb a világon, amit valaha kóstoltam, de nincs nála fontosabb ember számomra. Anya, szükségem van rá, nem fogom bántani – mondtam Esmének. Mégegyszer megölelt, majd kiugrott a többiek után. A gondolatai azt sugallták, hogy nagyra értékeli, amin keresztül mentem a szerelemért, és igazán büszke rám

Mikor visszaértem Carlisle elkezdte összevarrni Bella sebét. Mikor megpusziltam a homlokát egy csepp vére az ajkaimhoz ért.

• Edward, ne. Nyugodj meg – nyugtatott Carlisle. Nem vesztettem el a fejem, de most tavaly szeptember óta újra csábítást éreztem. Bella rémül arccal bámult.

Hátráltam tíz lépést, és megnyaltam a vért, ami még mindig az ajkamon volt. Édes volt, már-már kezdett elszabadulni a bennem élő szörnyeteg. A helyzet megtestesítette a félelmemet, hogy egyszer, ha véletlenül is, de megízlelem Bella vérét. A konyhába siettem, és megmostam az arcom. Az állkapcsom megfeszült, a kezeim ökölbe szorultak, de nem hagytam el a házat. A mosogató szélére támaszkodtam, és becsuktam a szemem. Arra koncentráltam, hogy Bella meg van rémülve. Erre két oka is volt. Az első, hogy majdnem megöltem az előbb, a második, hogy biztosan attól félt, hogy újra elhagyom. Kinyitottam a szemem, elengedtem a pultot, és lassan visszasétáltam Bellához és Carlislehoz a nappaliba. Bella még mindig a kanapén feküdt, és még mindig riadtan méregetett. Minden mozdulatomra odafigyelt, miközben felé sétáltam. Kereste a jeleket

• Fiam, ki kéne menned
• Nem, Carlisle. Jól vagyok, megnyugodtam – mondtam, és két megfontolt lépést tettem feléjük.
• Jól vagyok – ismételtem

Mikor odaértem újra a régi állapotomban voltam, de nem értem Bellához. Az arcomon nem látszottak fezsültség nyomai, de Bella arca megfeszült, a szemében ülő rémültség szinte már fájt. A pulzusa az egekben volt, és kapkodta a levegőt.

Nem tudtam elhagyni. Amikor önkívületi állapotban, a csap szélébe támaszkodva nyugtattam magam megfordult a fejemben.  De már a gondolatba is belepusztultam, hogy nélküle éljek. Nem győzködtem magam, mert tudtam, hogy Bella is szenvedne. Jobban, mint bármi mástól a világon. És az én dolgom, hogy megvédjem, és biztosítsam a boldogságát, ami csak velem lehetséges. Csak velem…