A lábam nem bírt leállni, az ujjaim idegesen doboltak az ágyon.

Arra vártam, hogy végre kinyitódjon az ajtó, és Edward zsebébe ott lapuljon a hamis nyilatkozat, mely szerint én vérszerinti rokona vagyok nekik.

Vajon mennyire fog megváltozni az életem? Hogy tudok majd Elizabeth, az anyám szemébe nézni?

Napok óta keresem a válaszokat a kérdésre, és minden alkalommal egyre jobban azt érzem, hogy ez az egész terv hülyeség. Mintha valami ősrégi könyvben olvasnám, csak most hirtelen én lettem a főszereplő. Nem jó érzés.

Sokszor gondolkozom el rajta, hogy mi lett volna, ha én akkor nem megyek ki a parkba, és nem látom meg Edward-ot. Ha Ms.Petter-el nem kötök kompromisszumot. Ha egyszerűen otthon maradok. De nem tettem. Egy túra, és az életem 180°-os fordulatot vett. Ez lenne a sors keze? Minden bizonnyal.

Hirtelen kivágódott az ajtó, és mielőtt reagálhattam volna, Edward már kacagva az ölébe kapott.

- Emma Abbott, hivatalosan is családtag vagy! – Rikkantotta Edward.

Győztesen átöleltem, majd az ajtóban toporgó, kissé feszengő Archie-t is.

- Fiúk, annyira ügyesek vagytok! Köszönöm! – Hálálkodtam Edward vállának támaszkodva. A fiú magához húzott, és percekig úgy álltunk. A szemem sarkából láttam, hogy Archie elfordul.

- És most – Tolt el kicsit magától Edward, hogy rám nézzen – kapsz pár ajándékot!

Felvontam a szemöldökömet, mire vállat vont.

- Mondhatni kellékek a szerepedhez – Felelte, és Archibald-ra sandított – segítesz behozni a dobozokat?

A fiú bólintott, és kiment.

- Miféle dobozokat? – Kérdeztem kíváncsian, de Edward csak rám mosolygott, és Archie után ment.

Leültem az ágyra, és vártam. Nemsokára egy halom dobozzal tértek vissza a kezükbe, szinte ki se láttak mögülük.

- Jézusom, ez micsoda?

- Ruhák! – Nyögte Archie, miközben egy termetes kupacot az ágyra dobott.

- És mindenféle kiegészítők! – Egészítette ki Edward.

Némán tátogtam, megszólalni se tudtam. Egymás után nyitogattam ki a dobozokat, és csak bámultam a sok csipkét, a gyönyörű mintázatot, az eleganciát. Egytől egyig gyönyörűek voltak.

A két fiú mosolyogva nézte a reakciómat, és látszólag nagyon büszkék voltak rá, hogy ennyire örülök neki.

- Edward – Hebegtem – annyira… annyira köszönöm!

Elnézően elmosolyodott.

- Nem tesz semmit – Hárította el a hálálkodásomat, majd összedörzsölte a két kezét – Rendben, Emma, csak egy kérdésre válaszolj, de őszintén!

Nyeltem egyet.

- Készen állsz rá, hogy el gyere hozzánk? – Edward kérdése nem volt bonyolult, de hihetetlenül nagy hordereje volt. Dönthettem. Megadta rá a lehetőséget. De én már akkor is tudtam a választ.

Bólintottam.

- Még ma mehetünk! – Feleltem magabiztosan, mire elmosolyodott.

- Akkor, egy hintót a hölgynek! – nevetett Edward, majd hirtelen elkomolyodott – büszke vagyok rád Emma! Nagyon bátor vagy!

Szomorkásan elmosolyodtam.

- Ennek így kell lennie, Edward! Tökéletes lesz!

Bólintott, majd valamit sutyorgott Archie-val, aki kiment.

- Hova megy? – Kérdeztem a záródó ajtót nézve.

