A Vég 

Eltüntettem a buli minden maradványát. Emmett és Rosalie már visszajöttek a házba, de Jasper mélyen dagonyázott a bűntudatban és elment Kanada déli részére. Edward hazakísérte Bellát és este is ott maradt.

Láttam egy új víziót, amiben egy kéz egy hosszú egyenes vonalat rajzol vízszintesen. Majd hirtelen elrántja a kezét és az eddig tökéletesen egyenes vonalat, lefelé kezdi rajzolni. Ez egy nagyon különös látomás volt. Eddig nem ilyen képletesen láttam a jövőt.

Hmmm… Olyan volt, mint egy idő egyenes, amiben változás történik. De lehet, hogy ez inkább egyikünk élete, esetleg, ami erőteljes fordulatot vesz. De vajon kié? Újra lejátszottam magamban a jelenetet és határozottan férfikéz volt. Tehát Emmett, Jasper, Edward, Carlisle maradt. Emmettnek mi oka lenne eltérni eddigi életétől? Rosalieval tökéletes boldogságban van. Nem, nem hinném, hogy Emmetté lenne a kéz. Jasper. Jazznek most elég nehéz dolga van, főleg, hogy úgy sanyargatja magát az este történtek miatt. Nem tartom kizártnak, hogy ő döntött úgy, letér a helyes ösvényről. Edward. Ő most boldog az Ő Bellájával. Bár Jazz kitörése után nem vagyok biztos benne. Remélem nem ő döntött, úgy, hogy letér az eddig járt ösvényéről. Carlise, pedig boldog Esmevel és a kórházban is jól érzi magát. Nem hinném, hogy ő döntött volna így. Oké, akkor maradt Jasper és Edward. Nem tudom melyikőjüket érte nagyobb érzelmi megrázkódtatás, ki fogom deríteni. De nem most. Két okból. Először is, azért, mert egyikőjük sincs itthon, más rész, mert nem lenne szerencsés most felzaklatni őket a látomásaimmal. Mindkettőjüknek fájt a bulin történt baleset, de nem most próbálom ki a határaikat.

Reggel láttam egy újabb víziót  és dühösen törtettem Edward szobájába.

– Nem, nem, nem és nem!!! Ezt nem engedem! NEM!! Nem teszed tönkre senki életét! Nem teheted! Nincs jogod Bella felett ítélkezni! Ő döntött, és ezt te is tudod! Nem tudod mi jó neki és mi nem! NEM! Nem engedem!!!...

- Alice állj le!- utasított legkedvesebb bátyám a kanapéról. De engem nem intéz el ennyivel!

- Nem Edward, nem!!! Neeeem! Ezt nem teheted meg egyikünkkel sem! Nem látod, mit csinálsz? Ennyire nem számítanak az én érzéseim? Nem! És nem csak rólam van szó, Bellát is tönkreteszed! Nem engedem!!

– De Alice nagyon is számítanak Bella érzései ezért döntöttem így!- Védekezett Edward. Az elmémet megtöltötte egy régi aztán egy új vízió. A régiben, amit egy perccel ezelőtt néztem végig, az játszódott le, hogy mind elmegyünk, és Bellát itt hagyjuk. Az újban, pedig Bella összekuporodik az erdő mélyén hatalmas szenvedéssel, fájdalommal és kínnal, miközben azt motyogja „elment!”. Nem hagyhatom ilyen kínok között legjobb barátnőmet, Nem! Rájöttem, hogy az esti látomásomban Edward élete szerepelt. Tönkreteszi az életét. De nem csak a sajátját, az enyémet is és Belláét is.

– El fog felejteni! Az emberek emlékezete olyan, mint a szita. Túl fogja tenni magát rajtam és boldog élete lesz! Nem veszem el a lehetőségét arra, hogy éljen! Ennél jobbat érdemel!

- Edward ez kifogásnak édes kevés! – vágtam vissza, de ő hajthatatlan volt. Egy határozott mozdulattal kitolt az ajtón, és közben ezt mondta - Nem tartok igényt a fejmosásodra!

Újabb jövőrészlet tárult elém, amiben Edward egyedül szándékozik búcsúzkodni. Engem nem enged elköszönni tőle. Újra felkiáltottam- NEEEEEM!!!- Ez eléggé hangos volt és az egész család körénk gyűlt. Edward idegesen becsapta a szobaajtaját, így minden kérdő tekintet rám fókuszált. Esme riadtan, Carlisle higgadtan, Rosalie tűnődőn, Emmett kérdőn húzta fel egyik szemöldökét.

