(Emmett szemszöge)


Magányosan jártam Rochester utcáin. Az éjszakai szellő gyengéden simogatta a bőrömet, olyan érzés volt, mintha csiklandozna. A sötétben minden annyira félelmetesnek, zordnak tűnhetne egy ember számára, de nem nekem. Előttem minden annyira részletesen bontakozott ki, mintha most is világos lenne. A látásom jobb volt bármelyik közönséges ragadozóénál. Hajnali három felé járhatott az idő, de nekem semmi kedvem nem volt hazamenni. Ki kellett tisztítanom a fejemet annyira, amennyire csak bírtam. Sokszor volt ilyen, hogy eljöttem egyedül, hogy bejárjam a várost. Fejembe költözött az a gondolat is, hogy így, nagy unalmamban elmehetnék vadászni is, de végül elhalasztottam a dolgot. Van még időm, s jelenleg nem is vagyok annyira szomjas. A torkomban természetesen érzem a szomjúság okozta kellemetlen égést, de ez megszokott dolog számomra. Szinte minden egyes nap érzem.
- Gyerünk Emmett csinálj valami értelmeset, ezzel nem mész semmire, ha csak így sétálgatsz! - gondoltam magamban.
Igazság szerint Edward volt az egyik oka annak, hogy ma is sétára adtam a fejem. Elegem volt abból, hogy arra szentelte örök életét, hogy az én fejemben kutakodott. Mintha bármi köze lenne ahhoz, hogy éppen mit gondolok. Persze volt annyi eszem, hogy megpróbáltam nem arra gondolni, ami a legjobban foglalkoztatott, de ő mégis mindig rájött a titkaimra. Bosszantó. Ráadásul még az a sunyi vigyor is folyton ott éktelenkedik az arcán. Az ember lányok szemszögéből ő egy jóképű, illedelmes férfi... pf... ha tudnák, hogy képes órákon át kibírhatatlan lenni!
- Emmett! - hirtelen ugrott a hátamra drága kis húgocskám.
A nagy gondolkodás miatt észre sem vettem, hogy a közelben van.
- Alice, te mit keresel itt? - kérdeztem már kevésbe lelkesen, mint az előbb ő.
- Hát nem örülsz neki, hogy látsz? - vágott ártatlan képet.
Nagy boci szemekkel nézett fel rám, hosszú, fekete szempilláit édesen rebegtette.
- Alice, tudod, hogy én nem vagyok Jasper. Engem nem tudsz levenni a lábamról ezzel a nézéssel - nevettem rá mély hangon.
Alice halk, csilingelő nevetése sokkal halkabb volt, mint az enyém, de mégis gyönyörű.
- Azért megpróbáltam! Milyen bátyó vagy te, hogy nem teljesíted húgod akaratát? - mint aki megsértődött, karba tett kézzel elfordult, s úgy indult el mellettem.
Halkan felhorkantam. Alice olyan mint egy igazi energia bomba. Ráadásul néha pont úgy viselkedik, mint Edward. Ő és a látomásai bár nem mindig igazak, ő mégis mindig rájuk hagyatkozik. És még csal is, ha játékról van szó.
- Most komolyan, miért vagy itt? Követtél? - kérdeztem bosszúsan.
Alice rám pillantott, egy pillanatra elgondolkozva rágcsálta az alsó ajkát, azon gondolkozott, hogy vajon elmondja e nekem.
- Hallgatlak - sürgettem, a habozása kezdett idegesíteni.
- Na jó... - sóhajtott fel - igen, követtelek.
Megforgattam a szemeimet. Nem értettem, hogy miért tette mindezt, de azért örültem neki, hogy félt egyedül elengedni engem.
- Megmondanád, hogy miért? - az arca erre a kérdésemre teljesen elborult, de azonnal fel vette ,, nincs semmi baj" álarcát.
- Nem hinném, hogy szeretnéd tudni... - motyogta zavartan, s felgyorsította a lépteit.
- Szerintem meg nagyon is akarom tudni. Na gyerünk! Ki vele! - kérleltem.
