Edward és szabadság

Mindenki pontosan tudta, hogy ki várakozik az ajtó előtt.

Carlisle egy jó házigazdához híven, szívélyesen fogadta bátyánkat és invitálta maradásra. A nappaliban Edward megtalálta Esmet, akit a családból igazán látni akart.

- Hogy….hogy vagytok? – kérdezte feszülten, de a hangja más volt. Mint amikor a tinédzser fiúk mutálni kezdenek, neki is megváltozott a hangja. De biztos nem mutált. Arra tippeltem, hogy rég nem használta már a hangját és ezért ilyen furcsa.

- Köszönöm, fiam megvagyunk! – felelte Esme a tervhez hűen. – Csak nagyon hiányoztál, Édesem!

- Nem…nem kell értem annyit…aggódni! Jól…vagyok!- felelte Edward. Ahogy megmondtam ez tiszta hazugság volt. Nem ferdített valóság, nem is féligazság, hanem hazugság. Hazudott anyánknak, hazudott apánknak, hazudott nekem, hazudott Jaspernek, hazudott Emmettnek, Rosenak, de a legnagyobb hazugságáradatot a lány kapta. Hazudott neki csakhogy legyen a lánynak élete, holott ha hallgatott volna rám, pontosan tudta volna, hogy akkor vette el az életét, akkor tette tönkre a lelkét. Ennek a becsületes, jószívű, sohasem felejtő, ragaszkodó, és legfőképpen szerető léleknek ártott. Eltiporta azt és egy életre hazavágta. A lány annyi mindent túlélt már, elviselt. Amikor tavasszal James (a szadista vámpír, aki Bellára vadászott puszta szórakozásból) rengeteg csontját eltörte, azt is túlélte. A hatalmas vérveszteséget, ami miatt már félholt állapotban találtunk rá. A vámpírméreg erejét, lüktetett az ereiben, tűzet csiholva a teste minden porcikáján. A Port Angeles-i éjszakán a félelmet, ha követnek és tudod, hogy nem útbaigazítást kérnek tőled. A kétségbeesett aggodalmat, amikor Edward Jamesre vadászott és nem tudták, mikor, hol és egyel talán látják-e valaha egymást. Edward kedvéért mindent elviselt, túlélt. De, ha nem látja újra akkor nem éli túl.

- Emmettel és Rosezal…mi van? Hogy vannak? – kérdezte érdeklődést mímelve.

- Köszönik, szépen jól vannak! – mondtam már a lépcső tetejéről. Hirtelen felkapta a fejét, a tekintetünk találkozott, de rögtön lesütötte szemeit. – Emmett nagyon élvezi a Gibraltári majmok terrorizálását. Rose boldog, és sokat nevet Em hülyeségein, de a kedvence az esti háztörős unga-bunga. – Edward kimérten biccentett.

- Ne emészd magad Jasper, előbb-utóbb úgyis megtörtént volna. Te megkönnyítetted Bellának, mert később még jobban kötődött volna hozzám, és még nehezebb lett volna elengednie, és új életet kezdenie. – Bennem egyre feljebb ment a pumpa, ahogy hallgattam Edward szavait. – És nekem is nehezebb lett volna otthagynom, de így biztosabban új életet tud kezdeni. Pontosabban folytatja az életét onnan ahonnan én kiszakítottam. Talán még boldog is Mike Newton, vagy valamelyik pattanásos ember társaságában.

- Edward, ha még egy ilyet kiejtesz a szádon Bella helyett én torlom meg. Ez rá nézve nagyon sértő! Azt hittem te legalább ismered, de kivel voltál együtt fél évig? Egy képzeleted alkotta Bellával? Mert akiről az iméntieket elmondtad az nem az a Bella, akit közösen ismerünk. Neked kellene a legjobban ismerned! De nem! Te abban az álomvilágban ringatod magad, hogy Bella boldog! Na, akkor ezt figyeld! – ordítottam és előidéztem a korábbi víziókat. Azt, amikor Bella összekuporodik a fák között és azt hajtogatja, hogy elment. Azt, amikor a szüleivel veszekszik, hogy ő ugyan el nem megy Forksból soha, majd szemeiből vízesésként ömlenek a könnyek. Aztán egy teljesen új, amikor Bella éjszakánként nyugtalanul alszik, forgolódik, és az éjjel közepén saját sikoltozására ébred.