– Mi történt Alice? – kérdezte végül Carlisle.

- Mit láttál?- kérdezte Emmett.

Ebben a pillanatban nem voltam tekintettel Edward nemtetszésére és belekezdtem fájdalmas mesémbe.

- Nem az a kérdés, hogy mi történt, hanem hogy mi fog történni. Higgyétek el nekem nem fogtok örülni, ha megtudjátok, de ez rátok ugyanúgy vonatkozik, mint rám és Edwardra. Tegnap este mikor elpakoltam a buli maradványait, egy víziót láttam, amiben, egy hosszú egyenes vonal megtörik és egy erőteljes kanyart vesz lefelé. Gondolkodtam rajta és arra jutottam, hogy valamelyik családtagunk élete megváltozik. – Rosalie tekintetében láttam a felismerést, de nem törődtem vele és folytattam – Ma reggel egy újabb látomásom volt, amiben mind elhagyjuk Forks-ot, és környékét. Nekirontottam Edwardnak, hogy hogyan képzeli, hogy itt hagyja Bellát, ő ugyanis a látomásban nem tart velünk. Megértettem az esti látomásom és az iménti dühkitörésemre Edward úgy döntött nem engedi, hogy bármelyikünk elbúcsúzzon Bellától. – Kicenzúráztam azt a látomást, amiben Bella összegörnyed a kínoktól. – Ez engem fájdalmasan érintett, ezért felkiáltottam kínomban. A többit már tudjátok.

Esmé és Carlisle ledöbbent, Rosalien két érzelem volt. Az egyik a fájdalom, de szerintem inkább az fájt neki hogy el kell hagynia Forks-ot, a másik halvány elégedettség. Remélem ezt nem Bella ellenében érezte, mert én kitekerem a nyakát. Emmett, egy érzelemmentes maszkot vett fel, így nem tudtam kiolvasni az érzelmeket. Beugrott egy látomás, amiben Edward arcát láttam, de igazából még nem láttam ilyennek. Arcvonásai eltorzultak a tengernyi kíntól, és fájdalomtól. A szeme sírt, de közben tele volt fájdalommal, halovány szikrája volt benne a reménynek, és tele volt még igazi lelki gyötrelemmel, és még több fájdalommal.

A látomásnak vége szakadt, de már jött is a következő amiben, az erdőben Jasper után kutatok.

- Indulnom kell! Vissza kell hoznom Jaspert!- mondtam mire Carlisle bólintott és hozzátette – Nekem is el kell intéznem pár dolgot a kórházban, és ha elkészültetek, meg Edward is elköszönt Bellától indulunk New Hamspire-be! – Bólintottam és már indultam is.

De nem Kanada felé, még nem. Előtte benézek Belláékhoz. Amikor odaértem, láttam Bellát, amint éppen reggeliét falatozza. Annyira hiányozni fog. A bájos csetlő-botlósága, a bátorsága, a jósága, a szeretete, ami felém irányult. Gyönyörű gesztenyebarna haja, csokoládé szemei, telt ajkai. Ez mind együtt. Nagyon-nagyon fog hiányozni. És Charlie is. Hiszen szinte már családtag voltam náluk. De el kell engednem őket. Ez a bátyám kérése és én tiszteletben fogom tartani, legalábbis megpróbálom. Még egy pillantást vetettem a Swan házra és fájó szívvel engedtem magam mögé a múltat.

Rohantam. Rohantam és rohantam. A szél süvített, hajamat hátracsapta, az emberek tekintetében talán nem is látszódtam, csak érződött a menetszél, amit én gerjesztettem. A fák egy zöld-barna folttá olvadtak össze, átugrottam a folyót, és repültem tovább. Egyre tovább és tovább.

Az alkonyatot megálltam megszemlélni. Csodaszép volt, de aztán eltűnt, pont, mint Bella ő is eltűnt örökre.

