Új teendő 
 

Sikerült, feladat kipipálva. Jasper mosolygott, és pár órára elfelejtett mindent. Egyfajta cukorkamámorban töltöttük az elmúlt…nem is tudom hány órát. Könnyű mámor, az élet apró-cseprő szépségei. Fura hely a mi világunk. Mi szép? Mi nem? Egy büdös csatorna, patkányokkal, és szennyvízzel nem túl hívogató. De ha egy városban körbenézel, találsz szépségeket. És nem kell semmi extra. Például egy árnyas fákkal teli utca, ahol az út közepén villamos jár. Az épületek a hetvenes-nyolcvanas években épültek, az akkori divat szerint. Semmi extra nincs rajta. Autó, fa, ház, út, villamos. Mégis az összkép egy hangulatos hellyé teszi az utcát. Békés, nyugodt hétköznapok. Az emberek keresik a csodákat, de ezek mellett a hétköznapi szépségek mellett, simán elmennek. Szépséget nemcsak a természet ad. Az ember is teremthet, és teremtett is. A művészeti remekek, az építészeti csodák…

- Min merengsz? – ezek szerint Jazz is észrevette gondolkodásomat.

- Igazából semmi különösön. Inkább mesélj! Milyenek az emberek a Cornell környékén? – tereltem.

- Hát, hogyan is fogalmazzam meg?... Emberek! Ez a legmegfelelőbb szó rá. Szinte az egész egyetem egy nagy rózsaszín felhőben van. Majdnem mindenki szerelmes. Ha látnád, hogy tudnak bambulni… Viccesek, amikor a tanár felszólítja őket és hopp „felébrednek”, de először azt sem tudják, hogy milyen órán vannak. Mondjuk, én néha nagyon elveszettnek érzem magam. Többek között miattad tudtam elviselni a Forks-i Gimit is, de most ez így olyan, mintha elküldtél volna remetének. A szomjúság nem vészes. Meg tudok küzdeni vele. De nagyon hiányzol! Apropó, neked mi a terved? Hol kezded a keresést? – kérdezte.

-A videofelvétel, nem tartalmaz semmi konkrétumot, de majd fürkészek a jövőben. Hátha meglátom magam a jó helyen aztán, már nem kell annyit kutakodni. Azt tudom, hogy időben a ’20-as években járunk, és hogy hol ébredtem fel vámpírként. Ez adhat egy kiindulási alapot. Talán találok valami nyomot. Hát, majd meglátjuk… - merengtem.

- Mikor akarod kezdeni a keresést?

- Nem tudom, te mikor mész vissza?

- Hétfőn, de addig van még pár  óránk. Most, hogy pontos legyek november 21. szombat, 15:32 perc van. Mára tervezel még valamit? A holnapi nap csak a mienk. – duruzsolta a fülembe.

- Pillanat, körbenézek. –  emeltem fel a mutatóujjam. A közeljövőre koncentráltam. Nézzük csak… mik Esme tervei? … Oh, privát szférába léptem. Esme éppen azt tervezgette mit fog felvenni este, mikor Carlisle és ő kettesben lesznek. Anyának nagyon jól áll a piros és ezt ki is fogja használni. Tűzpiros felső, pici bugyi. Privát, privát! Akkor nézzünk bele, Emék útjába. Hm… Mindjárt Isztambulba érnek, ott repülőre szállnak és visszajönnek hozzánk. Akkor Jazz sem lesz sokáig egyedül a Cornellben.

- Na, van valami infó? –  türelmetlenkedett.

- Anya és apa kettesben töltik az estét, Rosalieék nemsoká hazajönnek. Neked van valami terved? – kérdeztem gyanakodva.

- Hát nem is tudom… - szabadkozott. – Nem, semmi felejtsd el! – visszakozott gyorsan.

- Jasper, kérlek, mond el! – kérleltem.

- Nem! – hevesen rázta a fejét. Elszánt volt, nem fogja beadni a derekát.