Edward most már zihált.

- Nem! Nem! Hazudsz! Bella jól van! Alice, akit láttál az nem Bella! Vagy csak te találtad ki ezeket az álvíziókat, hogy bennem bűntudatot kelts, és visszamenjünk Forksba! Bella boldog! – kiabálta.

- Edward! Eddig te voltál a legkedvesebb testvérem, megértettük egymást. De te most olyan vagy, mint egy dühöngő őrült! Én sokkal szívesebben töltöm az időmet Jasperrel, mint hogy alattad áskálódjak! Szeretem Bellát! De én el tudom fogadni a döntésedet. Szívtam miattad, mint a torkos borz! Heteket töltöttem a gardróbban önmarcangolással. Nekem is fájt, hogy már nem térünk vissza soha Forksba! És én ellentétben veled még csak el sem köszönhettem tőle! A mellkasom lüktetett a szenvedéstől, azt is megbántam, hogy a világra jöttem, te pedig még azzal gyanúsítgatsz, hogy állátomásokat készítgetek, minél fájóbbakat, hogy téged tönkre tegyelek. Tudom, hogy neked is nagyon hiányzik. Én, szeretlek Edward, nem is akartam megmutatni ezeket a képeket, mert neked ez fájdalmat okoz. Te kényszerítettél rá. Sajnálom, hogy így kellett látnod a kedvesed, a tiszta és nyers valóságban.

- Én….- dadogta Edward – nekem….még ….izé….mennem kell!

Azzal elrohant. Az emberi szemnek láthatatlan gyorsasággal, csak a menetszél maradt mögötte. A megsárgult falevelek megrezegtek, a fű a széllel egy irányba hajolt. A madarak már régen elköltöztek, Afrikába vagy valami melegebb helyre. Esetleg Dél Amerikába, Mexikóba. Az emberek is érezték a hideget. November közepénél járunk. Nincs meleg, de a téli hideg még várat magára. Oh, a tél. Milyen bájos volt, amikor a Forksi Középiskolában, egyik havas napon Bellának játszottuk meg magunkat. Hogy normálisak vagyunk, hogy élünk és boldogan élünk. Megdobtam Emmettet hógolyóval, egyenesen a meglepődött képébe talált. Vicces volt a döbbenet az arcán. Aztán visszaadva a kölcsönt, a fejünkre rázta vizes hajából a havat. Akkor még csak én tudtam, hogy Edward szerelmes. Én tudtam, de még ő maga sem értette meg. Akkor égett a torka, ha csak ránézett. Akkoriban Bella sem tudta, de már rég ő is szerelmes volt a mártír bátyámba. Menthetetlenül egymásba habarodtak, de még nem is tudtak róla. De egy harmadik tudott róla. És ki volt az? Az örökké idegesítő, médium a családban. Ő volt a kakukktojás. Mert egy kapcsolat két emberre (jelen esetben egy emberre és egy vámpírra) tartozik. Személyes, privát. És én mégis befurakodtam ebbe a szerelmi kapocsba. Nem kellett volna. Akkor talán kevésbé fájna. Nem is az a baj, hogy fáj, hanem az hogy durván befurakodtam valakinek a privát szférájába.

Azt az időt sosem felejtem el, amit a gardróbban töltöttem. A fájdalom eluralkodott rajtam és letiport. De az én drága férjem, Jazz segített nekem. Maradhattam volna a pázsiton. Lenn a földön, ami puha és kényelmes. Lekerülhettem volna a tábláról. Hisz az élet egy játszma, egy kemény küzdelem és minden lépésért harcolni kell. Harcolni, harcolni, harcolni. Ez a kulcsszó. Ha mégis úgy döntöttem volna, hogy a pázsiton maradok, akkor leütötték volna a királynőt. A királynő pedig kulcsfontosságú. Több tere, és ereje van, mint bármelyik sakkbábunak. A király egyedül védtelen. Csak egyet léphet bármerre. Nincs támadó ereje, csak menekülni tud. Menekülni, menekülni és menekülni. De ha folyton csak menekülsz, nem nézel szembe a félelmeiddel, a kínjaiddal, az ellenségeiddel, akkor nem élsz életet. Akkor csapdába kerülsz. A sakktábla sem végtelen. És ha sarokba szorítanak, akkor vége. Az ellenfeled nyer és a királynak mennie kell. De ha a királynak vége, akkor az összes bábunak vége. A huszár, a bástya, a futó. Az összes tisztnek, és a gyalogoknak is. Minden a királynőn múlik. Csak a királynő képes védelmezni a királyt, akinek a szerepe létfontosságú.