Utána érkezett az éjszaka. Nem voltak felhők, és így láttam a csillagokat. Néztem az éjfekete eget. Kémleltem a csillagokat, de aztán megijedtem és tovább futottam, amikor a csillagokból egy csokoládébarna szempár nézett rám kérdőn, okos tekintetével. Annyira valóságos élmény volt, hogy szinte sarkon fordultam és rohantam vissza a Swan házhoz, hogy megnyugtassam Bellát, és válaszoljak kérdő tekintetére. De nem tehettem, most biztosan nem. Nem tehettem és ez nyugtalanított. Mi történt Edwarddal? Mi késztette ilyen tökéletesen ostoba döntésre amivel, az egész család életét tönkreteszi. Mert Edward nem lesz ugyanaz az Edward soha többé. Ő nem hisz a lélek létezésében, szerinte mind elvesztettük a lelkünket az átváltozás során, de ez nem igaz. Neki mindig is volt lelke, de most már összekapcsolódott Belláéval, és nem tudod úgy bántani az egyiket, hogy nem bántsd a másikat. Életük fonala összecsomósodott, de ő elszántan próbálja ezt a csomót kibogozni, ami teljességgel lehetetlen. A végzet kijelölt neki egy utat, ami járható út, de ő az ösvény helyett a mocsárban próbál előre törni. Nem fog sikerülni neki. Nem értem miért hadakozik a sorssal, amikor az jó irányba terelné. Edward mindig is önfejű volt, mint az összes Cullen, de ez már túlzás. Nem kellene hagynom, hogy így tegye tönkre az életét. Hahh. Mégis kinek képzelem én magam? Zeusznak, aki mindig mindent jobban tud? Nem, én nem vagyok Zeusz, nem vagyok senki. Alice Cullen. Nincs hatalmam felette, hogy döntsek helyette. Még akkor, sem ha az helyes döntés lenne. Én feltétel nélkül megbízom az ő szavában, és elmegyek búcsúzás nélkül, de ő semmibe vesz engem. Egyszerűen nem számítok neki. Edward rám csapta az ajtót ma, illetve azt hiszem most már tagnap reggel. Ezzel jelezte, hogy kitilt a magánszférájából, az életéből, az együtt töltött idő ellenére engem kitagadott. Nem éreztem még rosszabbul magam. Mintha meghalt volna a legkedvesebb testvérem. És így is történt. Meghalt, mert Bella megváltoztatta, de ha elhagyja nem fog visszaváltozni. Elindul lefelé a lejtőn, ami a végtelen boldogtalanságban ér véget.

Hát, ha ez kell, neki én nem állok az útjába. Ha kell, hozzá se szólok, ha az neki a jobb. Az ő döntése.

Én már döntöttem.

Ekkor megéreztem az ismerős illatot. A férjem édes illata. Követtem az illatot mire az egy magas fenyőfára vezetett. Felkapaszkodtam hozzá, és átkaroltam. Nagyon maga alatt volt. A bűntudat sugárzott belőle, és én féltem, hogy eltaszít magától. Pont, mint Edward. Jazz is kitilt a magánszférájából? Remélem nem. Nem Tudnék elviselni még egy visszautasítást. Már nem.

Inkább lemásztam a földre és  átkaroltam a lábaimat, a fa alatt kuporodtam össze. Nem akarok senkit elijeszteni magam mellől, főként nem Jazz-t. Nélküle nem tudnék élni. Viszont meg kell változtatnom az életsílusomat. Nem szabad belegázolnom mindenkibe, nem szabad mindent jobban tudnom mindenkinél. Nem fogok kényszeríteni senkit döntésre, csak, mert az én elmémbe betörnek időnként jövőképek. Mindenki úgy alakítja a jövőjét, ahogy akarja. A jövő nem szentírás, nincs kőbe vésve. Minden apró döntésünkkel befolyásoljuk. Én egy döntés következményeit látom, de ha az illető meggondolja magát a látomás is változni fog.

– Minden rendben? Jól vagy? Alice mi történt? Mi az? – kérdezte aggódva Jasper én pedig hálás voltam, amiért mellém telepedett és átkarolt.

– Igen Jazz, ne aggódj minden rendben. Jól vagyok. Most haza kell mennünk, mert kicsit megváltoztak a dolgok odahaza így nem maradhatunk sokáig Forks-ban. Ha jól sejtem körülbelül egy nap múlva továbbmegyünk New Hamspirebe. – Ezen Jasper nagyon meglepődött, csakúgy kitört belőle a következő kérdés.

– De hát miért?

– Ez kicsit bonyolult Jazz. Nagy vonalakban az történt, hogy Edward úgy döntött itt hagyja Bellát, hogy ne árthasson neki. Megszületett egy terv a fejében, amit tegnap kezdett el megvalósítani. Eljátssza Bellának, hogy nem szereti, és nem kell neki többé. A tegnapi nap és a mai a lekoptató fázis. Holnap, pedig eljön a Vég. Lezárja a kapcsolatukat. Igazán sajnálom Bellát, ráadásul mindkettőjüknek fájdalmat okoz ezzel Edward. Lényeg, ami lényeg, nekünk össze kell, pakolnunk mindenünket, mert költözködünk. Nem köszönhetünk el Bellától, sem üzenetben, sem személyesen. Szerintem induljunk el, mert még sok dolgunk van! – Jasper nyelt egy nagyot, csak aztán tudott szóhoz jutni.