Alice hirtelen megtorpant, s most már komolyan aggodalmas arccal tekintett fel rám. A szemei körül sötétlő fekete karikák most valahogy még sötétebbnek tűntek.
- Baj van? - kezdtem aggódni, Alice ugyanis nagyon feszültnek tűnt.
- Emmett, nem vagy szomjas? - kérdése nagyon váratlanul ért, annyira, hogy elfelejtettem levegőt venni.
Ez persze nem volt baj, kibírtam én lélegzés nélkül, de akkor is ez volt a meglepődés egyik jele.
- Hát... voltam már jobban is, de elviselhető a szomjúság? Miért? Tán vágysz egy kis maci vadászatra Emmett bátyóddal? - viccelődtem, de az ő arca komoly maradt.
- Figyelj, Emmett, valami nem stimmel, csak tudnám, hogy mi! - bosszúsan odébb rúgott egy kavicsot.
- Most már tényleg megijesztesz. Mi történt? - érdeklődtem.
- Látomásom volt, Emmett - jelentette ki drámaian.
- És mit láttál? Hogy két medve helyett hármat nyírtam ki? - nevettem fel megint.
Alice teljes erőből fejbe vágott. Összehúzott szemöldökkel, fogait kivillantva nézett rám.
- Nem tudnál egy ici-picit komoly maradni?! Nagyon fontos dologról van szó, de te még ezt is elvicceled! - bosszankodott.
Védekezően felemeltem a kezeim.
- Bocs húgi! Cipzár a számon! - azzal úgy tettem, mintha tényleg elhúznák egy képzeletbeli cipzárt a számon.
- Így már jó! - helyeselt.
- Most már elmondanád, hogy miről van szó? - kérdeztem óvatosan, nem akartam, hogy megint letámadjon, semmi kedvem nem volt összeveszni vele.
Bólintott, s újabb sóhajtás után belekezdett.
- Volt egy látomásom. Téged láttalak, amint az utcán sétálsz. Pont olyasmi idő körül lehetett, mint most. Még a ruha is ugyanaz volt rajtad, mint ebben a pillanatban - hitetlenkedett.
- És mit láttál?
- Sétáltál, s egyszer csak megérezted a vér szagát. Rohanni kezdtél, egyre sebesebben, míg egyszer csak egy lányhoz értél. A lány arcát nem láttam, mert a feje lehanyatlott a földre, de a haja az határozottan szőke volt. Sírt és a karja vérzett. Nagyon erősen vérzett. Feléje közelítettél, s megtámadtad... - az utolsó szót nagyon halkan ejtette ki.
- Megtámadtam egy kislányt? - háborodtam fel - Alice, te is nagyon jól tudod, hogy soha nem tennék ilyet!
Alice kitágult szemekkel meredt rám.
- Egy szóval sem állítottam, hogy meg fog történni! Tudod, milyen a jövő, folyton változik. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy...
- Hogy öltem e már, igaz? Hát kösz szépen, hogy ekkora bizalmat tulajdonítasz nekem! - morogtam.
- Csak aggódom érted, mint ahogy mindenki más is - tette nyugtatóilag a vállamra a kezét.
- Nem kell, hogy aggódjatok! Elég erős vagyok, soha nem öltem még embert, s nem is fogok, ezt tartsd észben! S talán el kellene gondolkodnod azon, hogy mennyire megbízhatóak azok a bugyuta látomásaid! - szidtam le komoran.
Alice arcán bűnbánat játszott, s hirtelen elszégyelltem magam. Ő komolyan csak miattam aggódott. Miért kellett nekem leordítanom, vagy legalább is leszidnom azonnal?
- Sajnálom... - motyogtam, s megfogtam a kezeit - Nem akartalak letámadni. Egyszerűen csak... felidegesített, amit mondtál.
- Megértelek téged is. De te is értsd meg, hogy csak téged féltettünk - válaszolta csendesen.
- Féltettetek? - vontam fel mindkét szemöldököm.
- A többieknek is beszéltem a látomásról. Ők ajánlották, hogy jöjjek utánad. Jasper és Edward is jönni akartak, de lebeszéltem őket róla.
- Na, ezért hálás vagyok - vigyorodtam el.