Jasper képes volt feltámasztani. Rájöttem, hogy ha nem mozgatom a királynőt, akkor a király is odavész. És király nélkül nincs játék. Akkor vége mindennek. Ez nem történhet meg. Nem adhatom fel. A játszmának folytatódnia kell. Az élet utat tör magának. Nincs kivétel. Nincs kifogás. Igaza volt Jazznek. Magam mögött kell hagynom a múltat, hogy lehessen jövőm. Mert mindig van folytatás. Az élet akadályokat állít elénk. El kell döntenem, hogy elég erős vagyok-e az akadály leküzdésére. Vagy megállok előtte és feladom. Beleordítom a levegőbe, hogy nem megy! Nem tudom! És összerogyok, mint egy felmosórongy.

De akkor mi lesz a szeretteinkkel? Jasper hozzám tartozik. Az életünk egybefonódott. Ha én nem vagyok képes leküzdeni, akkor ő sem. És nem hagyhatom, hogy egyszerre két élet roncsolódjon össze. Főleg nem miattam. Nem érek én annyit. Muszáj előre lépnem legalább egy gyaloggal. És ha több erő kell, bevetek egy huszárt. Ha kell, feláldozok egy futót. Ha kell, előre lépek a bástyával is. Ha minden kötél szakad, akkor a királynővel is. De nem hagyom menekülni a királyt. Kitérhet a támadások elől, ha muszáj, de nem menekülhet! Nem engedem!

- Hát nem erre számítottam. – mondta Carlisle.

- Sajnálom! Sajnálom, hogy jelenetet rendeztem. Az én hibám. Bocsánatot kérek mindenkitől. – motyogtam.

- Ne emészd magad, Alice! – békített Esme – Én még nem láttam ilyennek őt. Éreztem, amikor hazudik. Túl régóta ismerem. De ez nem mentesíti őt a bűnei alól. Csak még több dolog miatt kell szenvednie és szégyenkeznie. Láttam, hogy nem mer a szemembe nézni. Ő is kínozza magát. Tönkreteszi a saját életét. De nem fogom helyette eldönteni mi a jó neki. A fiam felnőtt. Akarattal, és szabadsággal rendelkezik. Oly sok út van. Minden pillanatban dönteni kell. Ő választott egy ösvényt és kitart mellette. Nem mondom, hogy a helyes vagy a jó ösvényt választotta. De ez az ő döntése. Ha ezt az utat választja, én nem tudom megváltoztatni a döntését. Ha neki ez az út kell, ám legyen. Nem veszem el tőle a szabad akaratát. Tudom, hogy ez mindenkinek fájdalmat okoz. Nem jó nézni a kínjaitokat. Jasper önmarcangolását. Carlisle öntudatlanságát. Emmett és Rose menekülését. És még nehezebb a te kínjaidat, Alice. Látom a szemedben. Látom, hogy fáj, látom, hogy nem tartod okos dolognak, hogy szerinted tönkretesz mindent. De Edward választott. Nem akarok, családi viszályt szóval kérlek, hagyd abba a bátyád ölését, kérlek.

- Rendben Esme! Megteszek minden tőlem telhetőt, de alapjába véve nem vagyok képmutató. Szóval ne kérd tőlem, hogy vágjak jó képet hozzá. – figyelmeztettem.

- Akkor ezt megbeszéltük! Carlisle irány a kórház! Én felkeresem azt a műemléket, mielőtt tönkreteszi a modern kor. Jasper, kérlek, iratkozz be a Cornellbe. Alice, te pedig szórakozz jól a levéltárban. – adta ki az utasítást anyánk. Felálltak, Carlisle még töprengett egy keveset, majd elindultunk.