– Rendben szerelmem, induljunk.

Megfogta a kezem és együtt repültünk át a zöldfolttá mosódott erdőn. Sokkal kellemesebb volt így, mint amikor egyedül jöttem.

Délre értünk vissza, a többiek már bőszen csomagoltak. Nem kérdeztünk semmit, és ők sem, így egyenesen a szobánkba mentünk. Olyan gyorsan pakoltam, ahogy csak tudtam. Mindent persze nem tudtunk elhozni. A zongorára és a bútorokra fehér lepedő került, mintha szellemek járnának a Forks-i Cullen házban. Elbúcsúztam mindentől, ami kedves volt nekem ebben a házban. Ide soha nem fogunk visszajönni. Biztos nem. Odaültem a zongora mellé. Nem játszottam csak hagytam, hogy az emlékek átjárjanak. Amikor még minden jó volt. Emlékszem akkor ültem utoljára itt amikor Edward komponálta Bella altatódalát és én vele dúdoltam a dallamot.

Elkezdett szúrni a szemem, mintha sírni akarnék, de ez a tökéletes vámpírtest már képtelen erre. Így némán zokogtam. Átjárt az emlék és én nem tudtam megemészteni a változást.

Akkoriban még Edward kedves volt velem és szeretett engem. Ma már más a helyzet. Én ki lettem utasítva a világából. Jasper csendesen odasündörgött mellém és mellére vonta megtört testemet.

– Mi a baj? – kérdezte aggódva, látta, hogy zokogtam és érezte fájdalmam. Egy lágy nyugalomhullámot küldött felém és én hálás voltam ezért. Bocsánatkérően a szemébe fúrtam a tekintetem, és még egyszer örültem, hogy volt valaki, aki megértett és társ volt mellettem. Nem firtatta tovább, de Emmett megköszörülte a torkát, hogy félbeszakítson minket, majd jelentőségteljesen az órájára mutatott. Felpattantam és folytattam a pakolást. Jasperrel a Volvoba pakoltuk a holminkat, Edward az Aston Martinnal megy, Rosalie a BMWvel, Emmett a Jeeppel, Carlisle és Esme a Mercedessel. Egész éjjel pakolásztunk és örültem, hogy valami lefoglal, mert nem akartam gondolkodni. Reggelre az egész Cullen ház kietlen lett.

Elindultunk New Hamspire-be lepakoltunk az ottani házunknál. Az a ház nem olyan csinos, mint a Forks-i. Annak tetszetősebbek voltak a vonalai, tágasabb volt, mellette erdő, és nem a város közelében. Persze ez is szép, de a Forks-i mégiscsak más volt. Ez halvány barack színű, a garázs a ház oldalában van, 1 emelet van rajta, lent van a nappali, a konyha, az ebédlő, a fürdő, a vendégszoba. Az emeleten vannak a hálószobák. 4 hálószoba és egy fürdőszoba van itt. A mi hálószobánk enyhe citrom színű tapétával van bevonva. Hatalmas ágy terpeszkedik a szoba közepén, egy sarokíróasztal, és egy gardróbhelység. Lepakoltuk Jasperrel a bőröndünket, örültem, hogy van valami elfoglaltságom így csigalassúsággal kezdtem rendezgetni ruháinkat a gardróbba. Nem sokat haladtam, de már mentünk vissza Forks-ba. Ez egyszer utoljára. Edward a Volvoval ment, én megpróbáltam nem hozzáfűzni semmit. Megígértem magamnak, hogy változtatok a stílusomon. Én megpróbáltam, de valami mégis kicsúszott a számon.

– Nem kellene, hogy így történjen! – De aztán bocsánatkérően lehajtottam a fejem, és nem fűztem hozzá semmit. Nem akartam megbántani. Így is elég nehéz neki nélkülem is.

Mikor visszaértünk nekem is nagyon megfájdult a szívem. Nem bírtam magammal így gondolatban mondtam neki egyik látomásom lényegét. "Nem lesz jó neki nélkülünk! Láttam!" – Ez az én döntésem!

