( Bella szemszöge)

A suliból Edwarddal elmentünk a motelbe, ahol megszálltam. Miközben pakoltam újra felvontam a pajzsot az elmém köré. Nem akartam, hogy Edward megtudja, mit érzek iránta. Amikor vele vagyok a gyomromban, mintha ezer pillangó verdesne. Teljesen megbabonázott ez a fiú a tekintetével. Alig ismerem, mégis azt hiszem beleszerettem. A pillangók is ezt jelentenék? Én nem tudom. Szerettem volna megérinteni a haját, az arcát; szerettem volna megcsókolni. Bella! Te ilyenekre nem gondolhatsz! Mi van, ha ő nem így gondol rád? Teljesen összetörnél! Ezt nem engedheted meg magadnak!

• Bella! – már az utcán álltunk a kocsim előtt, de nem tudtam, hogy hogyan kerültünk ide. Hiszen az előbb még bent pakoltunk. – Figyelsz te rám?
• Bocsi. Azt hiszem elkalandoztam. Mit is mondtál az előbb? – erre csak féloldalasan elmosolyodott, így még helyesebb volt, mint általában, pedig akkor sem panaszkodhatott. Iszonyat jó pasi!
• Azt mondtam, hogy jobb lenne, ha én vezetnék.
• Azt már nem!
• Cö cö cö! Oda sem találnál a házhoz!
• De igen! – felvettem a durcás kisgyerek pózt, ami miatt újból mosolyogni kezdett.
• Isabella! – olyan lágyan ejtette ki a nevem, és olyan gyengéden, szeretetteljesen nézett rám! Azt hittem abban a pillanatban elolvadok. Gyerünk Bella, szedd már össze magad! – Hadd vezessek én. Ígérem, meghálálom
• Vigyázz, mert szavadon foglak! – szemeit a szemeimbe fúrta. Így álltunk egy végtelennek tűnő percig.

Odadobtam neki a kulcsot, ő kinyitotta nekem az anyósülés felőli ajtót. Beültem, ő gyorsan megkerülte az autót  és beült mellém. Önelégülten vigyorgott rám. Eszméletlenül gyorsan hajtott; alig öt perc alatt odaértünk a házukhoz, amit mostantól  én is az otthonomnak nevezhettem. Az elmémről levettem a pajzsot, mert tudni szerettem volna a gondolataikat, amik rám vonatkoznak. A ház előtt egy gyönyörű nő és egy jóképű férfi állt. Emmett leírásából egyből rájöttem, hogy ők csakis Esme és Carlisle lehet. kiszálltunk az autóból; Edward bátorítóan rám mosolygott, és elindultunk a nevelőszülei felé.

• Carlisle, Esme! Ő itt Bella.
• Bella, nagyon örülünk, hogy ideköltözöl. Emmett már sokat mesélt rólad. – Esme nagyon barátságos volt velem. És a gondolataiból is csak az derült ki, hogy nagyon örül az érkezésemnek.
• köszönöm, hogy befogadnak.
• Kérlek, tegezz minket. – mindketten rám mosolyogtak.
• Szívesen! – mosolyogtam vissza bátortalanul.
• Edward, vezesd körbe Bellát. Bella szeretném, ha otthon éreznéd magad. – ha most sírni tudnék, biztos potyognának a könnyeim

Nem tudtam mit is mondhatnék, ezért odamentem Esme- hez és szorosan megöleltem. Megpróbáltam minden érzésemet ebbe az ölelésbe sűríteni.

„ Edward, szerinted is lehetne a lányom? Vajon szeretné? Olyan aranyos!”

• Igen, szeretnék a lányod lenni. – mondtam neki boldogan.

Láttam rajta, hogy nagyon meghatódott. Mindig is szerettem volna olyan anyukát, mint amilyen Esme. Most rajta volt a sor, hogy könnyek nélkül zokogjon a vállamon, amikor aránylag megnyugodott elengedtük egymást és Carlisle nyugtatgatta tovább.

„ Gyere, menjünk be.”

Edwarddal némán mentünk be. A ház belülről, ha lehet még szebb volt, mint kívülről.

• Hű! Ez gyönyörű! – mondtam álmélkodva.
• Tetszik?
• Nagyon.

Edward minden egyes helyiséget megmutatott. A második emeleten már csak két ajtó  mögötti helyiséget nem láttam.

• Melyik szobát szeretnéd látni előbb?
• Választhatok?
• Persze.
• Azt szeretném látni először. – a közelebbi ajtóra mutattam.
• Reméltem, hogy a másikat választod. – kinyitotta az ajtót. – Ez az én szobám.
• Bemehetek? – kérdezetem tőle nagy boci szemekkel.
• Miért is ne?

