A gépen nyugodt volt a hangulat. Legalábbis látszatra. Én a belsőm legmélyén forrtam, mint a vulkáni magma. Egyfelől ideges voltam Jasperre, amiért egyedül hagyna. Bár mégis szerettem, mert nem akart belerángatni. Bárgyú gondolat volt tőle, hogy nem megyek utána. Még ha megkért is. Szeretem Jaspert és nem akarom elveszíteni. Bella elvesztését túléltem, de a lelkem egyik fele Jaspernél van. És, ha akarja, sem tudja visszaszolgáltatni nekem. Örökkön örökké magával fog hordozni egy darabkát belőlem. Hiába próbál levakarni magáról, én tapadok, mint a pióca. Undorító, de egyben szükséges. Én nem élhetek Jasper nélkül. Elképzelni sem tudom az életem nélküle. Elveszett bolygóként keringtem a végtelen űrben, én beleőrültem volna a magányba, ha nincsenek a látomásaim. Igazából sosem gondoltam ilyesmire Edward közelében, de iszonyatosan fájt az első néhány nap, hét. Míg meg nem találtam a hőn áhított boldogságom, megnyugvásom Jazz mellett. A magány keserű patkányként rágta a belsőmet. Az élettelen szervekre éhezett, és addig nem is éltem míg Jaspert meg nem találtam. Olyan voltam, mint egy lyukas zokni. De Jasper tűt, cérnát ragadott, és befoltozta az élettelen ürességet a bensőmben. Most őt rágja ez a gonosz élősködő, és nekem kell letépnem róla a fertelmet.

Egy vízió szakította félbe a gondolatmenetem. Emlegetett szamár. Jasper játszotta a főszerepet a látomásban, megérkezett.

Ezt egy másik jövőkép szakította meg, de olyasvalakit láttam, akire idézőjelesen, álmomban sem gondoltam volna. Hát az álmokat inkább hagyjuk, na de ki is volt ő? Az én drága bátyám.

– Edward?! – sikkantottam erőtlenül, és a hangom vagy négy oktávval feljebb csúszott. Esme értetlenül pislogott rám, és egy huszonéves srác a másik oldalamon arrébb húzódott, és belesüllyedt az ülésébe.

Edward visszamegy Forksba? Juhííí! Végre, végre, végre! Ó, édes bátyuskám, hát végre benőtt a fejed lágya! Mégis van valamicske eszecske ott! Szuper! Imádlak Edward! „Visszamegyünk Forksba, visszamegyünk Forksba!” Dalolásztam magamban, és hálát adtam az égnek, hogy Edward nem húzza tovább ezt az önkéntes száműzetést!

Újabb víziót láttam, amiben a fent említett testvérem, beássa magát a hóba, Oroszországban. Hogy az a… - fojtottam el a trágár kifejezéseket. Benőtt a fejed lágya, mi? Persze, ez teljesen megőrült! Utállak, utállak! Még hogy, neked eszed lenne? Nem, drágaságom, te… Uhh, mindjárt felrobbanok! Mindenki itt szórakozik! Jasper meg akar halni, ez meg elássa magát. Pff! Mi lesz a következő? Emmett a következő száz évet Atlantiszban tölti, vagy mi? Rosalie meg bezárkózik egy próbafülkébe?

Ezek annyira…teljesen…megőrültek! Nem értem! Kikészülök miattuk!

Ujjaimat az orrnyergemre csíptettem, mert besokalltam.

És én még azt gondoltam, hogy az embereknek bárgyú természete van. Neeem, az emberek egy ingen intelligens faj! Bámulatosan az! Nem úgy, mint egyes vámpírok, akiknek teljesen elborította az agyukat a szerelem.