– Miért kellene elfogadnom? –vágtam vissza. Igazam volt és ezt Edward is tudta. Látomások ezreit mutattam neki, de csak egy közös volt bennük, az, hogy Bella nem mosolygott. Szörnyű kínokat fog átélni az első pár napban, abban biztos voltam.

Nem szerettem Edward döntését. Volt olyan hogy mennünk, kellett egy helyről, de akkor csak feltételezéseket hagytunk magunk után, most viszont egészen mást hagyunk Forsban, fájdalmat, kínt, szenvedést, gyötrődést, boldogtalanságot. Ez egyszerűen tönkreteszi Bellát.

De nem állhatok bátyám útjában, még ha kegyetlen is most. Őszerinte hosszútávon jót cselekszik. Kíváncsi vagyok egy olyan melegszívű teremtés, mint Bella vajon túl tudja-e tenni magát valaha is ezen. Igazán kétlem. De kit érdekel Alice szava, Alice mindig mindent rosszul csinál, Alice nem bír magával. Kész kínhalál vagyok még a magam számára is.

"Rendben! De tudd, hogy nem értek veled egyet ebben a döntésedben!" – sugalltam Edwardnak, aki megeresztett egy halk „Köszönöm!”-öt.

– Mindjárt hazaér, menj! – figyelmeztettem.

– Alice! – kezdte, de én láttam, hogy mit akar kérni így szélbe szakítottam.

- A kocsit elviszem, de nem írom meg az üzenetet – jelentettem ki dacosan, de aztán az összes kétségbeesett dühömet rázúdítottam– De komolyan, Edward! Az ajándékokat is? És a képek? Ne őrülj meg! Hagyj meg neki egy darabot magadból!

– Nem lehet...

– Összetöröd a lelkét, amit olyan nagyon óvtál! – figyelmeztettem, de ő hajthatatlan volt.

- Majd elfelejti! Az embereknek általában könnyebben megy a felejtés, ha nincsenek tárgyi emlékeik –magyarázta, de engem nem bír meggyőzni.

– Csak egyetlen olyan dolgot mondj, amiben Bella átlagosan reagált, mint bármely ember. – szegeztem neki, mire egy fél pillanatig farkasszemet néztünk, aztán elfordította tekintetét Esmere.

– Itt várunk – ígérte Esme. Majd Edward kilőtt és elsöpört.

A családom elindult az erdőbe, olyan helyre ahol, mi látjuk Bellát, de Bella nem lát minket.

Én nem tartottam velük. Elindultam Edward után a Swan házhoz. Charlie még nem jött haza, így nem kellett a miatt aggódnom, hogy valaki megláthat. Hallottam a bátyám ellentmondást nem tűrő hangját, amivel Bellához szólt.

– Gyere, sétáljunk egyet! –utasította. Legalább ne bántsa meg ezzel a hangnemmel! Így is annyi fájdalmat fog okozni neki az elkövetkezendő 5 percben.

Eltűntek a fák között, így odaálltam az ajtó elé. Leemeltem a kulcsot az eresz alól, kinyitottam az ajtót és elindultam Bella szobájába. Egy pillanat alatt megtaláltam a fényképeket. Az album oda volt hajítva az ágyra. Megnéztem a képeket.

Az első Edward, de még a buli előtt, arcáról sugárzott a boldogság, akkor még valóban boldog volt.

A második képen Bella és Charlie volt. A nappaliban, a kanapé mellett álltak. Charlie ügyetlenül fogta Bella derekát. Az ő arca kicsit, mogorva volt, de megpróbált mosolyogni. Nem valami fotogén. Bella is megpróbált egy mosolyt erőltetni az arcára. Neki jobban sikerült, de az ő arcán más érzelmek is látszódtak. A szemében ott égett a gyanú, a fájdalom. A női megérzése nem hagyta cserben, érezte a negatív változást, amely már akkor ott úszott a levegőben.

A harmadik képnek csak a fele látszik. Kiszedtem a fém keretből, és láttam, hogy Bella saját magát takarta ki. A fotón Edward és Bella volt, de ugyanolyan ügyetlenül ölelték egymást, mint Charlie-val. Ha lehet még ügyetlenebbül. Edward szemében rengeteg fájdalom volt, de megpróbált egy mosolyt erőltetni az arcára. Nem nagyon sikerült neki és ezt Bella is észrevette. Az ő arcán még erősebben látszott a gyanú és még több fájdalom, mert Edward olyan messze húzódott tőle.