- Elmegy egy kocsiért. Te addig öltözz át! Tudod még a mesét? – Kérdezte Edward.

A szememet forgattam. Ha napjába 25-ször nem mondta el, hogy kinek vagyok az elvileges rokona, akkor egyszer sem.

- Apám neve Walter, anyámé Terra, a testvérem Ernst, és anya leszármazottja Theodor Masen-nek, így az apukád távoli unokatestvére az én anyámnak. Azért jöttem, hogy egy kicsit utazgassak, és anya annyit beszélt rólatok, hogy meg akartalak ismerni titeket. Apa birtokos, Anya otthon van, az öcsém meg papnak akar tanulni… - Mondtam fel unottan a leckét, mire mosolyogva homlokon csókolt.

- Jól van, ügyes vagy! Most öltözz, a kocsi nem ide fog jönni, pár házzal arrébb. Nekem el kell mennem, a cuccaidat gyorsan kipakolom majd oda, ahova neked is menned kell. – Utasított, mire gyorsan kiválasztottam egy vajszínű, virág mintájú ruhát, és átmentem a másik szobába.

Kissé kínosan éreztem magamat, mikor Edward átjött, hogy befűzze a fűzőmet, de ő nem zavartatta magát. Határozott, és gyors mozdulatokkal dolgozott, minek következtében azt hittem megfulladok, olyan szoros volt.

- Kényelmes? – Kérdezte Edward mit sem sejtve.

- Mmmhhh – Nyögtem, és próbáltam helyeslő hangot kiadni.

Edward, ha észre is vette, hogy hazudok, nem szólt semmit. Gyorsan befejeztem az öltözködést, és mire kiértem, Edward már adta is a karját, hogy kísérjen. Most más úton vitt ki, és mire észbe kaptam, már az utcán voltam, a cuccaimmal együtt, és Edward már nem volt sehol. Riadtan körbenéztem, de egyedül voltam. Vettem egy nagy levegőt, és vártam. A kocsi nemsokára begördült, egy nagyot léptem hátra, mikor megláttam a lovat. A kocsis szívélyesen üdvözölt, és berakta a csomagjaimat. Beszálltam a kocsiba, és hallgattam az egyre gyorsabban dübörgő szívverésemet. Elindultunk.

Sokszor a tenyerembe temettem az arcomat, és vártam, hogy szétnyíljon alattunk a föld, de nem történt meg.

Óráknak tűnő percek után megálltunk, és a kocsis kisegített az autóból. Miközben lefelé léptem a lépcsőn, ámulva néztem Edward-ék házát. Négyszer akkora volt, mint a ház, amibe eddig laktam.

A kocsis odakísért az ajtóhoz, és lerakta a holmiaimat, majd elköszönt.

Félénken bekopogtattam, azt hittem, a szívem abban a pillanatban szétrobban. Egy fekete ruhás nő nyitott ajtót, és kíváncsian végigmért, ahogy meglátott.

- Jó napot! Emma Masen vagyok, az Anyám bizonyára értesítette a Masen családot, hogy…

- Ó, hát persze! A kis Emma, igaz? – Kérdezte nevetve, és a karomnál fogva behúzott. – már nagyon régen várjuk magát! Hát persze, hát persze! – hangosan nevetett, azt hittem még az utcán is lehet hallani.

- Margaret! – Szólalt meg egy szigorú hang a lépcső tetejéről, mire a nő gyorsan abbahagyta a nevetést.

Edward lépkedett lefelé, tekintélyt parancsolóan, és hatásosan szúrós szemekkel. Ettől meglepődtem.

- Nézze, Mr.Masen, itt van Emma! – Sietett Edward elé Margaret.

Edward hidegen végigmért, és meghajolt. Döbbenten én is ezt tettem, de ekkor a csodálkozásomnak már nem volt helye a szívemben.

A lépcsőn az Anyám, és az Apám sétált le, hatalmas mosollyal az arcukon.