Aludni akarok! Elmenekülni egy picit a világ elől, hogy újult erővel vethessem bele magam a problémákba. Nem kitérni akarok az élet elől, csak késleltetni. Egy kicsit elereszteni a fantáziám, és szárnyalni a képzelet teremtette világomban. Mernék nagyokat álmodni, olyanokat, amikre nincs mód a valóságban, de az álomban megtapasztalhatnám. Hihetnék a manókban, a csodákban, a világban. Szeretném a földet, az eget, és szállnék, mint a sólyom. A kedvenc állatom a sólyom. Annyira szabad. Ha tehetném, folyamatosan repülnék, át hegyen, völgyön, tó felett, ég alatt. Csak szállnék. Akkor ehetnék, amikor jól esik, akkor alhatnék, amikor jól esik. És álmodhatnék. Álmodhatnék, kukacokat, ha szeretném a hasam. Álmodhatnék más sólymokat, ha magányos lennék.

Bár, most inkább Edward döntéseire lennék kíváncsi. De, vajon higgyek-e a csodákban? Érdemes-e kézzel meg foghatatlan dolgokban hinni? De hát, a szerelem is ilyen!

Az előttem lévő ülés háttámláján lévő digitális órára pillantottam. 17:17. Vannak még  csodák? ”Benne akarok lenni Edward fejében! Érezni akarom, amit ő, látni, amit ő. Érteni a logikáját, látni az emlékeit. Benne akarok lenni Edward fejében!”

Emberi hiedelmek szerint az óra is csodaerővel rendelkezik. Ha az órák és a percek száma egyezik, amikor kívánsz, és nem mondod el senkinek a kívánságod, az valóra fog válni. Kíváncsi lennék a vámpírokra is érvényes-e, bár ezt igazán kétlem. Nem vagyok egy babonás alkat, de hiszek a mindennapi csodákban. Nem fogok bedőlni, sem a mai jóslásoknak, sem pedig az ókoriaknak. Szerencsétlen rómaiak abból próbáltak jósolni, hogy a hadvezér lába elé szórtak egy marék eleséget, és a kiéheztetett csirkéket kiengedték oda. Ha felfalják, akkor szerencsével jár a hadvezér, ha nem akkor ne is kezdjen csatát, mert biztosan elbukja. Persze a csirkék sem őrültek meg, felfalták az élelmet. Hogy aztán a csatában milyen szerencséje volt a vezérnek az már egy másik dolog…

Ilyen gondolatok úszkáltak a fejemben, amikor mintha megfordult volna a világ. Szédültem, és kezdett hányingerem lenni. Még jó, hogy a vámpírok nem lehetnek rosszul, mert én biztosan kidobtam volna a taccsot. Érdekes érzésem volt. Pont, mint amikor a gyerekmesékben a főhős kitárja a karjait, és egy örvényszerű, fekete-fehér forgó elnyeli.

Ki találta ki? Most mindjárt lenyakazom! Már ha kijutok egyszer innen. Nincs kedvem, életem végéig forogni.

Aztán elmúlt. Csönd lett mindenütt. A repülőgép rotorjainak sem hallottam még a neszét sem. Klausztrofóbiás érzetem támadt. Pici lettem. Felültem, és egy vörös szőnyegen találtam magam. Hol vagyok?

Felálltam, és elindultam a szőnyegen. Egyenletesen haladtam előre, és azon gondolkodtam, hogy a jó  francba kerültem ide amikor, beleütköztem valamibe. Hideg volt, kemény, és egyenes szóval tuti nem élőlény. Hátrébbléptem és egy kézzel faragott tölgyfaajtóval találtam szembe magamat.

Benyitottam, és egy hatalmas irodaszerű  szobában találtam magam. Ultramodern hajszálvékony kivetítők sorakoztak minden négyzetcentiméteren. Nagyon ijesztő volt, mert mindegyik ugyanazt a képet mutatta. Bellát. A kérdés szinte sikoltott bennem, hol vagyok? És miféle hely ez? Hogyan került, és kinek a birtokába fotó Belláról? Aztán a képernyőkön új kép jelent meg, szintén Belláról. Egy réten üldögél, játékosan forgat egy hófehér kezet. Közelebb hajol hozzá, beszívja az illatát, aztán hunyorítgat, mintha megpróbálna belátni a bőr alá.