Tényleg tönkre fogja tenni Bella olyannyira féltett lelkét. Hiába őrizte, hiába próbált mindig mosolyt csalni az arcára. Fölöslegesen harcolt érte olyan sokat. Nem csak vetélytársaival harcolt. James-től próbálta óvni, aki fájdalmat jelentett neki. Eltörte a lábát tavasszal, szerintem ennél ezerszer, nem milliószor nagyobb fájdalmat fog neki okozni ezen a pokoli órán. Magával is oly sokat küzdött. Küzdött a szomjúsággal, küzdött a testi vággyal, küzdött a világgal, hogy elfogadja kapcsolatukat. Küzdött Rosalieval, akinek végig igaza volt. Rosalie tudta, hogy nekünk is és Bellának is veszélyes ez a két faj közti kapcsolat. Én is elleneztem Rosalie döntését, de most egyetértek vele, mivel Edward tönkreteszi a családot, és Bellát is.

A többi fotó nem érdekelt, mert a többi iskolás barátról készült.

Kihalásztam az első, Edwardról készült képet, és a harmadikat, amin ők ketten vannak rajta. Becsuktam az albumot, kiszedtem a CD-t a lejátszóból. Igen, ez az a CD, amit tőlem és Edwardtól kapott születésnapjára. Felkaptam a repülőjegyre váltható kuponokat, az ajándékokat, és a fotókat, és elrejtettem az egyik padlódeszka alá. Végülis hagyunk itt magunkból valamit, még ha nem is tud róla.

Írtam egy rövidke levelet Charlie-nak. Elmentünk Edwarddal kicsit sétálni az erdőbe. Rögtön jövök. B.

Hát ennyi. Vettem egy mély lélegzetet és kisétáltam a házból. Magamba szívtam az illatot, emlékként. Vetettem egy utolsó pillantást a házra, majd beültem a Volvoba és elindultam. A kocsi üres volt, és láttam, hogy Edward tenné meg helyettem így inkább megkíméltem.

Leparkoltam az erdőbe. Nem abba ahol Belláék beszélgettek, hanem az út túloldalán lévőbe.

Felgyújtottam a kocsit, nem rögtön a motort, mert nem kell, hogy egy robbanás elterelje a figyelmüket. Lassan égett az autó, még egy fél óráig biztosan égni fog, utána meg már úgyis távol leszünk.

Visszarohantam a családomhoz.

– Megígérted! – hallottam Bella erőtlen próbálkozását. – Phoenixben megígérted nekem, hogy velem maradsz...

– Egészen addig, míg neked ez a legjobb – szakította félbe Edward. Láttam a hasadást Bellán, éreztem mekkora szenvedés ez a beszélgetés neki. És láttam Edward arcán az érzelemmentes maszkot, ami alá elbújt.

– Nem igaz! A lelkemről van szó, ugye? Carlisle elmondta, mitől félsz, de engem nem érdekel! Nem érdekel! A tied lehet a lelkem. Nélküled semmi szükségem rá, már így is a tied! – magyarázta hevesen, de láttam, hogy Edward nem enged a döntéséből.

– Bella, én, nem akarlak téged magammal vinni – A bátyám hazug szavai, Bella elméjébe hatoltak, onnan pedig a szívébe hasítottak, ennek a törékeny lánynak. Láttam, hogy nincs több kifogása. Mert ha ő nem akarja, akkor, nem lehet, nem tud vitatkozni vele. Éreztem, hogy a térdem finoman megremeg, de nem foglalkozott senki sem velem. Mindenki Bella és Edward végzetes beszélgetését hallgatja.

– Te... nem... akarsz... engem? – fuldoklott Bella és engem is átjárt a fájdalom. Nem kellett volna engednem, hogy megtegye ezt Edward… Nem! Ez a bátyám döntése, nekem nincs beleszólásom. Én csak külső szemlélő vagyok. Nem hozhatok mások helyett döntést. Nem élhetem mások életét, helyettük.

– Nem. – Edward fájdalmasan hajtotta le a fejét, aztán Bella szemében felismerés tükröződött, aztán rendezte arcvonásait és hangját is. Mindig figyelnem kellett a hangulatváltozásait, de ezt most előre láttam így nekem nem okozott meglepetést. Edwardnak annál inkább, elvesztette egy pillanatra a maszkot, és érdeklődés csillant a szemében, de egy másodperc múlva rendezte vonásait, és már újra a maszk alatt volt.