- Hát, jó. Te tudod. – sóhajtottam, és kikerestem pár ruhát a gardróbból. Lassan át kéne rendezni a ruhatáramat, rá férne egy frissítés. Azonban mostanában eléggé elhanyagoltam a segédkezést. Régebben több időt tudtam fordítani az árva gyerekek segítésére. Itt New Hamspireben is van egy ilyen intézmény, és minden bizonnyal örülni fognak a segítő kezeknek. Akkor az én programom már meg is van, de mit fog Jazz csinálni? Nem igazán szeretném most magára hagyni, így is távol voltam tőle pár napot. – Én valószínűleg megyek jótékonykodni. Te mit fogsz csinálni? – vontam kérdőre.

- Hmm… elég régen voltam már vadászni, és állítólag errefelé harciasabbak az erdőlakók. Egy kis felderítést végzek, mikor majd Emmettel megyünk, legyen egy kis előnyöm. – kacsintott rám mosolyogva.

- Oké. Aztán vigyázz magadra! –  szóltam.

- Tudod, hogy mindig. Reszkess erdő, jön Jasper! – kukorékolta.

Kuncogva, öltöztünk fel. Jasper túra felszerelésben indult a sűrűbe. Én bekopogtattam Esme-ék szobájába. Carlisle nyitotta ki, kezében az orvosi táskája. Felvontam a szemöldököm, nem együtt töltik a napot?

– Be kell, mennem a kórházba. Vészhelyzet…- motyogta, majd kikerült és megindult a garázs féle. Bementem a szobába, Esme éppen az íróasztal felett görnyedt. Felkapta a fejét, amikor meghallotta, hogy bejöttem. Melegen rám mosolygott, és nekem megint eszembe jutott, mekkora mákom van azzal, hogy Esme az anyám.

– Mi szél hozott erre? – kérdezte, még mindig mosolyogva.

– Igazából, azért jöttem, mert lehet, hogy téged is érdekelne egy kis vámpír-angyalkodás. Biztos itt is örülnek a gyerekek, ha ajándékot kapnak. – kacsintottam rá.

– Persze, én mindig ráérek jótékonykodni, hisz ismersz.

– Rendben, akkor szedjünk össze pár cuccot, ami nem kell. Miután elvittük, mehetnénk egy kicsit plázázni is. Tudod, unom a banánt! – kuncogva bólintott, majd megindult a szekrénye felé, selejtezni.

Én is visszamentem a szobánkba és megfogtam egy nagy zacskót. Kinyitottam a szekrényajtót, a tartalmát elfeleztem, és az egyik felé belepasszíroztam a zacskóba. Ezek a ruhák már voltak rajtam, már nincs szükségem rájuk. Ed sokszor kritizálta ezt a szokásomat. (Miszerint egy ruhadarab csak egyszer legyen rajtunk.) Szerintem, azonban ha már megtehetjük, adjunk a külsőségekre. És az én önbecsülésem is kitart egy határig. Ráadásul nekem jó a divatérzékem és harminc évig ugyanazt a ruhatárat hordani eléggé kínos. Mi is lenne, kimennék, bőrnaciban, vagy a diszkó korszakból óriási bozontos parókában. Huhh! Na, tessék libabőrös is lettem, már a gondolattól is.

Megpróbáltam kiűzni ezeket a gondolatokat a fejemből, miközben egy másik zacskót kerestem. Miután megtaláltam, Jasper cuccait is megfeleztem, és a használt felét bepakoltam a zacsiba.

Ennek a halom ruhának, hogy fog örülni az a sok árva gyerek... Ilyen gondolatokkal indultam el a lépcső  irányába, de Rosalie ajtajánál megtorpantam. Rosalie… Annyira megfelelőnek gondolod most a helyzetet. Tetszenek a dolgok állása, mi? Akkor kicsit megcsonkítjuk a ruhatárad, drága nővérem. Turbékoljatok csak, miközben mi itt sínylődünk. Tudom, gonosz dolog, amit most teszek, de jelen pillanatban egy cseppet sem érdekel. Legyen gonosz, engem nem zavar. Van még időm megbánni bűneim.

Lettem a két zacskót és berontottam nővéremék szobájába. Céltudatosan lépdeltem a gardróbszekrény felé. Kinyitottam, és kikerestem egy zacskóra való holmit. Ezeket is begyömöszöltem, és elindultam lefelé a kocsihoz. Hallottam, hogy Esme mögöttem lépked le a lépcsőn.