Tetszett a szobája. Rengeteg CD-je és könyve volt. A fekete bőrkanapé  nagyon illett a szobához. Körbejártam az egész szobát, mindent megnéztem. Edward közben leült a kanapé  egyik végébe és onnan figyelte, hogy mit csinálok. Miután befejeztem a vizsgálódást leültem a kanapé  másik végébe.

• Rendetlen a szobád, de nekem tetszik. Annyira te vagy.
• Szóval én egy rendetlen ember vagyok? – kérdezte bujkáló mosollyal.
• Nem így értettem, de te akár így is értheted. Az már a te dolgod. Nekem tetszik a szobád és kész!
• Szóval tetszik neked a szobám?
• Igen. Kérhetek valamit? – bólintott és én lehajtott fejjel folytattam. – Néha bejöhetek ide?
• Persze, főleg ha rendet is raksz. – válaszolta vigyorogva.
• Majd meglátjuk. – nevettem.
• Na, gyere, nézzük meg a te szobádat is. Lehet, hogy oda meg én szeretnék majd néha bemenni. – elindultunk a szobából a folyósóra.

Edward szobája mellett volt közvetlenül az én szobám. Itt is kinyitotta előttem az ajtót. Gyönyörű volt ez a szoba is, mint az összes többi. Annyira az én  ízlésem volt. Biztos voltam benne, hogy Emmett keze van a dologban. Ezt a szobát is körbejártam, pont ugyanúgy, mint pár perccel azelőtt Edwardét.

• Én is bejöhetek néha ide? – szólalt meg hirtelen mögöttem Edward.
• Persze. Hol vannak a többiek? Szeretném megköszönni ezt nekik.
• Rosalie és Alice vásárolnak, Jasper és Emmett öt percen belül itt lesznek, Carlisle-nak sürgősen be kellett mennie a kórházba és Esme is vele tartott. nagyon elmerülhettél a szoba tanulmányozásában, ha nem hallottad, hogy Carlisle gondolatban üzent, Esme pedig ódákat zeng magában rólad.
• Köszönök mindent! – hálálkodtam, ő erre egy szívdöglesztő mosollyal válaszolt. Ennek eredményeként a pillangóim meg kétszereződtek. – Megyek, felhozom a cuccaimat.

Emberi tempóban elindultam, de aztán felgyorsultam. A lépcső  közepén jártam, amikor Edward elkapta a kezem, az érintésétől el kezdett forrni a bőröm és majdnem lezuhantam. De ő elkapott.

• Segítek!

Hamar behordtuk a csomagjaimat, kipakolni nem volt időnk, mert megjöttek Emmették  – a vártnál korábban. Edward rögtön lerohant hozzájuk, én pedig utána.

• Edward, tartozol nekem valamivel. – harsogta nevetve Emmett.
• Ne aggódj! Megkapod, amire vágysz.
• Tegyük egy kicsit izgalmasabbá! Ha én nyerek, elviszed Bellát a Halloween-i bálra.
• Emmett, hagyj ki engem! – mondtam, de, mint ha ott sem lettem volna, úgy viselkedtek. csak remélni tudtam, hogy Edward nem fogadja el ezt, de csalódnom kellett.
• Legyen, de ha én nyerek, akkor randira hívod Jessica Stanley-t. Ha pedig döntetlen lesz, mindketten megcsináljuk a másik által kiszabott feladatokat.

A harc elkezdődött, de én nem nagyon figyeltem rájuk. nyugtalan voltam. Észre sem vettem, hogy Jasper mögém lépett, csak akkor jutott el a tudatomig, amikor megérintette a vállam és beszélni kezdett hozzám.

• Nyugi Bella. Szerintem Edward győz, de ha mégsem, akkor sem fogsz belehalni egy kis táncba, mert vámpír vagy. Emlékszel?
• Igen emlékszem. De én nem tudok táncolni. – a hangom egyre hisztérikusabb lett.
• Pedig muszáj lesz. Nézd csak! De ha az vigasztal Emmettnek Jessicával kell randiznia, ami felér egy kínzással, főleg, mert Rose irtó dühös lesz, de csak addig, amíg a mi kis Don Juanunk ki nem engeszteli.
• Gyerünk Edward! Ne légy gyáva. Most rögtön hívd el Bellát!
• Utána pedig irány a kis barátnődhöz. – mondta gúnyosan Edward és odajött hozzám. A szemeivel akart manipulálni, őszintén szólva majdnem össze is jött neki, de hála a remek önuralmamnak megúsztam. – Bella eljönnél velem a bálba?
• Még eldöntöm. De most Emm irány Jessicához.