Bella szemszöge

- Tanya haza ment? Ujjongtam.
- Igen. Vigyorgott Edward.
- De hát miért? Köpni-nyelni nem tudtam.
- Hát… úgy gondolta… hogy…. Nagyon dühös leszel, és a saját testi épsége érdekében elhagyta a házat.
- Ennyire rémisztő voltam? Tiltakoztam.
- Hát… amikor Emmett behurcolt félmeztelenül, Bella…és tovább nem bírta elfojtani Edward a mosolyát, akaratlanul szétterült az arcán.
- Oh… nyögtem végül ki.
- Ne lepődj meg ha Emm. Ugratni fog. Mondta kedvenc csibészes mosolyom kíséretében.
- Rendben.. ismerem.. Most már én is nevettem.
- Renesmee tényleg nagyon aggódott. – szidott meg férjem.
- Tudom, sajnálom, én nem akartam… de Edward még is mit gondolhattam volna amikor a két szememmel láttam.
- Valamit kihagytál! Értetlenkedett szerelmem.
- Nem hagytam ki semmit. Makacsoltam meg magam.
- A két gyönyörűen szép szemeddel. És ezzel végig simította szemhéjamon hideg ujját.. végig cikázta arcom, még el nem ért ajkaimig, és akkor váratlanul szenvedélyes csókkal fűszerezte meg vágyaimat.
- Bejöhetünk? – kérdezte szégyenlősen Alice.
Kibújtam Edward forró karjai közül, és illedelmesebb helyzetet öltöttem.
- Persze. – válaszoltam.
- Ma hatalmas vihar lesz. – mondta Alice nevetve. – És Emmett játszani szeretne.. benne vagytok ?
- Van hozzá kedved? Kérdezte szerelmem fülig érő szájjal.
- Hát persze.
- Remek. Akkor egy óra múlva a tisztáson találkozunk. – mondta Alice, majd el is tűnt.
Izgatott voltam, hiszen amikor a Cullen család utoljára játszott még ember voltam. Most már mindent sokkal élesebben látok, hallok. Edward már nem játszhatja a „felvágós kiscsávót” elöttem. Ó istenem hiszen ez mennyire irónikus megjegyzés életem szerelmére. Halk kuncogásba törtem ki.
- Megtudhatnám mi olyan vicces Mrs. Cullen?
- Ezt most nem fogom elárulni! Öltöttem ki a nyelvem, mint valami 5éves gyerkőc.
Edward szája lekonyult, mintha nem kapott volna meg valami fogára valót.
„Oh…” nevetett gondolataiban.
- Mi az? Kérdeztem.
- Nem árulom el. Még mindig kacarászott.
Arcát az enyém felé fordítottam és aranyszemei rabjává váltam.
- Hé ez nem éri! Mordult fel.
- Mégis mi? Kérdeztem
- Elkápráztatsz. Nevetett
- Még, mi, mit csinálok? Hitetlenkedtem.
- Elkápráztatsz szerelmem. Suttogta újra édes ajkaival fülembe. Illatától, közelségétől egy jóleső borzongás futott végig gerincemen. Férjem ujjai a pólóm alá kalandoztak.
- Edward ne! Szóltam rá.
- Ugyan, nem fog senki hiányolni! Mentegetődzött.
- De, én, szeretnék! Nem tudtam egy összefüggő mondatot alkotni.
- Hm, mit szeretnél? Ajaki súrolták a fülem mögötti gödröcskét.
- Ott lenni. Nyögtem ki.
- Mégis hol?
- A játékon. Szűrtem ki fogaimon keresztül.
Edward megpuszilta a „gödröcském” és nevetésbe kezdett. Fejem még mindig szédölgött. Miért ilyen nehéz? Azt mondják 1 év után a vágyad lecsillapodik a másik iránt. De ez se Edwardnál se nálam nem következett be, még mindig szinte eltörölhetetlen vágy tüzel bennünket.
- Így már jobb. Törte meg gondolkodásom szerelmem.
- Mi is? Ínycselkedtem.
- Ha te elkápráztatsz, ugye nem gondolod hogy hagyni fogom visszavágó nélkül?
- Ez nem volt szép! Játszottam a sértődött kislányt.
- Kérlek ne haragudj! Simított meg kezével az arcom.
- Rád soha! Bújtam szoros ölelésébe, a világ legszeretetteljesebb karjai közé.
- Indulnunk kellene ha tényleg látni szeretnél egy igazán vérbeli baseball mecset.
- Induljunk sóhajtottam.
Kimásztam szerelmem karjai közül és valami sportosabb ruha után akartam nézni, amikor eszembe jutott nem otthon vagyok, hanem a Cullen házban. Ideje meg keresnem Alicet hogy kérjek valami ruhát, érzem ez előre fájni fog. Lesétáltam a nappaliba hátha ott lesz Alice.
- Alice? Kérdeztem a többiektől, amikor hugom karöltve magával rántott hatalmas gardróbjába.
- Tessék. – nyomott egy farmert, hozzá illő pólóval és kardigánnal a kezembe.
- Köszi Alice. Nevettem.
Majd elvánszorogtam a fürdőbe. Gyorsan magamra kapkodtam a ruhákat, és lerohantam a nappaliba. Már mindenki sorokozott indulásra készen állva.
Carlisle, Emmett, Jasper az ütőket és a labdákat pakolták egy-egy hátizsákba, Esme , Roslalie, Alice és Nessie Renesmee autójáról társalogtak, miszerint Nessie a téliszünet utána a saját autójával szeretne a gimibe járni, de ezt mindenki más ellenzi, miszerint „kerüljük a feltűnést.”
Else hiszem hogy párnap múlva Nessie is abba az iskolába fog járni ahol én megismertem az örök szerelmet, a biztonságot, a megnyugvást, és az örök életet, hogy ki is ez a személy, hát persze hogy ő! Ő akinek vöröshaja van, arany szeme , és márvány szobor teste. Mint valami ódivatú regény hőse, de ő az én életem hőse. Elmélkedésemből egy hűvös kéz érintése rántott vissza.
- Indulhatunk! Suttogta édesdeden.
Belenéztem gyönyörű szemeibe, és megszünt körülöttem a világ. A rabjává váltam, tekintetétől elolvadtam, ha szívem még verne, most biztos párat férre dobbantana.
„Szeretlek” üzente gondolatban szerelmem.
- Hé, muszáj ezt most itt? Kérdezte kuncogva Emmett.
Mire Alice fejbe kólintotta.
- Hééé!!! Förmedt rá játékosan Emm.
- Induljunk! Szólt közbe Carlisle.
Az út most sokkal rövidebbnek tűnt, nem úgy mint amikor rettegtem a futástól. Alice és Jasper mentek legelöl, utánuk Esme és Carlisle, majd Emmett és Rosalie, Nessie , Edward és én zártuk a sort. A rét semmit se változott, legalábbis pont ugyan ilyenre emlékszek, végtelen sok fa, minden zöldtrutymós. De ez a zöldtrutymó az én otthonom, most mát imádom ezt a zöldtrutyit.
- Kezdhetjük is!! Ujjongott Alice.
- Rendben.! Horkantott fel Emmett.
- Esme és Bella a bíró. Intett Alice.
Mindenki más elillant , csak Esme és én maradtunk ott.
- Hát akkor kezdetét veszi a játék. – lelkesedett Esme.