Alice arcán is megjelent egy apró mosoly.
- Hazajössz? - reménykedve nézett rám, de én megráztam a fejem.
- Jobb lesz, ha elmegyek vadászni. Tudod... , a biztonság kedvéért - vontam meg nemtörődöm módon a vállam.
Alice arcán most megjelent az a bizonyos ,, hurrá, én győztem vigyor".
- Siess haza! - azzal nyomott két cuppanós puszit az arcomra, s eltáncolt mellőlem.
Sokáig álltam az út közepén, s azon gondolkoztam, amit Alice mondott nekem. Megöltem valakit. Annyira hihetetlen volt elképzelni. Eddig soha nem tettem ilyet, pedig már több mint 70 éve vagyok vámpír. Miért követnék el pont most egy olyan hatalmas hibát, hogy kioltom egy ember életét?
Nem törtem tovább ezen a fejem, elindultam az erdő felé. Egy ideig csendben sétálgattam a fák között, míg nem egyszer csak megéreztem egy közelben lévő szarvas csapatot. Nem medve, de ez is megteszi. Kezdetnek. Megindultam a szag irányába. Halkan, észrevétlenül osontam a bozótban. Hallottam a szívük dobogását, s tekintetem csak egyetlen pontra öszpontosult. A szarvas nyaki ütőerére. A vér azon a pontot volt a legfinomabb, egy harapás ott, s a drága szarvas pajtásnak vége. Kampec. Már készen álltam az ugrásra. Megfeszítettem az izmaimat, s rávetettem magam. Szegényke azt hitte, hogy van esélye elmenekülni, mert egy kissé el futott előlem. Természetesen hagytam, hagy örüljön még utoljára, aztán felgyorsítottam, s véget vetettem a játéknak. Fogaim könnyedén szakították át bőrét, s hamarosan már meg is éreztem a forró vér ízét a számban. A szarvas még élt, mikor megharaptam, de most lassan elhagyta minden ereje, s pár perc múlva ernyedten lógott a karjaimban. Ledobtam a földre a már élettelen testet. Nem voltam már annyira szomjas, úgy hogy inkább nem vesztegettem az időmet arra, hogy még egy szarvassal végezzek. Mára elég volt. Alice kívánságát teljesítettem. Eljöttem vadászni, s azt, hogy mennyi állatot fogok megölni, nem mondtam. Nem ígértem ezzel kapcsolatban semmit sem.
Zsebre tettem a kezeimet, s lassú léptekkel indultam kifelé az erdőből. Időközben még sötétebb lett, de engem ez nem gátolt meg semmiben. Felnéztem az égre, s éppen abban a pillanatban lehullottak az első eső cseppek, s pár másodperccel később már szinte zuhogott. Kellemes érzés volt, ahogy a cseppek a bőrömhöz értek, így hát álltam az esőben, még mindig zsebre tett kézzel, s áztattam magamat. Egy idő után meguntam, hogy egy helyben ácsorogjak, s inkább tovább indultam. A házakban sehol sem égett lámpa, ilyenkor már mindenki mélyen aludt. Néha elgondolkoztam azon, hogy milyen életem lenne, ha még mindig ember lennék. Furcsa volt belegondolni, hogy régen, nagyon régen volt egy másik életem. Egy életem, melyet szórakozással, haverokkal töltöttem. Emlékszem rá, milyen sok haverom volt. Minden hétvégén vadászni jártunk. Azon a napon is, amikor ez lett belőlem. Az a vadászat volt az utolsó emberi életemben.
Ezerkilencszázharmincötöt írtunk akkor. A barátaimmal vadászni mentünk a hegyekbe, mint minden hétvégén. Felpakoltuk a sátrakat és a fegyvereket, s már indultunk is. Mindig is nagy versenyzők voltunk, folyton az volt a célunk, hogy több zsákmányt szerezzünk, mint a másik. Így ment ez mindig. Mikor odaértünk, azonnal szétváltunk, s megkezdtük a vadászatot. Rengeteg szarvassal végeztem, de úgy gondoltam, hogy ha egy medvét is lelőnék, biztosan én győznék. Kerestem, s találtam is egyet. Ez lett a vesztem. A medve rám támadt, s addig ütött, ameddig már alig maradt bennem élet. Akkor talált meg Carlisle, aki azonnal átváltoztatott, hogy megmentsen. Hálás vagyok neki, mert így még erősebb lettem, mint voltam. Nem éreztem rossznak az életem, nem bántam, hogy vámpír lettem. Élvezem a harcot, a vadászatot kedves kis maci barátaimmal. Mindent.