Első utunk az használtautó  kereskedésbe vezetet. Majd rendelünk a neten, kocsikat csak hát addig valamivel járni kell. Az kicsit gyanús lenne, ha csak úgy ott teremnénk a semmiből.

Esme egy újabb típusú, Mazdát választott. Pezsgő színű volt, bézs színű kárpittal. Carlisle nem talált semmi kedvére valót, így maradt a Mercédeszénél. Szinte már a szívéhez nőtt. Jasper imádta a száguldást, de ebben a kereskedésben nem volt sportautó. Addig egy kisebb méretű Forddal jár. Ez a kocsi hófehér. Illik Jasperhez. De meglátjuk, szíve szerint milyen kocsival járna. Én egy vörös Opelt kaptam. Nagyon szép, de azért nem az álmok álom-kocsija.

Itt New Hamspireben nem feltűnőek ezek az autók. Teljesen átlagosak. Jasper, amint megkapta a slusszkulcsot, már száguldott is az egyetem felé. Carlisle is vele ment, ő  tanítani fog ott. Én Biológiára tippelek, de ő még nem döntötte el, hogy milyen ágat választ.

Esmevel elmentünk a helyi plázába. Kifosztottuk a ruha és cipőboltokat. Ez a vásárolgatás lenyugtatott engem. Egy kis megszokott, egy kis otthonos dolog. Próbafülkéből, próbafülkébe. A szokásos.

Amikor hazaértünk Esme már repült is megmenteni a műemléket. Így hát egyedül maradtam. Leültem a szobánkba az íróasztalon lévő laptop elé. Rendeltem magamnak, egy helyes kis BMW Z4-est. Zafírkék színben egyszerűen imádni való  volt. Elpakoltam a ruhákat a gardróbba.

Nem akaródzott még elmenni otthonról. Ehelyett inkább a jövőt nézegettem. Nemsokára meglátogatjuk a Denali klánt. Oh, Tanya oda meg vissza lesz. A tőzsde valószínűleg új irányvonalat vesz fel. Majd szólok Carlislenak, hogy az ingatlan nagyon jó befektetés lesz. Esme megint el akar majd menni az Esme-szigetre. Hát igen az Esme-sziget. Emlékszem, amikor megkapta a születésnapjára, Esme el sem hitte, hogy komolyan beszélt Carlisle.

- Esme, most nyisd ki az ajándékaidat. – szólt Jasper. Anyánk lelkes arccal ment az ajándékokért. A verandán ünnepeltünk. Jasper, Rose, Emmett és én a hintaágyon ültünk. Carlisle Esme mellett állt bátorította, hogy induljon el. Edward a veranda szélén álldogált. Figyelte minden mozdulatunkat, de szólni egy szót sem szólt. Esme kezébe vette a Carlisletól kapott ajándékos zacskót. Kiemelte belőle a papírt, ami egy bizonyítván volt. Egy elismervény miszerint a Cullen család nevén egy Dél Amerikai sziget van. Rio de Janeiro-tól keletre az Esme-sziget. Amikor kihámozta a lényeget fülig érő vigyorral nézett Em felé.

- Ez, biztos Emmett ötlete volt. Jó poén és csak ő tud ilyeneket kitalálni. Kíváncsi vagyok olyan, mint Atlantisz a víz alatti város? Amit soha senki nem talált meg? A megtalálhatatlan Esme-sziget. – motyogta kicsit elnéző, szemrehányó tekintettel. Carlisle megköszörülte a torkát.

- Esme, ez nem Emmett vicce. Nézd meg kitől kaptad? Tőlem. Ez a sziget tényleg létezik. Ott van körülbelül 41 kilométerre Riotól. A Rioi kikötőben van egy Esme nevű Jacht is, amivel el lehet jutni a szigetre. Azt a Jachtot Edwardtól kaptad, ha akarod meg is nézheted, abban az ajándékcsomagban van egy slusszkulcs a hajóhoz. Érted már?

