...Már egy ideje követtük a szagát mikor egy kis tisztásra értünk ki… 
 

Gyönyörű  rét volt ,hatalmas fák vették körül. Emmettnek is elnyerte a tetszését láttam a gondolataiban. Volt ebben a rétben valami furcsa,valami titokzatos, rejtélyesen misztikus… 
 

De nem volt időnk gondolkodni, mert egy ismeretlen gondolatot hallottam a fejemben: 
 

- Sikerült, vége van, végre hazamehetünk Stra….- itt hirtelen eltűnt, nem hallottam tovább, de ez a fél mondat is elég volt ahhoz, hogy halálra rémüljek. Hirtelen nagyon erős fájdalom-hullám söpört végig a testemen, a halott szívemben mintha több ezer kést döftek és forgattak meg volna kegyetlenül…ijesztően valóságosnak tűnt… 
 

- Edward – kiáltott Emmett –Carlisle-ék mindjárt itt vannak, találtak valamit…- mondta és a telefont a zsebébe rejtette. Hitetlenkedve néztem rá, hisz észre sem vettem, hogy telefonált annyira lefoglalt a fájdalom, amit még most is érzek, bár már nem olyan intenzíven… 
 

- Mondták, hogy mit találtak? – kérdeztem idegesen 
 

- Nem –rázta a fejét 

Ekkor lábdobogásokat hallottam, pár másodpercen belül megjelent Jasper és Carlisle is, szomorú, kétségbe esett arcal, ezt látva megpróbáltam beleolvasni a fejükbe de mind a ketten valami másra gondoltak. A szél hirtelen feltámadt és a számomra a világon létező legédesebb illatot sodorta felém valami iszonyatos bűzzel keverve, ami megrémített, mert valahonnan ismerős volt. 
 

- Én…nem Carlisle, ez nem megy! –  fordult apánk felé Jasper - Inkább megmutatnám…ha lehet –suttogta, majd Carlisle bólintott. 
 

- Gyertek, mutatjuk az utat – mondta Carlisle lehajtott fejjel 

Elkezdtünk futni egyre beljebb az erdőben, ahogy növeltük a sebességet úgy nőtt az én fájdalmam is. Egy langyos, gyenge szellő  lebegtette meg a fák levelét, és hirtelen újra de erősebben éreztem a szagot… 
 

Hirtelen ledermedtem és térdre zuhantam. A fájdalom a szívembe újra visszatér csak éppen erősebben és kínzóbban  
 

- Nem az nem lehet…ugye nem… -suttogtam erőtlenül  – kérlek, könyörgök…. 
 

Esni kezdett az eső, mintha az én könnyeim lettek volna. Carlisle mellém térdelt, lassan magához húzott:

- Edward, annyira sajnálom, de tovább kell mennünk, már nincs messze....

És tényleg nem volt messze. A füst feketén gomolygott a fák között és vitte életem szerelme illatát...

Megakarok halni. Most rögtön, hisz nincs már miért élnem...

• Nem Edward! Renesmeenek szüksége van rád! Nem lehetsz önző! És nem teheted meg ezt a családoddal. Erősnek kell maradnod - mondta a lelkiismeretem Bella csodaszép csilingelő hangján.

Lélek...relatív vagy fiktív? Én lelkem Bella volt, ő mutatta a jó  irányt mindig...