- Ne fuss el, kicsikém! - jutott el a fülemig ez a mondat.
A közelben lehet az, aki mondta. Fülelni kezdtem, s egyre több hang jutott el hozzám.
- Na... drágaságom, gyere már! - a hangjából ítélve a férfi, aki beszélt, részeg lehetett.
Automatikusan a hang irányába indultam. Egy sikátorból jött, a házak mellől. Bekukkantottam oda, s észrevettem, amint a férfi nekem háttal áll, s valamit vagy valakit erősen a falhoz szorít. Halk sírás ütötte meg a fülemet. Figyelni kezdtem, vártam, hogy történjen valami.
- Kérem, engedjen haza... az anyukám... nekem haza kell mennem... - nyöszörögte egy vékony, el-el fúló hangocska.
A férfi keze hirtelen a magasba lendült, s akkora erővel vágta pofon a sakkban tartott kislányt, hogy a feje enyhén hátrahanyatlott. Nem bírtam tovább nézni, ahogy ez a férfi ennyire kegyetlenül bánik egy ártatlan gyerekkel, így hát előbújtam rejtekhelyemből.
- Szerintem jobb lenne, ha elengedné azt a kislányt - a lehető legudvariasabb hangot ütöttem meg, de a férfit ez kicsit sem hatotta meg.
Ellökte magától a lányt, s fenyegetően közeledett felém. Jobb lesz, ha valahogy ráveszem, hogy menjen el, nem szeretném ugyanis még őt sem bántani, annak ellenére sem, hogy elég szörnyen viselkedett.
- Maga meg ki a franc?! - sziszegte dühösen - Mi jogon szól maga bele az én dolgomba?! Tűnjön innen, de azonnal!
Nevethet nékem támadt, ahogy elnéztem a férfi alkoholtól vöröslő fejét. Annyira szánalmasan festett, hogy az már fájt.
- Mert ha nem megyek el, mi lesz? - kérdeztem gúnyosan, a tekintetem aggódva siklott a kislányra.
Időközben a sarokba kúszott, térdét szorosan átfogta a karjaival, fejét pedig lehajtotta. Valószínűleg nem akar látni semmit sem.
- Ne akarja tudni! - morogta, s megindult a lány felé.
Akkor vettem csak észre, hogy egy nagy, éles kést tart a kezében.
Azonnal utána kaptam, megragadtam a karjánál fogva, s elrepítettem. Nekicsapódott a falhoz, valamelyik testrésze hangosan reccsent egyet. Bár egy ideig mozdulatlan maradt, néhány pillanattal később megmozdult. Sántikálva, rettegő tekintettel elbicegett. Annyira nem volt erős a támadásom, vigyáztam, hogy ne öljem meg.
- Jól vagy? - fordultam a lány felé.
Nem nézett rám, remegve tápászkodott fel. Erősen szorította a karját, mintha fájna neki. Közelebb mentem hozzá, s óvatosan levettem a karját a szorított testrészről. Nem kellett volna. Azonnal megcsapta az orromat a friss vér illata. A lány karján hosszú vágás éktelenkedett, valószínűleg a férfi a késsel egy kissé felsértette.
- Nagyon fáj a karom - sírta, s segítséget remélve nézett rám.
Elborította az ágyamat a vörös köd, s csak nagyon halványan érzékeltem a külvilágot. A torkomban hatalmas égő érzés keletkezett, már előre éreztem a lány vérét a számban. Az orromba is bejutott az illata, mélyen magamba szívtam. Biztosan nagyon félelmetes fejet vághattam, mert a lány hátrálni kezdett.
- Rosszul tetszik lenni? - kérdezte remegő hangon, s a falnak nyomódott.