Esme, ha tudott volna könnyezett volna, de így némán sírt. Kezében az okiratot szorongatta, tekintete hol a papírra, hol Carlislera, hol pedig Edwardra tévedt. Egyre gyorsabban cikázott közöttük. Aztán rávetődött Carlislera. Karjait a nyaka köré tekerte, apánk a hátát ölelte, most ő vett fel egy kedves, elnéző mosolyt.

- Köszönöm! – suttogta meghatottan Esme. Aztán Edwardot ölelte át, egy kicsit nyugodtabban, mint férjét. Aztán Emmett felé fordult. – Sajnálom, hogy meggyanúsítottalak. – és egy bocsánatkérő puszit nyomott az arcára. Ismét férje felé fordult. – De Carlisle egy sziget?! Mivel érdemeltem ki? És tényleg létezik? Úristen, egy egész sziget?!

- Igen, kedvesem. Egy egész sziget. Tényleg létezik, és azért kaptad, mert nagyon szeretlek. Bármit megérdemelsz! Ez a sziget egy kis csekélység volt. És nemsokára elutazunk erre a szigetre kettesben, és felfedezheted a te kis saját birodalmad. Mikor szeretnél indulni? – kérdezte kedvesen, apánk. Anya annyira meglepődött, hogy egy pillanatra lefagyott. Aztán felélénkült, megint apa karjaiba vetődött és hevesen csókolni kezdte ott ahol érte. Persze ilyen megnyilvánulást rég nem láttam tőle. Sőt nemcsak én nem senki sem. Nem voltak sem szem, sem fültanúi a testi szerelmüknek. Kivéve talán Edward. Emmett csak néhány percig bírta elviselni, aztán kicsit hangosabban a kelleténél megköszörülte a torkát. Semmi változás. Esme még mindig Carlisle nyakán csüngött. Edward elfordult. Hát igen, nehéz lehet három ilyen boldog párossal, főleg amikor ilyen testi jelei is vannak. Hát még gondolatban. Egyszer úgyis megtalálja a párját. Tanya annyira odavan Edwardért, nem értem miért nincsenek együtt. Talán Ed nem bírja úgy, Tanyat. Minden esetre ez nem tartozik rám, jobb, ha nem ütöm bele az orromat. Emmett még hangosabban köszörülte meg a torkát, és a lábával is dobolni kezdett. Erre már reagáltak, Esme elszakadt Carlisletól. Apa nem bírta a távolságot, ezért szorosan tartotta kedvese derekát. A homlokára nyomott egy puszit, aztán a többi ajándék felé fordította.

Esme felvette az Edwardtól kapott csomagot. Két dobozka volt benne, egy a Jacht kulcsaival, egy pedig egy gyönyörű nyaklánccal. Aranyból volt a lánc része, egy elég vastag rész, de mégsem pikkelyes. A medál egy 24 karátos gyémánt volt. Egy szívet ábrázolt. A napfényben csakúgy ragyogott, egyszerűen gyönyörű volt. A gyémántcsoda mellett egy pár fülbevaló is volt. Ezek is szívet ábrázoltak. A gyémántszívek szikráztak a napsütésben. Esme meghatottan pillantott fiára.

- Köszönöm. – motyogta fojtott hangon. Mint akinek egy hatalmas gombóc van a torkában, ezáltal nem tud hangosabban és érthetőbben beszélni. Persze ez nekünk nem okozott akadály. Vámpír érzékeink százszor fejlettebbek az emberekénél. Mindent tökéletesen hallunk. Például négy házzal odébb a tévében egy szappanoperát néznek. Látom a legapróbb szabáshibákat Esme ruháján. Mikroszkopikus méretű dolgokat is látok.

Az emléket nem tudtam tovább nézni. Nem akartam. Túl erős érzelmek fortyogtak bennem. Kíváncsi lennék miért volt olyan szótlan Jasper? Megbántottam valamivel? Eszembe jutottak Edward szavai: Ne emészd magad Jasper, előbb-utóbb úgyis megtörtént volna. Te megkönnyítetted Bellának, mert később még jobban kötődött volna hozzám, és még nehezebb lett volna elengednie, és új életet kezdenie. Hmm... Ne emészd magad Jasper. Valószínűleg Jazz most a bűntudatban dagonyázik. Talán ezért burkolózott némaságba. De ki tudja? Én nem látok a fejébe, és őszintén szólva most nem is igazán akartam szétnézni benne. Tökéletesen elég a saját fájdalmam, arról még el tudom terelni a figyelmem. De ha Jasperé is egyesül bennem, nem lennék képes itt maradni. Nem tudnék megálljt parancsolni magamnak, hogy nehogy odamenjek és átöleljem Bellát. Megnyugtassam, hogy itt vagyok és szeretem. Sőt mi több Edward is szereti, ostobaságokat hordott össze az erdőben.

