Wow! Alig bírtam magammal egész nap, Edward agyára mentem a gondolataimmal. De lehet, hogy Jasper is kiborította, mert nagyon morgott rá is. De hát megérte kivárni, Jasper tényleg nagyon puccos helyre hozott. Mint már mondtam: wow! Itt tényleg minden van. Gyertyafény és vörös rózsacsokor minden asztalon. De jól döntöttem, hogy azt a bordó kisestélyit vettem fel, amit még Jaspertől kaptam. A pincérek odakísértek minket az asztalunkhoz. Annyira elegáns volt, hogy meg se bírtam szólalni. Jasper kuncogott egyet rajtam, majd jött a pincér és rendelnünk kellett. Arra sem emlékszem, hogy mit kértem, szinte nem is ettem semmit.

-Tetszik?-kérdezte bujkáló  mosollyal Jasper.

-Hát… nagyon!

-Örülsz-ez sokkal inkább egyszerű ténymegállapítás volt, semmint kérdés.

-Igen.

Sokáig nem csináltunk semmit, csak ültünk, és figyeltük egymást.

-Annyira… szép vagy-éreztem, hogy nem ezt akarta mondani, de inkább nem firtattam. Valószínűleg Jasper látta rajtam, hogy min gondolkozom (vagy egyszerűen megérezte), úgyhogy gyorsan témát váltott:

-Amúgy Carlisle és Esme… mikor fognak kibékülni egymással?

-Hát… Esme már elhatározta, hogy megbocsát… valamikor. Azt még nem tudja pontosan, hogy mikor.

-Mindketten nagyon szenvednek.

Kibújt belőlem a nő, nem bírtam magamban tartani.

-Mitől?

-Leginkább attól, hogy Esme ember, így Carlisle még kevesebb időt tölt vele. Attól fél, hogy ha megöleli, összeroppantja.

Akkor vettem észre, hogy mindaddig egy fogpiszkálóval játszott, amikor (mondandóját illusztrálva) kettépattintotta. Kicsit megijedtem, hiszen én is pontosan tudtam, hogy Carlisle ugyanolyan játszi könnyedséggel tudná összeroppantani Esmét (vagy épp Emmett Rosalie-t, illetve Edward Bellát, vagy Jasper… engem), mint bárki egy fogpiszkálót. Gondolatmenetemből Jasper gyönyörű hangja szakított ki.

-Az igazat megvallva, ettől én is szenvedek.

-Attól, hogy Carlisle szétroppanthatja Esmét?-néztem rá kissé ütődötten.

-Dehogyis-kuncogott fel Jasper.-Attól, hogy én kárt tehetek benned. Ha nem is a véred miatt (amiről tudjuk, hogy milyen jól ellen tudok már állni neki), de azért, mert erősebb vagyok.

-Mindig is erősebb voltál nálam-vetettem ellen.

-De te vagy most sokkal gyengébb, mint eddig. Azt szeretném, ha nem kellene minden percben attól rettegnem, hogy valami bajod esik… miattam.

-Akkor miért nem változtatsz át vámpírrá?-kérdeztem, bár még a gondolatba is beleborzongtam.

-Azért, mert az fájdalmat okozna neked. Fizikai fájdalmat.

-De más megoldás nincs.

-De igen, van. Te vagy rá  az élő példa, hogy egy vámpírból is lehet ember.

-Igen… De te szeretsz ilyen erős, gyors meg… meg szép lenni.

Jasper felkuncogott, és nekem is el kell ismernem, kissé komikusan fogalmaztam, de Jasper érzékelte zavaromat, így befejezte a nevetést.

-Jó, bocsi. Amúgy igazad van. Részben. Ne felejtsd el, hogy érzékelem a körülöttem levők hangulatait, érzelmeit. És ez néha az agyamra megy. Aztán meg ott van a hallhatatlanság kérdése. Megértem egy polgárháborút, két világháborút, ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi.

De én szeretnék már megöregedni. Lehetőleg veled. És akkor a családkérdést még nem is említettem

-De hát van családunk.

-Van. Vámpírok. De én olyan igazi családot szeretnék. Azt, amit Maria elvett tőlem…

Nem kellett hozzá Jasper képessége, hogy érezzem a szomorúságát.

-Nem hiszem, hogy én anyának való lennék. Ne érts félre, ha ilyen családom lenne, akkor csakis veled tudnám elképzelni. De…

-De téged imádnának a gyerekek. Vicces vagy, kedves, okos és szép. Remekül tudsz mesélni, ezenkívül olyan programokat tudsz szervezni, mint senki más. Remek anya lennél.