A szomjúság egyre jobban erőt vett rajtam, s csak egyetlen egy lehetőséget láttam. Ölni, ölni és ölni. Aztán hirtelen eszembe jutott amit Alice mondott a látomásáról. Embert fogok ölni, egy kislányt, akinek szőke haja van. Ahogy jobban megnéztem a lányt, észrevettem hosszú, szőke haját. Nem ölhetem meg. Nem lehet. Megígértem Alice-nek, hogy vigyázni fogok. Megígértem neki. Le kell nyugodnom. Meg kell próbálnom.
Hátrálni kezdtem, s visszatartottam a lélegzetemet. A kislány végig engem nézett, idegesen pislogott. A sebe elég mélynek látszott, s még mindig folyt belőle a vér.
- El viszlek orvoshoz - hadartam el egy szuszra, majd nagy erőt vettem magamon, s a karjaimba vettem a lányt.
Nem ellenkezett, de szerintem nem is lett volna hozzá ereje. Hagyta, hogy magamhoz húzzam, mert éreztem, hogy a hideg miatt egy kissé didereg, bár nem én voltam a legmelegebb dolog a világon. Rohanni kezdtem a kórház felé, tudtam, hogy Carlisle-t ott fogom találni. A percek annak ellenére, hogy gyorsabban futottam mint valaha, csiga lassúsággal teltek. A kislány meleg bőre nagyon kellemes érzést nyújtott, de nem foglalkoztam most ezzel, a vér illata ugyanis még mindig érződött a levegőben.
- Fázok... - motyogta a lány, fogai össze-össze koccantak.
Kissé arrébb toltam magamtól. A testem olyan hideg volt, hogy valószínűleg jobban fázott, mint az előbb.
Végre elértem a kórházat. Nem vettem a fáradságot arra, hogy az ajtón menjek, egyszerűen csak beugrottam Carlisle rendelőjének ablakán. Szerencsém volt, hogy éppen nem volt bent nála senki.
- Emmett! - azonnal felkelt az asztaltól, s gyorsan elvette a kezemből a lányt.
- Vérzik... - csak ennyit mondtam, s a lehető legtávolabb húzódtam.
Carlisle orvosi szakértelemmel kezdte el vizsgálgatni a sebet. A lány félénken nézegette. Abból, hogy felugrottam, vagy hogy milyen gyorsan futottam, nem érzékelt semmit sem, fejét ugyanis végig a mellkasomhoz nyomta, szemét becsukta.
- Emmett, mi történt? - kérdezte Carlisle, miközben elkezdte fertőtleníteni a vágást.
A lány fájdalmasan felszisszent, de erősnek akart látszani.
- Megtámadta valaki. Valószínűleg meg akarták... - éppen azon voltam, hogy kimondjam, mikor találkozott a tekintetem a lányéval.
Nem mondhattam ki hangosan, előtte, hogy mit akart az a szemét művelni vele. Még túl kicsi, túl fiatal.
- Tudom, mire gondolsz - sietett a segítségemre Carlisle, ő is észrevette, hogy a lány milyen kíváncsian méreget.
- Most... elmegyek, rendben? - esdekelve néztem rá, nem bírtam volna tovább pár percnél, túlságosan erős volt a vér illata.
- Menj csak! Jobb lesz, ha kicsit kiszellőzteted a fejed. Alice már vár - tájékoztatott.
Alice. Vajon mit fog szólni mindehhez?
- Vigyázz rá kérlek! - kértem, s a lányra néztem még utoljára.
- Köszönöm, hogy elüldözte azt a csúnya bácsit - pislogott rám hálásan.
Meglepődtem, hogy hozzám szólt, s még annyira a szemében égő hálától. Hálás volt nekem, pedig nem is tudta, hogy nagyobb veszélyt jelentettem rá, mint az a férfi.
- Semmiség - válaszoltam, s most már az ajtó felé vettem az utam.
Éppen elhagytam a szobát, de Carlisle utolsó kérdésére, miszerint ,,hogy hívnak?" még hallottam a lány válaszát.
- Rosalie Hale. A nevem Rosalie Hale.