Ha megkérdezték volna tőlem, hogy milyen érzés volt, akkor azt válaszoltam volna, hogy szörnyű. Ha azt kérdezték volna, hogy megváltozott-e az életem, akkor a válasz igen lett volna. Milyen érzés volt utána? Nem akartam senki szemébe nézni és nem akartam senkivel beszélni róla. Úgysem hittek volna nekem, gondoltam én, de hamar rá kellett jönnöm, hogy többen tudnak a mítoszok létezéséről, mint amit hittem.

De hogyan is kezdődött ez az egész? Régen volt már, nehéz visszaemlékeznem. Gyorsan történt az egész.

Először csak azt vettem észre, hogy hirtelen növekedésbe kezdtem. Se szüleim, se én nem tudtuk miért van ez, de éreztem belül a változást. Emiatt egyre feszültebb lettem, és egyre elviselhetetlenebb. Tudtam én, hogy nincs ez így jól, mégsem akartam változtatni. A szívem mélyén éreztem, hogy ennek így kell lennie.

Egy nap a tanács magához hívatott, és én azt hittem, hogy furcsa viselkedésem miatt. De csupán egy kérdést tettek fel nekem: Ismerem-e törzsünk régi legendáit? Én kissé mogorván bár – hiszen a többi velem egykorúval együtt én is őrültségnek tartottam ezt az egészet – felmondtam a történetet. A vezetők csak bólintottak, majd utamra küldtek. Ők már akkor tudták, amit én még nem. Még most sem értem teljesen, miért nem figyelmeztettek, miért nem avattak be. Talán féltek, hogy mégsem következik be, hogy mégsem leszek azzá, amit már születésemkor elrendeltek nekem.

Aztán egy nap, amikor különösen rossz napom volt, furcsán éreztem magam. Szüleim már annyira aggódtak értem, hogy orvoshoz akartak vinni, de én nem hajlottam szavukra. Feldúltan kirohantam a házból és az erdőbe mentem. Ott mindig megnyugvást találtam, de most nem kaptam meg. Egy ideig fel-alá mászkáltam a fák között, majd hirtelen rosszul lettem. Olyan érzésem volt, mintha valami ki akarna bújni belőlem. Térdre rogytam, és öklendezni kezdtem. Most már szidtam magam, hogy nem hallgattam szüleimre, és aggódtam, hogy mi lesz velem, hiszen senki sem tudta, hogy hol vagyok.

Egyre melegebb lett körülöttem, úgy éreztem komoly lázam van. Testem remegni kezdett, és egyre erőtlenebbnek éreztem magam. Elterültem a földön, de még mindig éreztem a remegést.

Néhány perc múlva kezdett enyhülni, de ekkor újra jött a furcsa érzés, mintha bennem élne valami. Felüvöltöttem, és a következő pillanatban megszűnt a fájdalom.

Riadtan néztem körbe. Teljesen más szemszögből láttam a világot. Minden sokkal élesebb volt, a hangokat is sokkal jobban hallottam. A levegőben sült csirke szag terjengett, pontosan olyan, amilyen otthon volt, mielőtt eljöttem volna.

Ez nem lehet. – villant át az agyamon. – Nem érezhetem az otthoni szagokat, hiszen olyan messze van.

Lenéztem a földre. Az hihetetlenül közel volt hozzám. Sokkal közelebb, ahogy megszoktam. Aztán jött az újabb megdöbbenés: nem láttam a lábamat. Vagyis láttam lábakat, de azok nem lehetettek az enyémek. Szőrös, szürke bunda takarta, és éles körmök álltak ki.

Nem. – mondogattam magamban. – Ez csak álom lehet.

Bár semmi értelmét nem láttam, futásnak eredtem. El sem mertem hinni, milyen gyors vagyok. Csak szaladtam egy darabig, ez legalább kitisztította a fejemet. Pár perc alatt kiértem a tengerpartra, ami gyalog bő háromnegyed óra lett volna.

Nem akartam belenézni a vízbe, mégis meg kellett tennem. Látnom kellett, hogy nézek ki. Tudnom kellett mi történt velem. Remegve pislantottam a víztükör felé. Tudtam mit fogok látni, mégsem mertem hinni a szememnek.

Nem változhattam át farkassá. Ez lehetetlen!

Megint rohanni kezdtem, ez az előbb is bejött. Furcsálltam, hogy nem fáradok, de nem törődtem vele. Egyelőre csak szerencsés körülménynek tartottam. Rohantam és nem törődtem azzal sem, hogy merrefelé megyek.