-Nem vagy te egy kissé  elfogult?

-Nem hinném. Annyira legalábbis nem, hogy helytelenül ítélnélek meg… Figyelj, Alice. Lehet, hogy szeretek néha vámpír lenni, de vannak pillanatok, amelyek nélkül sokkal boldogabb lennék. Például meg mernék esküdni rá, hogy te vagy az egyetlen, akire nem vetem rá magam, ha kiserken a vére.

Erre nem tudtam mit mondani. Jasper csöndesen és szomorúan mosolygott.

-És mit akarsz tenni? Elmész a Volturihoz? Megkéred Nikolette-et, hogy változtasson át téged is emberré? Komolyan gondolod, hogy ebbe Aro belemenne? Egy ilyen harcképzett vámpír, akinek ezen kívül eléggé figyelemreméltó képessége van, nevezetesen az, hogy hatni tud mások érzelmeire, ráadásul még erős is csak kell már a Volturinak!

-Alice, vegyél levegőt!

Gyorsan megfogadtam a tanácsát, és még mielőtt belevágott volna, folytattam.

-Mégis mit gondolsz, hányszor és hányszor láttam azt, hogy utánunk jönnek, hogy Edwardot és engem átcsábítsanak magukhoz?

Csak úgy özönlöttek belőlem a kérdések.

-Ha lenyugodtál, akkor elmondom, hogy Nikolette legfőbb feladata az, hogy új vámpírokat hozzon létre a Volturinak, méghozzá fájdalommentesen. Utánajártam. Amikor ott voltatok, Nikolette kivételesen otthon tartózkodott. Egyébként külföldön jár-kel. Mégis mit gondolsz, mennyi időbe telne megkeresni, és megkérni, hogy változtasson vissza? Én még olyan hangulatba is tudom hozni, hogy szívesen megtenné. És akkor nem kellene attól félnem, hogy összetörlek.

-Lehet, hogy igazad van. De csak lehet. Váltsunk témát!

-Mégis mire gondolsz?

-Nincs kedved elmenni színházba?

-Mit akarsz megnézni?

-Nem is tudom. Annyi féle darab van itt is, Amerikában is… mindenhol. Mi lenne, ha elutaznánk valahova?

-Egy színházi előadás miatt?

-Miért is ne? Érdekes lenne…  Majd kicsit körülnézek a neten…

-Rendben. Majd még megbeszéljük. Megyünk haza?

-Rosszabb ott, mint egy háborús  övezetben. Esme még életében nem volt ennyire mérges…

-Igaz. De valahol aludnod kell, az étterem pedig nemsokára bezár. Pincér! Szeretnék fizetni.

Miután kifizette a vacsoránkat, elindultunk haza. Otthon még mindig az a jegesség uralkodott, mint mostmár két napja uralkodott. Amikor elmentünk Belláék szobája előtt, kihallatszott halk beszélgetésük. Hirtelen megálltam, hogy hallgatózzak kicsit. Jasper is megállt, de gondolom ő sokkal jobban hallotta a beszédet.

-Azt mondtad, hogy Esme csak kidühöngi magát. De ez így már szinte tarthatatlan-mondta szemrehányóan Bella. Eközben feltűnt mellettünk Rosalie és Emmett, és ők is velünk hallgatóztak.

-Igen, mert Esme még soha nem haragudott senkire-válaszolta Edward.-De csak féltékeny. Annyi az egész, hogy Carlisle-nak jobban kéne pedáloznia, hogy Esme megbocsásson neki. Igaz, Alice?

És ezzel a lendülettel kinyílt az ajtó, és Edward rámnézett.

-Igen-hebegtem.-Esme már eltervezte, hogy megbocsát…

-Mi lenne, ha nem beszélnétek ki minket a hátunk mögött?-hallottunk egy halk, nyugodt hangot. Megfordultunk, és Carlisle állt ott, speciel a mi hátunk mögött. – Én értékelem, hogy segíteni próbáltok, de ez a mi ügyünk, a mi házasságunk. Amit sikerült rendesen elszúrnom.

-Mi lenne, ha kezdő lépésnek beszélnél vele? Ha nem kerülnéd, az lehet, hogy sokat segítene…-vetette föl Rosalie.

-Lehet. De mostmár mindenki a szobájába! Nyomás!

Miután mindenki besietett a szobájába, rájöttem, hogy én álmos voltam. Ezt az én Jasperem is megérezte, és gyengéden magára vont, engem pedig elnyomott az álom.