De nem tehetem tönkre Edward döntését. Ahogy Esme is megmondta ő választott egy utat. Lehet, hogy ez nekem nem tetszik, de el kell fogadnom. Meg kell küzdenem a magánnyal.

Biztos, hogy ezt akarom? Itt ülni és a jövőt figyelni, gondolkodni az életen. Nem, ez nem Alice Cullen. Alice mindenbe beleüti az orrát. És nem lehet iga alá vonni. Nem fogom leszegett fejjel tűrni a szidalmakat. Ahogy a királynőből, parasztot csinálnak. Ez nem én vagyok! Én ennél sokkal önfejűbb vagyok. Engem nem ural senki. Edward nem a királyom, nem a parancsolóm. Nem tud engem a keze alá vonni. Nem fogok engedni. Nem vagyok hajlandó. Ahogy Esme is mondta szabad akarattal rendelkezik mindegyikőnk. Én is beletartozok a családba, tehát nekem is van saját akaratom. Szabad vagyok! Mint a madár! Repülhetek bármerre. Afrika, Kína, Moszkva, Kanada, Mexikó...és legfőképpen Forks. Enyém a világ. Nincs uralmam senki felett, de ugyanakkor senkinek nincs uralma felettem. Nem parancsolhatnak nekem. Több hónapig engedtem magamat katonasorba állítani. Elhagytam azt, akit szeretek. És miért? Mert engedtem, hogy valaki döntsön az én életem felett. Ehhez nincs joga senkinek, kivéve talán magamat. Dönthetek úgy, hogy még úszok egy kicsit a fájdalom tengerében, vagy dönthetek úgy, hogy megelégelem a hideg, kínzó vizet és eltrappolok a partra. Letörlöm magamról a fájó vízcseppeket, és engedem, hogy a szívem vezessen. Az agyamat kikapcsolom, és csak a szívemet követem. A szívem, pedig egy helyre húz. Forksba.

A hirtelen elhatározástól vezérelve repülni kezdtem. Át a főutcán, az autópályán. Az emberek nem vehettek észre. Észvesztően gyors voltam. A hajam a nyakamra csapódott. Ennyire még sosem száguldottam, de most volt egy olyan motiváló erőm, ami eddig nem. A szabadság. Mintha eddig a karjaimat súlyos vaslánc béklyózta volna meg. A lábaimat összekötötték, és a homokba ásták volna. Egy hatalmas kéz rám nehezedett és leszorított. Ez most megszűnt. A karjaim kitörtek a vaslánc szorításából, a lábaimmal kiugrottam a homokból. Elég erőm lett, hogy lelökjem magamtól a kezet, ami eddig akadályozott. A szabadság érzése hihetetlenül felemelő volt. Mintha az erőm milliószorosára nőtt volna. Felszabadultam. Megszabadultam a parancsoktól, megszabadultam az uralomtól. A saját fejem után megyek. Nincs senki, aki rám szólna, nincs, aki megállítana. Túl erős és gyors vagyok, hogy megállítsanak. És ki jönne rá? Esme még nem ért haza. Carlislenak el kell mennie Ithacába. Jasper intézi a kollégiumot, és a továbbtanulását. Lehet, hogy azt hiszik, a levéltárban vagyok. De erre még jó pár órán keresztül fölösleges gondolkodnom, mert még senki sincs otthon.

A következő 2 órában kikapcsoltam az agyam. Csak engedtem, hogy a szívem húzzon. Egyre és egyre közelebb Forkshoz, közelebb Bellához. – A Bella neve körül lévő fal leomlott, amint átéreztem a szabadságom. – Bella, Bella, Bella! A neve megváltást jelent számomra.

Élveztem a sebességet. És újonnan szerzett szabadságom.