Leakasztottam a slusszkulcsot a fogasról, és megnyomtam a gombot rajta. Két pityegést hallottam és a kocsi ajtaja kinyílt. A csomagtartóba pakoltam a zacskóimat, majd Esmétől is elvettem a holmikat és beraktam a zacskók mellé. 

Esme már beült az anyósülésre. Kinyitottam a bal-első ajtót és beültem a volán mögé. A motor halkan életre kelt, amint elfordítottam a kulcsot az indítózárban. Nesztelenül repültünk át a városon. Esme a rádiót hangolta, valami csatornát keresett. Miután megtalálta, ’50-es évekbeli zenéket hallgattunk. Esme végigénekelte szinte az összes dalt az előadókkal.

Nekem nem volt hangulatom dalolászni, így átadtam magam a vezetésnek.

Leparkoltam az árvaház előtt. Kiszálltunk a kocsiból és a csomagtartóhoz indultunk. Felnyitottam az ajtaját és Esme kezébe nyomtam két szatyrot. Én megfogtam a maradék zacskót, lezártam az ajtót, és elindultam az árvaház ajtaja felé.

– Nagyon szótlan vagy. – vádolt meg anyám. Vállat vontam.

– Nincs mit mondanom, akkor meg minek jártassam a szám? – kérdeztem vissza.

– Aha. – jött a rövid válasz. Valószínűleg azon gondolkodik, elment-e a józan eszem? De mitől lettem ilyen pokrócrongy? Még magamnak sem tudom megmagyarázni hirtelen rossz kedvem, nemhogy Esmének.

Míg a bejárat felé vándoroltunk egy gyerek futott el előttünk. Egy kisfiú volt, fekete haja rövidre volt nyírva, bőre kellemesen barnás árnyalatú volt. Majdnem orra bukott előttünk végül, megtalálta egyensúlyát és ismét nekilódult.

Akaratlanul is Bella jutott az eszembe. Ő is az esetek többségében az utolsó utáni pillanatban nyerte vissza egyensúlyát, mielőtt elesett volna. A többi esetben közelebbi ismeretséget kötött a lába alatt elterülő földel. Általában sikerült Edwardnak elkapnia, ezért csak akkor sérült meg, ha ő nem volt vele.

Egy jövőkép tárult elém. A szemem elkerekedett a látványra. Egyre gyorsabban vettem a levegőt, bár nem volt szükségem rá. Már-már ziháltam, amikor Esme rátette kezét a szaporán fel-leemelkedő mellkasomra.

A látomásban Jaspert láttam. Vissza akar menni délre. Pontosan tudja, hogy vethet véget az életének. Dél-Amerikában még mindig dúlnak a vámpírháborúk, nehéz harctér, könnyű, de biztos halál. Elhatározta magát. Ezt el sem hiszem. Neeeem!!!

A térdem megremegett, majd felmondta a szolgálatot. Zokogva hulltam a hideg aszfaltra. Nincs értelme tovább élni! Jasper nélkül nem élhetek, nem megy. Ő a lényem része. Nem hagyhat el, nem hagyhat itt egyedül. Könyörgöm Jasper, ne! Kétségbeesetten nyögtem. „Mintha meghallgatást találnék, egyel talán…”

Esme, ijedten dörzsölte a vállamat.

– Mit láttál? – kérdezte, és arca nyugalmat sugárzott.

– Jjj….aaassssp…pppeeeerrrr…. – zokogtam, de nem bírtam folytatni, nekem nincs ennyi lelki erőm. Nélküle nincs erőm. Teljesen összetörtem, mint egy rongycsomó. Az árvaház előtt állók biztos dilisnek néznek.

Remegő kezem, próbáltam Esme hideg kézfejére rakni. Azonban izmaim görcsbe rándultak, élettelenül hullott vissza kőkarom. Anyám arca meglepettséget tükrözött, valószínű, hogy nem érti, mi lehet Jasperrel.

Én pedig vártam. Egy jelre. Egy hangra. Egy szóra. Hogy megcsípjen valaki és felébredjek. Hogy Jasper átöleljen, és a fülembe suttogja, hogy semmi baj, és itt van mellettem. Vagy kólintottam volna fejbe egy óriási haranggal, talán attól elájulnék. Édesen lebegnék, a semmiben.