Hirtelen a földrevágódtam és remegni kezdtem, egész testem égett a fájdalomban, de ez a fájdalom semmihez sem fogható volt, semmire nem hasonlított, de kínozott, nem, nem lehet. Valaki sikítására lettem figylmes, mikor észbe kaptam rájöttem hogy ez a síkítás tőlem származik, mi? Mi? Mi? Mi történik velem? Valaki csináljon valamit, megőrülök.

- Bella? Bella? Kiáltotta egy édes hang.
- Segits. Nyöszörögtem.
- Carlisle! Kiálott Alice.
- Mitörténik? Követelte a választ férjem.
- Nemtudom. Hallottam a választ egy nyugott emebrtől.

Hirtelen a fájdalom megszűnt, minden porcikám elhagyta, és újból életerős voltam.
Mintha nem történt volna semmi, mikor fel ültem, csak akkor vettem észre hogy valaki hiányzik.
- Hol van a lányom? Tudakolóztam.
Csak ekkor kapott mindenki észbe hogy Renesmee eltűnt. Nem éreztük, nem hallottuk, és nem is láttuk őt sehol. Kétségbe estem, még is mi történt, hol van a lányom, hol van az én egyetlen kincsem? Mi történt vele?
- Alice? Próbálkoztam, hátha ő tudja a választ.
Mire ő csak megrázta a fejét.
- Fogalmam sincs. Mondta.
Felálltam, de megtorpantam, és megszédültem. Persze Edward figyelmét nem kerülte el, és egyből körémtekeredett mint valami anakonda.
- Engedj! Szóltam rá.
- Bella, az elöbb kitudj amilyen okból a földre hulltál, majdnem belehaltál a fájdalomba, és még mindig nem vagy jól, azt hiszed csak úgy elengedlek?
- Igen. Válaszoltam. Hangom nyers és fagyos volt.
- Bella. Szólt rám erényesebben.
- Nem, én most Nessie keresésére megyek. Jelentettem ki.
- Bella, mindenki keresni fogja, de neked pihenned kell. Mondta Jasper.
- Nemfogok tétlenül üldögélni.
„Kérlek” üzente gondoltban Edward.
Mire én csak megráztam a fejem, és eszet vesztett rohanásba kezdtem, lányom illatát kutatva, bármi jelet. Istenem kérlek ne essen beje, csak egy apró picike jel, csak hogy mitörtént hova tűnt, mi van vele? Rohantam, rohantam, rohantam. Semmit nem találtam. Tovább futottam. Amikor már egy soha nem jrt helyre jutottam és megpillantottam egy ismerős illattal elátott papírt Felnyitottam a papír fecnit.
Nessie vérével volt írva.

„Ha kedves a lányod élete, elhagyod még ma Edwardot.” Üdv. Tanya