Kétségbeesetten hátráltam, miközben hevesen kapkodtam levegő után. Mellkasom gyorsan járt fel, és alá, hiába tudtam, hogy nincsen szükségem rá, mégis kétségbeesetten szívtam magamba az oxigént. Míg neki nem ütköztem a hűvös ajtónak. Nekinyomtam a hátam, és lehuppantam a szőnyegre. Arcomat a tenyerembe temettem.

Hogy, és kinek a kezébe kerültek ezek a felvételek? A kép, ami még mindig a tévéken volt látható, akkor történt, mikor Edward megmutatta neki a rétét. Mikor felfedte igazi énjét a napsütésben. A régi szép idők. Emlékszem, én otthonról figyeltem az eseményeket, mert majd kibújtam a bőrömből, annyira kíváncsi voltam. Aztán szépen sorban a többiek is körém gyűltek, és kérdezték, ki, mit, hogyan csinál? Mit mond? Próbáltam a legintimebb pillanatokat, titokban tartani, de könyörtelenül kifaggattak. Néztek rám nagy boci szemekkel, mint Rozi a moziban.

A lényeg sajnos nem változott. Hol vagyok és kinek a birtokába kerültek ezek a képet? Ráadásul, hogyan? Én nem láttam semmit, és Edward hallotta, érezte volna a jelenlétét egy esetleges paparazzinak. De ki kémkedne pont őutánuk? Senkinek nem mondták, hogy együtt lesznek! Ed ki is volt akadva emiatt, de kérlek! Egy ember sem tudott róluk.

Ekkor azonban fémes csikorgás zaja törte meg, az eddigi békés csendet.

A képernyők felhajlottak, és a szőnyeg egy ajtóban veszett el. Felálltam és folytattam utam, bár magam sem tudtam, hova igyekszem.

Az ajtó mögött egy hatalmas elosztó központszerű szoba volt. Ezer apróbb monitor, mindegyiken más kép. Egy óriási asztal felett voltak elhelyezve, amin millió apróbb, nagyobb gombok voltak. A szivárvány minden színében pompázott egy-egy gomb. Voltak karok, lámpácskák, amik közül kettő folyamatosan villogott. Jobb oldalon, a falon volt egy Bella felirat, alatta egy nagy piros gomb, ami lassan, egyenletesen világított. Mellette egy Szomjúság felirat volt, ez is villogott, de sokkal gyakrabban, és erősebb színben.

Leültem az asztal mellé, egy irodai bőrülésbe. A monitorokon villámgyorsan mozogtak a képek. Egyszer csak Bella és Edward a szobájukban, másszor Bella mosolya, aztán a Port Angeles-i este. De aztán a szülinap eseményei, majd Bella arca az erdőben.

Vegyük csak át még egyszer a helyzetet. Nem tudom, hol vagyok, azt tudom, hogy nem itt kellene lennem. És gondolkodtam, gondolkodtam. Vártam, hogy valamilyen kitekert és fordított logika által, sikerüljön rájönnöm a megoldásra. Végiggondoltam már a fél életem, amikor beugrott. Végre megértettem, miért, vagy hogyan kerültem ide.

17:17… Csodák… Edward feje… 

Én bolond! Kívánhattam volna azt, hogy legyek a Kanári-szigeteken, vagy, hogy Jasper mellettem legyen. De akár azt is, hogy Bella velünk legyen. De nem, én azt kívántam, hogy Edward fejében legyek! Szuper…

Na, de! Ha most enyém Edward feje…  akkor az irányítás is az enyém. Mindent a visszájára fordíthatok! Kitörölhetek bármit a memóriájából. Elmehetek Edward testével Bellához, összehozhatom a családot! Irányíthatom az eseményeket, az én akaratom szerint fog Edward mozogni. Akkor Edward most szépen visszamegy Bellához!

Kerestem is a gombokat, nyúltam a karokért, hogy elindítsam a bátyám a javulás irányába. Sikerült felállítanom, de itt egy ponton haboztam.