– Mi történt, Alice? Alice? – Esme kétségbeesett hangja rántott ki a pillanatnyi elmeháborodásból.

Megpróbáltam megtalálni a hangom. Össze kell szednem magam. „Mérd fel a helyzetet! Sorold fel a lehetőségeket!”  Jasper nélkül nem élhetek, tehát valahogy meg kell állítanom. Ha itt ülök és sírok az senkinek nem segít! És Jazz egyre közelebb kerül a Mexikó Cityhez. Indulnom kell!...

– …Most azonnal! – fejeztem be hangosan a gondolatmenetemet. – El kell mennem! Utána megyek! – soroltam Esmének teendőimet. Ezután zubogni kezdett bennem az élet. Haladnom kell! A mozgás, hogy van teendőm felgyorsított, és izgatottá tett.

Felugrottam, a földről és megindultam a kocsi felé. Indulnom kell! Ez a mondat zakatolt az agyamban. Megragadtam Anya karját és őt is húztam magammal. Pár méter után már a saját lábán jött ő is. Kitártam az ajtóm, és bedobtam magam a volán mögé, majd bevágtam az ajtót. Esme beugrott mellém és jóval finomabban csukta be az ő ajtaját. Kérdőn nézett rám miközben kitolattam az árvaház parkolójából.

– Mi volt ez? – kérdezte végül.

– Igazából semmi különös ahhoz képest mi fog történni. – mondtam miközben tekintetemet az útra szegeztem. Nem akarok újabb hiszti rohamot, ezért mélyeket lélegeztem, nehogy megint kiboruljak.

– Ezt kifejtenéd bővebben, kérlek? – hosszan fújtam ki a levegőt, majd minden információt Esme nyakába zúdítottam.

– Láttam egy víziót, amiben Jasper elmegy délre. Ez azért fontos, mert nem egy kirándulást tervez a Grand Kanyonban, hanem a halálát keresi ott. Jól hallottad, Jasper öngyilkos akar lenni. Elhatározta magát, és szerinte a déli vámpírháborúk biztosítják, a gyors halált. Tudja, hogy megpróbálom megállítani, ezért nem vesztegeti az idejét. Ha nem érünk oda időben én nem is tudom, mit csinálnék… - motyogtam, és ráléptem a gázra, nyomatékosítva szavaimat.

Oda kell érnünk! Bíztattam magam gondolatban, de az agyam egy eldugott részében tervezgettem már a továbbiakat. Lehetőségeim igen korlátozottak. 1. Én is gyorsan utánahalok. Kézenfekvő, és könnyen kivitelezhető. 2. Élem, pontosabban megpróbálom tovább élni az életem. Nehéz, fájdalmas megoldás, és nem túl, hívogató ötlet. Tovább nem is sorolom, nincs értelme, mert meg fogom állítani. Nincs más választásom, meg KELL állítanom!

– Oh… - motyogta Esme. – Drága, Jasper! Szólok Carlislenak! Te vezess nyugodtan. – elkezdte keresgélni a telefonját, apró retiküljében. Hamar meg is találta az ezüstszínű készüléket, és gyorshívóval, egyetlen gombnyomással tárcsázta Carlisle számát. Az első csörgésre felkapta apám a telefont. „Igen, drágám?” – kérdezte, szinte láttam magam előtt értetlen arckifejezését.

– Szia, édes! Sok dolgod van ma? Haza tudnál jönni? – kérdezte Anya. „Hát, elég sok dolgom van, plusz betegek, egyéb dolgok. Miért? Mi történt?” 

– Háát, igazából jobb lenne személyesen, de nem probléma elmagyarázom. – dallamos, pergő beszéde megtöltötte a kocsi utasterét. – Akadt egy problémánk. Igazából Jasperről lenne szó. Azt mondja Alice, hogy öngyilkos akar lenni. Elindult délre, gondolom a háborúk miatt. Mi utána megyünk. Örültem volna, ha te is jössz, talán rád hallgatna mielőtt eldobja magától az életét. De, így, nem tudom lehetséges-e? … - folytatta tovább a beszélgetést, miközben elém újabb jövőrészlet tárult. Emmett és Rosalie holnap hajnalban érnek haza. Ohh, szuper. Carlisle marad otthon!

