Dúdolni kezdtem Bella altatóját, s mikor elhelyezkedett mellettem már pár perc múlva aludt is. Alice benézett, hogy jól van-e. Csak legyintettem egyet, majd visszafeküdtem a párnára. Még sokáig dudorásztam, igaz, már csak magamnak, de nem akartam abba hagyni. Talán így Bella szépeket fog álmodni. Talán meggondolja magát, és ember akar maradni. Talán van esély rá…

Bella egy mély sóhaj kíséretében felült az ágyon. Nem értettem, hisz még csak hajnali három óra lehetett.

• Bella, mi a baj? – kérdeztem
• Semmi, de már kialudtam magam. Menjünk le a többiekhez. – mondta, de közben árulkodó ásítás hagyta el a száját.
• Bella, ne akarj becsapni. – mosolyogtam – Aludj vissza, rá ér reggel is lemenni.
• Nem, nem fogok már aludni. – makacskodott
• Hajnali három sincs még. – osztottam meg vele a tényt.
• De ez nem befolyásolja, hogy kialudtam-e magam. – vitázott.
• Bella, aludnod kell! – már szinte könyörögtem.
• Nem kell. Különben is, az ágynak sok funkciója van. – csibészes mosoly ült ki az arcára.
• Menjünk le. – jelentettem ki. Nem éreztem magam annyira kontroll alatt.

Bella mérgesen fujtatott egyet, majd öles léptekkel az ajtó felé sétált. Kinyitotta azt, ami hangosan reccsent, majd az üveg szilánkokban hullott a földre.

• Ilyen harcias vagy? – kiabáltam utána nevetve. Félénken benézett a szobába, majd mikor meglátta az üvegszilánkokat megszólalt.
• Alice meg fog ölni. – mondta halkan
• Még mindig a nappaliba akarsz menni?  - kérdeztem
• Nem, azt hiszem, itt maradok inkább. – mondta, majd lehajtott fejjel visszafeküdt az ágyra.
• Itt meg mi történt? – hahotázott Emmett, amint felért a lépcsőn. Mögötte állt Alice, és Esme is.
• Mit csináltatok az ajtómmal? – kérdezte Alice idegesen
• Bella kinyitotta, és kitört az üveg. – magyaráztam nyugodt hangon. Közben Bella a mellkasomba temette az arcát, és kuncogott. Én alig tudtam elfojtani a torkomból feltörő nevetést.
• Összetakarítom, Bella nehogy rálépjen. – mondta Esme, majd leszaladt egy szemetesért.
• Segítek. – ajánlotta Bella, de ekkor Alice felszisszent.
• Bella, nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – mondta, miközben levetítette nekem a látomását, amelyben Bell elvágja az ujját.
• Szerintem sem. Menjünk inkább az én szobámba. – ajánlottam. Bella hangtalanul bólintott.
• Az ágynak nagyon sok funkciója van. – suttogtam szerelmem fülébe olyan halkan, hogy a többiek ne hallják.

Felkaptam Bellát, és kézben vittem a szobámig, hogy nehogy rálépjen egy üvegszilánkra. Mikor a szobába értünk Bellát az ágyra tettem.

• Milyen funkciókra gondoltál? – kérdezte reménnyel telt hangon.
• Meg kell beszélnünk valamit. – mondtam komolyan.
• Oké. – hangja lemondó volt, reményt vesztett.
• Bella, te tényleg kész vagy feladni mindenedet, csak hogy velem légy? – kérdeztem. Az ablaknál álltam, Bellának háttal, a holdat nézve.
• Edward – szólt, majd hallottam, hogy feláll az ágyról, és mögém sétál. Hátulról átkarolt – Nekem te vagy a mindenem. – mondta. Megfordultam, és a szemébe nézve kezdtem beszélni.
• Bella, ez egy nagy döntés. Soha többé nem lesz esélyed emberként élni. Ott van Charlie, és Renée, a barátid az iskolából. –tudtam, hogy az utolsó esélyemet is ki kell játszanom. – És ott van Jacob is…
• Edward, ezt már megbeszéltük. – mondta, de a hangja már korántsem volt annyira határozott.
• De Bella, te nem akarod ezt! Gondolj bele, mit vesztesz el ezzel a döntéssel. – kértem
• Edward, kérlek! Döntöttem, és te megígérted, hogy meg fogod tenni. És itt van Victoria is, nem lehetek ember, nem lehetek gyenge.
• Megvédelek, ha idejön. Kérlek, Bella! Gondolkodj el ezen! Kérlek. – suttogtam elhalóan
• Megígérted – suttogta, majd visszahátrált az ágyra, és összekuporodott rajta.
• Bella, ne haragudj rám! Én csak téged akarlak megvédeni ettől. Ez a világ veszélyes, és ijesztő.
• Nem rád haragszom. Magamra vagyok dühös, amiért újra meg újra ki akarom erőszakolni belőled azt, amit nem akarsz megtenni. De majd Carlisle… - mondta volna, de oda sétáltam, és az ujjaimat a szájára tapasztottam.
• Azt hiszed, hogy nem akarom? – kérdeztem, majd elvette az ujjam az ajkairól
• Mi más magyarázat van rá, hogy semmiképpen nem akarsz átváltoztatni? –értetlenkedett
• Bella, ezt mér egyszer elmondtam. Nem is tudod, mekkora megkönnyebbülés lesz nekem, ha már nem leszel ember. Nem kell minden pillanatban odafigyelnem, nehogy összetörjelek, nem kell attól félnem, hogy a véredet kívánom. Én csak meg akarlak téged óvni a méregtől, és a szomjúságtól. A gyilkos ösztönöktől, amiktől én még ma is elszörnyedek. És nem akarom, hogy a lelked odavesszen.
• Edward! – fogta most ő a kezei közé az arcom – Bármit feladnék érted. És ne féltsd a lelkem, hisz a tiéd sem veszett el! Tudom, hogy nem!
• Bella, de ez… - mondtam volna, de a mutatóujját az ajkaimra helyezte.
• Shh, semmi de. Szeretlek, és te is engem, örökké veled akarok lenni. Soha nem elengedni. És nekem ez bőven elég ok, hogy feladjam az emberi éltem érted. Sokkal többet is megtennék.
• Nem kérhetem, hogy miattam ezt tedd. Így is elég önző vagyok, amiért csak magamnak akarlak. Amiért meg akarlak szerezni, önző módon. - mondtam
• Edward, nem kell megszerezned, ami már amúgy is a tiéd. – suttogta a fülembe
• Nem birtokolhatlak.
• Kérlek, ne vitázzunk ezen! – kérlelt most a szemembe nézve
• Rendben. Nem szeretek veled vitázni. – mondtam, majd megfogtam Bellát a derekánál fogva, és újra az ágyon voltunk.
• Szóval, nem szeretnéd kitárgyalni ebben a hatalmas ágyban rejlő lehetőségeket? – kérdezte újra reménnyel telt hangon. Nagyot sóhajtottam, de nem bánatosan. Valamiért boldogságot éreztem.