– Hát így persze egészen más a helyzet – mondta nyugodtan, de érződött még rajta némi szenvedés. Kicsit mozgolódtam, mert nem értettem meddig akarja még kínozni ezt a szegény lányt.

– Természetesen mindig szeretni foglak... bizonyos értelemben. De ami akkor este történt, ráébresztett, hogy ideje változtatnom. Mert már... belefáradtam, hogy úgy tegyek, mintha más lennék, mint aki vagyok. Bella, én nem vagyok ember! – mondta Edward nyugodtan a színtiszta hazugságot. Még nem láttam, hogy ennyit ferdített volna, amióta ismerem. – Hagytam, hogy ez a dolog túl sokáig folytatódjék. Sajnálom. - Bella arcán újabb fájdalomhullám söpört végig, de már nem tudta rendezni vonásait. Szörnyű kínokon ment keresztül.

– Ne… - lehelte élettelen hangon. Gyötrődése érezhető volt a hangján. - Ne csináld ezt... – kérlelte hiába a bátyámat, de aztán észrevette, hogy teljesen hiábavaló minden próbálkozás. Már megtette. Gyönyörű barna szemei, már nem voltak csokoládészínűek. Mint mikor a mi szemünket elsötétíti a szomjúság, most Bella szemei is feketék voltak, de nem a szomjúságtól, hanem a mérhetetlen fájdalomtól.

– Nem vagy hozzám való, Bella –Edward megadta a kegyelemdöfést, és Bella szemiben még több fájdalom jelent meg. Hosszú percekig némán meredtek egymásra, aztán Bella törte meg a csendet, de a hangját szinte teljesen elnyomta a fájdalom. Olyan halk volt, hogy alig hallottam, pedig az én fülem sokkal érzékenyebb volt, mint az övé.

– Ha... tényleg ezt akarod... – Edward bólintott és éreztem, hogy Jasper egy nyugalomhullámot küldött. Éreztem, hogy elmémet megtölti egy látomás, de nagyon homályos volt. Bella szerepelt benne, de a jövője olyan kétértelművolt. Lehet, hogy valahogy megpróbál véget vetni az életének, de lehet, hogy nem. "Talán nem lesz semmi, de a szavát kell venned, hogy nem csinál semmi butaságot!" – szuggeráltam Edwardnak.

– Szeretnék kérni tőled egy szívességet, ha nem túl nagy kívánság. – mondta és látva Bella gyötrődő arckifejezését, egy pillanatra lehullott róla a komor maszkja. A másodperc töredékéig, ugyanolyan sebzettek és összetörtek voltak. Az egész család együtt érzett velük, mindenkinek fájdalmat okoz Bella elvesztése. Aztán újra fölvette a maszkját. Így felsőbbrendűnek tűnt, de mi tudtuk, hogy aki felsőbbrendű és őszinte az Bella.

– Bármit! – ígérte kicsit kábán Bella. Igen Bella még mindig felsőbbrendű volt. Ilyen tiszta szívű emberrel rég nem találkoztam, de nem csak tiszta volt, hanem bizalommal teli is még azok után is, hogy Edward így megalázta és földbe döngölte érzéseit. Még mindig feltétel nélkül megbízik benne. Tényleg igazán szereti. És azt szeretné, ami Edwardnak a legjobb, így hagyja elmenni. Ha neki úgy jobb, inkább saját magát sanyargatja, mintsem Edward érzéseit megbántsa. Ilyen az én legjobb barátnőm. El sem hiszem, hogy Edward képes elhagyni.

– Ne csinálj semmi könnyelműséget vagy butaságot! Érted, amit beszélek? – kérdezte, és Bella nem tudott megszólalni, így csak bólintott. Edwardnak ennyi elég is volt, tudta, hogy becsületes és betartja az adott szavát, legyen bármiről is szó.

– Charlie miatt, tudod. Szüksége van rád. Vigyázz magadra! Az ő kedvéért!

– Vigyázni fogok! – újra bólintott, de hangja nem volt több egy félbeharapott sóhajnál.

– Cserébe én is ígérek neked valamit! – adta szavát bátyám ennek a megtört, érzelmileg összeroncsolódott lánynak.

– Megígérem: ez az utolsó alkalom, hogy látsz engem. Nem fogok visszajönni. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig. Ott folytathatod az életedet, ahol abbahagytad, nem foglak zaklatni többet. Olyan lesz, mintha soha nem is léteztem volna. – lassan helyére kattantak a szavak Bella agyában, mint egy szörnyű kirakós darabkái. Szíve meglódult és az előző ütem háromszorosát verte. Lélegzete kihagyott, mire megemésztette a hallottakat.