– Esme, Carlisle otthon marad. Emék hazajönnek és neki kell fogadnia őket. Majd később utánunk jöhetnek, bár nem hinném, hogy Rosalienak sok kedve lenne hozzá. – mondtam az új információt.

– Carlise! Nem kell eljönnöd! Rose-ék holnap hajnalban jönnek haza, te várod őket itthon. Hogy utánunk jöttök, vagy sem, majd közösen eldöntitek. Mi minden esetre megyünk. Majd még telefonálok. Szeretlek! – mondta, majd Carlisle is elhadart egy „szeretlek”-et és letették.

– Nem muszáj jönnöd. Igazából meg tudom oldani egyedül is… - kezdtem lebeszélni, de közbevágott.

– De nekem muszáj mennem. Nem hagylak egyedül. Segítek mindenben. – erősködött.

– Oké, jól van, te tudod. Akkor először haza kell mennünk. Hátha hagyott valami nyomot, levelet, ilyesmit. És fel kell szerelkeznünk útlevéllel, váltásruhával, és el kell intéznem a repülőt is. – soroltam a teendőket. Bólintott, és én még jobban a gázpedálra nyomtam lábfejem. Száguldottunk át a városon. A kerekek keservesen csikorogtak, mikor lefékeztem a ház előtt.

Kiugrottunk a kocsiból, bevágtuk az ajtókat, és egyszerre csörtettünk az ajtó irányába.

Annyira siettem legszívesebben átvágtam volna mindenen, ami az utamba került. De Esme is velem volt, szóval nem lehettem olyan, mint egy vaddisznó. Gyorsan forgattam a kulcscsomót, hogy megtaláljam a bejárati ajtóba való kulcsot. Mikor meglett beillesztettem a zárba, elfordítottam. Kattant a zár, és már repültem befele a szobánkba. Az ágyon találtam egy összehajtogatott papírlapot, Jasper levelét. Nem volt, se kedvem, se időm megnézni. Nem akartam, hogy most törjön el a mécses, amikor annyi teendőm van még. Belecsúsztattam a farzsebembe, és előkaptam egy kicsit nagyobb méretű válltáskát. A gardróbból beledobáltam egy polót Jazznek, és magnak is egy ujjatlant. Az eddigi táskám tartalmát átöntöttem a válltáskába, kikaptam az éppen leeső mobilt és tárcsáztam a repülőtér számát.

Egy unott férfihang szólalt meg a negyedik csengés után. Én felvettem a legmézesmázosabb, behízelgő  hangomat és úgy daráltam el, hogy két repülőjegyet kérek, Mexikó Citybe.

„Sajnálom, hölgyem ez lehetetlen. Két óra múlva indul a gép, és önöknek már itt kellene lenniük ahho….”

- Van még szabad helyük a járaton? – kérdeztem.

„Öhm, még van hely, de sajnos nem tudom önöket feljuttatni a gépre.” – motyogta.

– Még akkor sem, ha a normál jegy árának tripláját fizetjük? – kezdtem elveszíteni a türelmem. Ha van, hely miért nem engednek fel?

„Hölgyem, én öhh…” – dadogott.

– Kézpénzben. – tettem hozzá.

„Öhm, rendben, hölgyem. De fél órán belül jelenjenek meg, kérem. ” 

– Természetesen. – mondtam. – Köszönöm, viszonthallásra!

Bedobtam a mobilt a tatyóba, felkaptam a vállamra és elindultam Esme szobája felé. Mire odaértem nyílt az ajtó, és Esme egy kényelmes szabadidő szerelésben lépett ki rajta.

– Na? Sikerült? – kérdezte, miközben lefelé caplattunk a lépcsőn.

– Persze! Elintéztem a jegyeket. – válaszoltam, magam elé engedtem Esmét és bezártam magunk mögött az ajtót. Beültünk a kocsiba, és a megengedett duplájával hajtottam át a koraesti utcán.

Folyamatosan dörömböltem az ujjaimmal a kormánykeréken, és félpercenként az órára pillantottam. Az átkozott kijelzőn, az istenért sem akart váltani a számjegy. Hogy az a…- fojtottam el a trágár szavakat.