Már el is felejtettem volna, hogy mennyire megjavult szaglásom is, amikor ínycsiklandozó illatokat éreztem. A közelben táborozók vannak, akik szalonnát és krumplit sütöttek. Összeszaladt a nyál a számban és eszembe jutott, hogy utoljára ebédet ettem.

Ebéd…Most így visszagondolva nagyon régen volt. Szinte végeláthatatlan messzeségben. Annyi minden történt azóta. Legszívesebben odarohantam volna az emberekhez.

Mindenáron megszerezni az ételt. – futott át az agyamon. Már indultam volna, amikor belém hasított a felismerés, mit tervezek én. Meg akarom ölni azokat az embereket, hogy ételhez jussak? Azonnal megálltam és vártam, hogy elnyugodjak. Nem, ezt nem tehettem meg. Nem vagyok gyilkos.

Korgó gyomorral fordultam meg és indultam a másik irányba. Farkas énem legszívesebben megtámadta volna azokat az ártatlanokat, de nem veszítettem el ép emberi eszemet, így sikeresen lebeszéltem magam a támadásról.

Lefeküdtem az avarba. Vártam és közben gondolkodtam. Mi is történhetett velem? Eszembe jutott a pár nappal ezelőtti tanács előtti jelenésem.

Hát persze! – ugrott be azonnal. – A legenda…

Viszont, ha átváltoztam, akkor vissza is tudok alakulni. Minden erőmmel emberi alakomra gondoltam. Akármekkora erőfeszítést is fejtettem ki nem ment. Többször is próbálkoztam, de sehogy sem sikerült. Az erőlködésben kimerültem és végül elaludtam.

A reggeli fények ébresztettek és reménykedve néztem körbe hátha tényleg álom volt az egész. De sajnos nem, hiszen még mindig rendkívül élesen láttam. És hangokat hallottam. A nevemet kiabálták. Összeszorult a szívem, amikor apám aggódó basszusa is hallatszott. Éreztem, tennem kell valamit, mert egyébként szörnyű nagy baj lesz.

Apámra gondoltam, majd édesanyámra, aki valószínűleg otthon aggódik és sír miattam. Majd a szerelmemre gondoltam, aki szintén otthon ül és várja, hogy hazatérjek. Megint elfogott az a szörnyű érzés, de most egy árnyalatnyival tűrhetőbb volt. Becsuktam a szemem és vártam. Jött a már előző napról ismert remegés, és amikor újra kinyitottam a szemem, immár emberként néztem körbe.

Nagyot sóhajtottam és körülnéztem. Messze nem láttam olyan jól, már nem éreztem a kínzó szagokat, és a keresők hangját sem hallottam. De arra még emlékeztem honnan jöttek a hangok, elindultam abba az irányba. Hamarosan megláttam apámat, aki boldog mosollyal rohant felém. Aggodalma megkönnyebbüléssé váltott át és halkan a fülembe suttogta:

-Többet ne csinálj ilyet.

Halkan felsóhajtottam. Ő nem tudta min mentem keresztül, de kénytelen leszek elmondani nekik, még akkor is, ha nem hisznek nekem.

Mindig őszinte voltam hozzájuk, most sem akartam hazudni nekik.

~o~o~

Utáltam a farkas létet. Elrontotta az egész életemet. És nem csak az enyémet, hanem másokét is. Másokét, akiket szívből szerettem. Sosem fogom tudni megbocsátani magamnak azt a hibát, amit akkor ott fenn a folyóparton elkövettem. Önző voltam és nem törődtem mások érzéseivel, csak az volt a fontos, hogy én mit akarok.

Minden akkor kezdődött, amikor Emily La Pushba jött. Leah mutatott be neki, amikor a szokásos szombati ebédkor náluk voltunk. Ez a nap végzetes volt mindhármunk számára. Mindegyikünk szíve összetört, és olyan dolgokat tettünk, amit nem kellett volna.

