9. fejezet

(Esme szemszöge) 

Ideges vagyok. Ideges vagyok. IDEGES VAGYOK! De még milyen ideges. Carlisle három napja nem beszélt velem.  Három napja mást se csinálok, csak a Grace klinika ismétléseit nézem. Ki kell innen mozdulnom. Muszáj. Meg fulladok itt. Senki nincs itthon, könnyedén eltudnék menni. Múlt hónapban vettem magamnak egy kocsit, egy Chevrolet Vectrát. Gyorsan fölöltöztem, felkaptam az asztalon heverő slusszkulcsot, beszálltam a kocsiba és elhajtottam. Nem figyeltem merre megyek, csak mentem. Egyre gyorsabban és gyorsabban hajtottam, a kocsi szinte röpült. Egy kanyarban kissé lassítottam. Aztán csak a nagy világosság… 

(Alice szemszöge) 

-Jasper, gyorsabban!

-Jól van, nem kell mondani! Alice, kicsim, tudom, hogy aggódsz, de nem biztos, hogy most fog megtörténni.

-Lehet. De jobb szólni a többieknek.

Jasper sóhajtott.

-Rendben.

Odaértünk a kórházhoz, Jasper kissé megfeszült mellettem.

-Nyugi-suttogtam neki.

Odaléptem a recepcióshoz.

-Jó napot, dr. Cullent keresem-mosolyogtam rá.

-Pillanat. Épp a sürgősségin van ma. Sürgős lenne?

-Mondhatni élet-halál kérdése.

-Azonnal szólok neki.

Carlisle fel is tűnt pár perc múlva. Ahogy meglátott minket, aggodalmas arcot vágott.

-Mi a baj?

-Alice látta Esmét karambolozni-hadarta halkan Jasper.

Carlisle (ha ez egy vámpírnál lehetséges) még fehérebb lett.

-És mikor? Hol? Még ma? Most hol van? Jól van? Ez az egész az én hibám!

-Nem tudom pontosan, hogy mikor történik, csak gondoltam jobb, ha szólunk. Edwardékat felhívtuk, ők megnézik, hogy Esme otthon van-e.

Kézbe vettem a telefonomat, és Edward rögtön hívott is.

-Alice, baj van. Esme nincs itthon, a kocsija is eltűnt.

Ekkor egy nővér lépett oda hozzánk.

-Doktor Cullen, jöjjön! A feleségét most hozták be, karambolozott…

Carlisle elrohant, hogy lássa Esmét. Jasper különleges képessége nélkül is éreztem, hogy Carlisle teljesen összetört lelkileg, és hogy mindenért magát okolja. Ránéztem Jasperre, láttam rajta, hogy ő is ugyanazon mereng, mint én.

-Alice! Alice, ott vagy?-ébresztett fel Edward hangja töprengésemből.

-Igen, itt vagyok.

-És Esme is ott van a kórházban, igaz? Én legalábbis úgy hallom.

-Igen. Azt hiszem, kómában van. Be tudtok jönni? Mind a négyen.

-Persze. Legalábbis azt hiszem. Fölhívom Rose-t és Emmettet is.

-Jó. Akkor itt várunk titeket a váróban.

-Oké. Akkor majd hívlak. Szia!

-Szia…

Jasper a szemembe nézett, és elkezdett húzni egy ülőhely felé.

-Ne emészd magad! Nem a te hibád.

-De igen! Az egészet ott rontottam el, hogy szülinapi bulit rendeztem bulit Bellának. Ha nem ragaszkodom ennyire hozzá, akkor nem megyünk el Forksból, Bella nem ugrik le arról a szikláról, nem kell Olaszországba mennünk, nem változunk emberré, nem kerül szóba Nikolette, és Esme még mindig jól lenne.

-Ádámhoz és Évához nem akarsz visszamenni-hallottam meg Bella hangját a hátam mögött.

-Nem. Odáig elég lesz, hogy Carlisle vámpírrá változott…

Bella halkan felnevetett, aztán megkérdezte:

-Tényleg, ő hol van most?

-Esme mellett.

-Mint orvos, vagy mint férj?

-Mint mindkettő. Azt hiszem. Carlisle van ma ugyanis a sürgősségin. De lehet, hogy felváltották…

-Miért váltották volna föl?

-Mert ha hiszitek, ha nem, Carlisle elsápadt, mikor meghallotta, hogy Esme karambolozott!

-Ha egy vámpír szívrohamot kaphatna…-dörmögte Edward

Ekkor feltűnt Carlisle is. Mindannyian rögtön felé néztünk.

-Na?

-Kómában van, eltört a jobb lába, van egy belső vérzése… és most műtik. Utána bemehetünk hozzá. Meggyőztem a főnökömet, hogy én lehessek a kezelőorvosa… műtét után.

-Tényleg fehérebb vagy-állapította meg Rosalie.

Carlisle ránézett, szólásra nyitotta a száját, de aztán meggondolta magát és megrázta a fejét. Így ültünk a váróteremben, míg nem jött a nővér, hogy Esme túl van az életveszélyen, bemehetünk a kórtermébe.