Elég vagyok-e erre? És egyáltalán ki vagyok én ahhoz, hogy Edwardot irányítsam? Miért gondolom az én akaratom előrébbvalónak, mint a testvérem döntését? Hogy jövök én ahhoz, hogy akár egy centire is elmozdítsam? Mégis, kinek képzelem én magam? Sajnos igaza van a józanabbik felemnek. Önző vagyok. A saját boldogságom, a saját realitásom előrébbvaló lenne Edward döntésénél? Nem hinném. Ő döntött, én nem vagyok senki, nem akarom befolyásolni.

A karjaim erőtlenül hulltak vissza az ölembe. Megint önző voltam. Ismét előtört belőlem a gonosz. Pont ezért fog Jasper meghalni, és ha elmozgatom Edwardot annak beláthatatlan következményei lennének. Nem szeretem a hókusz-pókuszt! Túl sok a kockázata.

Na, most az lenne a kérdés, hogy hogyan jutok vissza a Mexikói gépre? Edwarddal nem mehetek, a testem még mindig ott ül a gépen. Mit csináljak?

Egy röpke pillanatra felmerült bennem, hogy szétnézek bátyuskám fejében, de ezt a gondolatot gyorsan elhessegettem. Jó nekem annyi, amit így is tudok róla, és láttam belőle.

Megint a hányinger kerülgetett. Lágy szellő hűvös suhallatát éreztem a vállamon. Aztán a szellő egyre erősödött, már a hajamat kapdosta. Egyre erősebb, és erősebb lett. A szellőből szél, a szélből orkán lett. Kiszakított az ülésből, és ismét belekerültem egy széltölcsérbe, és magába szippantott a mélység.

Mikor kinyitottam a szemem ismét a repülőn találtam magam. A rotorok hangosan bömböltek, a gép szelte az eget. A kisképernyőkön éppen egy modellel ábrázolták mennyi van hátra az utazásból. Elmondták angolul, spanyolul, franciául, hogy még tíz perc és földet érünk. Az utasok mozgolódni kezdtek, egy negyvenes éveiben járó férfi a mellettünk lévő sorban, szájába tömött egy háromnegyed hamburgert.

Esme megérintette a karom.

– Minden rendben van? – kérdezte aggodalmasan. Aprót bólintottam, és a digitális órára pillantottam. 18:18. Most már a fene se fog kívánni semmit!

Elfordultam az órától, és Esme kétkedő arcával találtam szemben magam.

– Rendben vagyok, ne aggódj! – mondtam nyugtatásképpen, mire visszahúzódott. Nekidöntöttem a fejem a háttámlának, és elfolytam az ülésben. Mentálisan picit lefárasztott a mai kalandom, ami egyébként lehet, hogy a képzeletem bolond játéka. Sajnos nem lehetek fáradt, nem lehetek elernyedt. Pörögnöm kell, mert Jasper vár rám, és nekem minél előbb meg kell hoznom bizonyos lépéseket.

Csak még öt percet! Könyörgött a kevésbé nemes felem, és engedtem is most a csábításnak. Lehunytam a szemem, és átpörgettem a múlt eseményeit. Nem szerettem nosztalgiázni, de néha muszáj volt, ha nem akartam még fájóbb sebet ejteni magamon. Nem vagyok egy mazochista alkat, nincs ínyemre az önmarcangolás, de látni akarom Bella arcát az emlékeimen keresztül. Kell egy összehasonlítási alap, milyen most, és milyen volt. Persze tudom a végkifejletet, a régi Bella lesz a szebb, és a mostani a csúnyább, nem, nem is csúnya. Jobb szó rá az ijesztő. Tehát a mostani az ijesztőbb. De mindkettő Bella. Elemezgettem az arcát, milyen vonásai maradtak meg, melyek tűntek el az idők során.

Analizálgatásomból egy mellettünk elhúzó repülő ugrasztott ki. Vadul szántotta a levegőt, mély nyomot hagyva az égen.

Kezdtem egyre feszültebb lenni, nem sokára megérkezünk. Éles szemeimmel láttam már az alattunk elterülő fehér homoksivatagot. A sivatag után lesz a város, mellette a reptér.