Nem szerettem titkolózni Leah előtt, de ő nem tudhatta meg, hogy farkas vagyok. A törzsi tanács vezetői nem engedték meg, hogy elmondjam neki. Emiatt egyre többször vitatkoztunk, mégis együtt voltunk és szerettük egymást. Aztán jött az a szombat, és megismertem a világ legszebb, legbájosabb és legkedvesebb lányát. Nem szándékosan tettem, sosem bántottam volna meg önszántamból Leah-t. Később, amikor már késő volt, megtudtam, hogy ez az, amit bevésődésnek hívnak. Emily lett az én lelki társam. Első pillantásra beleszerettem, és nem gondolkodtam. Ebéd után leültem vele beszélgetni és nem gondoltam arra, mit is érezhet Leah. A délutánt nálam töltöttük volna, de én megmakacsoltam magam és nem akartam elmenni a Clearwater házból. Leah duzzogva ment fel a szobájába, én pedig egész délután Emilyvel beszélgettem. Úgy éreztem, ez alatt a néhány óra alatt tökéletesen megismertem és tudtam, ő kell nekem életem végéig.

Emilyn viszont láttam, hogy kényelmetlenül érzi magát. Mégiscsak az unokatestvére barátja vagyok, és nem illendő, hogy neki udvarolok. Már alkonyodni kezdett, amikor Leah megjelent.

-Még mindig itt vagy? – kérdezte hidegen. – Azt hittem, már köszönés nélkül mentél el. – Közben gyilkos pillantásokat vetett Emilyre. Mivel fülig szerelmes voltam, ez zavart engem. Kicsit erősebben szóltam rá, mint ahogy kellett volna.

-Mi bajod van?

-Csak az, hogy egész délután hozzám se szóltál. Csak Emily volt a fontos számodra.

Leah nem törődött vele, hogy a megnevezett személy is körünkben van. Csak tovább szidott, hogy milyen figyelmetlen és udvariatlan vagyok. Ekkor javasoltam életem legostobább ötletét:

-Menjünk fel a folyóhoz és beszéljünk meg mindent. – ajánlottam fel békítő szándékkal, de én akkor már tudtam mit fogok Leahnak mondani. Leah csak bólintott és még egy utolsó mérges pillantást vetett Emilyre. Nem is gondoltam rá, hogy utánunk fog jönni. Nem kíváncsiságból tette, hanem azért, hogy megakadályozzon a szakításban.

A folyónál aztán csak tovább folytatódott a vita és végül Leah faképnél hagyott. Ez volt az ő szerencséje, mert éreztem magamban a kitörni készülő farkast. Emily már nem volt ilyen szerencsés. Látta, hogy kezdek rosszul lenni és odarohant hozzám. Az átváltozást már nem tudtam megállítani. Még mindig tombolt bennem a düh, amikor befejődött az átváltozás. Tudtom nélkül ráugrottam az előttem álló Emilyre és három mély vágást ejtettem az arcán. A sikoltás ébresztett fel dühödt gondolataimból. Rögtön észhez tértem és láttam, mit tettem. Azonnal a visszaváltozásra koncentráltam: erősen Emilyre gondoltam. Ilyen gyorsan még sosem sikerült átváltoznom. Azonnal karjaimba vettem a lányt és elindultam a falu felé.

Néhány órával később már Emily kórházi ágya mellett ültem és semmivel sem lehetett onnan eltávolítani engem. Nem engedhettem, hogy még több baja legyen ennek a csodálatos lánynak. Féltem, mi lesz akkor, amikor felébred, hogy meg tud-e bocsátani nekem, mert én nem tudtam magamnak. Fegyelmezettebbnek kellett volna lennem.

Emily másnap kelt fel. Végigsimított az arcomon, hogy felkeltsen, mert elaludtam az ágya mellett.

-Jól vagy? – kérdeztem tőle rögtön.

Ő csak bólintott és aggódva nézett rám.

-El sem mentél innen azóta, hogy behoztál, ugye? – kérdezte halkan.

Én csak bólintottam, próbáltam visszafojtani könnyeimet, amik a bűntudattól és az eddig elnyomott aggodalomtól bennem maradtak.

-Meg tudsz bocsátani nekem? – kérdeztem halkan.

-Nincs miért megbocsátanom. Én tehetek az egészről. Te csak…

Nagyot nyeltem, majd mindent elmondtam neki. Mindent a farkasokról, a legendákról, az érzéseimről.

Két nappal később kézen fogva léptünk ki a kórház ajtaján és immár egy pár voltunk. Sosem fogom megbocsátani magamnak azt, amit Emilyvel tettem, de igyekszem minden erőmmel őt védelmezni. Emily mégis mindig azt kéri tőlem, végezzen fontosabb feladatimat: védjem meg a családomat, a törzsemet, és a barátaimat.