Sokkal erősebben éreztem, hogy Ő  egy ajándék nekem. Kaptam egy esélyt a boldogságra a sorstól, sokáig tartó magány után, és nem szalaszthatom el.

• Egy valamit ígérj meg, és akkor átváltoztatlak, amikor csak akarod. – kértem
• Hát persze, mond csak.
• Hogy utána örökké együtt leszünk. Örökké, ameddig csak lehet, és semmi nem fog az utunkba állni, bármi jöjjön. tudom, hogy én követtem el ezt a hibát, utamba állt egy akadály, és én nem voltam képes túljutni rajta. Egyedül. De együtt vagyunk.
• Megígérem - suttogta könnyes szemekkel. – Örökké.

Megcsókoltam Bellát, lassan, szenvedélyesen. Az ajkaink szinte alig súrolták a másikét, de most Bella sem akart többet. Kezeit a nyakam köré kulcsolta, majd az egyikkel a hajamba túrt.

• Bella, mennyi időt szeretnél még? – nyitott be Alice.
• Hoppá, bocsi. – nevetett
• Igen Alice, bejöhetsz. – szűrtem a fogaim közt, majd még egy gyors csókot leheltem Bella ajkaira.
• Mennyi időnk van még? – kérdeztem feszülten. Bella mellettem ült, és átkaroltam a derekát.
• Három nap. – válaszolt Alice.
• Mennyi idő, amíg mindent elintézünk? – kérdeztem
• Mi mindent? – vágott közbe Bella
• A költözés, indok Charlie-nak… - soroltam
• Jacob. – motyogta Bella maga elé meredve

Felcsillanni látszott egy reménysugár, hogy Bella belegondol, mi mindent hagy maga mögött, ha bezárja az emberi élete ajtaját. Talán tényleg ember marad. Ember, amíg csak lehet. Maradhatna ember élete végéig is akár.

• Bella, bármikor meggondolhatod magad. Ne félj kimondani, amit érzel. – suttogtam a fülébe, úgy, hogy Alice se halja.

Bella hevesen rázni kezdte a fejét.

• Nem, eldöntöttem. Csak még egyszer beszélni akarok Jacobbal. Utoljára… - suttogta rám nézve.
• Ahogy szeretnéd. – mondtam.
• Akkor két nap múlva? – kérdezte Alice
• Igen, az jó lesz. – vágta rá Bella szinte gépiesen.
• Oké, akkor hagylak titeket. – mondta Alice, majd óvó pillantást vetett Bellára, és kiment a szobából.
• Biztos vagy benne? Ez már csak rajtad múlik. – mondtam Bellát az ágyba fektetve. A könnyei a csukott szemhéján át is kicsordultak.
• Igen. – szipogta – Nincs számomra fontosabb nálad.
• Köszönöm. – mondtam, majd szorosan magamhoz szorítottam. Kezeit újra a nyakam köré fonta, fejét pedig a vállamra hajtotta. Éreztem, ahogy a forró könnyei átitatják az ingemet, de nem érdekelt. Még szorosabban átöleltem, és a füléhez hajoltam.
• Örökké. – suttogtam neki
• Igen, örökké. – szipogott Bella. – Szeretlek!
• Én is szeretlek! – pusziltam meg a nyakát.

Tudtam, ha ember lettem volna az én könnyeim is kicsordultak volna. Hisz Bella szenvedett, de egyikünk sem tudott más megoldást. Most mit meg nem adnék azért, hogy ember lehessek! Annyival könnyebb lenne minden!

Éreztem, hogy Bella teste lassan elernyed a karjaim közt. Hallottam a szíve ritmusos dobogását, és az egyenletes légzését. Az ágyra fektettem, majd betakartam, és mellé feküdtem.

Most én hajtottam az ő mellkasára a fejem. Fájdalmasan hatolt belém a tudat; a szívének dobbanásai már meg vannak számlálva…