Edward arcán mosoly terült szét, de figyelmeztettem, hogy nem jó ötlet, mert mindjárt szívrohamot kap.

- Ne aggódj! Utóvégre ember vagy, olyan az emlékezeted, mint a szita! A te fajtádnak minden sebét begyógyítja az idő.

– És a te emlékeid? - szegezte neki a kérdést és tudtam, hogy erre nem szívesen válaszol, de megerőltette magát és a következőket mondta.

– Hát... Én nem felejtek el semmit. De az én fajtámnak... nagyon könnyű elterelni a figyelmét. Hát, gondolom ez minden. Nem fogunk többé zaklatni – ezt gondolta végszónak, de Bella hirtelen felkapta fejét és rémülten nézett Edwardra. – Nem. Mind elmentek. Csak én maradtam itt, hogy elbúcsúzzam – mondta, mire a lábam önkéntelenül elindult, hogy odamenjek Bellához és megvigasztaljam. De Jasper megfogta a kezem és visszahúzott.

– Alice elment? – kérdezte elvékonyodó hangon és könnyek szöktek a szemébe. Ezt már nem tűrhettem tovább, kitéptem a kezem Jasper szorításából és elindultam Bella felé. Nem szándékoztam így itt hagyni. Bella szeret engem ugyanúgy, mint én őt. Nem csak Edwardot hiányolná, ebben biztos voltam. Én is hiányoznék neki. És hiányzok is már neki. Ebben a pillanatban jobban hiányolt engem, mint Edwardot. Ő ott állt előtte, én viszont, ahogy ő tudja már elhagytam Forksot. Hirtelen fényévekre éreztem magamtól Bellát. Mintha már több ezer éve nem láttam volna és most az Antarktiszon lennék, ő pedig itt Forks-ban. Ez így nem helyes!

Oda kell mennem hozzá, meg kell ölelnem és biztosítanom róla, hogy én, ellentétben a bátyámmal, nem hagyom el. De Carlisle visszazökkentett a valóságba, és figyelmeztető pillantása jelezte, hogy nem mehetek egy millimétert sem előrébb. Visszaszökkentem Jazz mellé, és mellkasába temettem arcomat. Némán zokogtam, amit Bella nem hallhatott meg.

Jasper próbált nyugtatni, de próbálkozása kudarcba fulladt. Engem nem tud megvigasztalni, most nem.

– Ő is el akart köszönni tőled, de meggyőztem, hogy tisztább úgy, ha búcsú nélkül megy el – mondta enyhítésképpen. Lassan elindultunk, mert az egész család tudta, hogy ennyi volt.

Mindennek vége. Vége Edward boldogságának. Vége Bella boldogságának. Vége az én boldogságomnak. Vége volt Bella kivégzésének. A máglyát már meggyújtották, már nem lehet eloltani a tüzet. Nem lehet, pedig az felemészti ezt a törékeny női testet.

– Isten veled, Bella!

– Várj! – szólt utána rémülten, de Edwardról lepergett. Kétségbeesetten utánanyúlt, de Edward nem engedte, hogy megérintse. Ismét nem engedte meg embernek, hogy egy ujjal is hozzáérjen.

Gyengéden eltolta magától kezeit, egy finom puszit nyomott Bella homlokára, majd kimondta az utolsó hozzáintézett szavait.

– Vigyázz magadra! – mondta. Bella arcán tükröződött a visszautasítás kínja. Az arca teljesen eltorzult a fájdalomtól. Kín, szenvedés, fájdalom, gyötrődés, visszautasítás, felismerés, boldogtalanság, elhagyatottság, és még több fájdalom.

Ahogy ott állt, mint egy kivert kutya, akit visszautasít az emberiség. Visszautasít a világ.

Edward odafutott hozzánk.

– Indulhatunk! – mondta, de a hangja nem volt több egy leheletnél. Az ő arca is olyan érzelmeket tükrözött, mint Belláé, egy finom különbséggel. Az övén nem volt visszautasítás. Őt nem gyötörték meg hazugságokkal, és visszautasítással. Őt nem hagyták el. Ő hagyott el. Én még egyszer utoljára Bellára néztem, ahogy ott állt, még mindig csukott szemekkel, várva, hogy felébredjen ebből a csúf rémálomból, aztán elindultunk New Hamspire felé.