(Seth szemszöge)

- Most komolyan Seth, imádni fogod! Gyere el, és nézd meg! – unszol legújabb barátom, Larry.

- Larry, figyelj, nem az én világom a foci, oké? Majd máskor, most meg kell keresnem a húgomat – motyogom, majd hátat fordítok neki, és veszek egy nagy levegőt. Miért mindig ilyen emberekkel hoz össze a sors? Ebédszünet van, és már dühös vagyok. Nem tetszik a légkör. Úgy néznek rád, mintha most szálltál volna le a Marsról.

Ekkor hirtelen a legfiatalabbik rám néz, és egy átható pillantást küldd felém, de azonnal elfordul, mikor a mellette ülő srác rávillantja a szemét. Hirtelen felismerem azt a fiút – ő volt ott a kórháznál is. Emlékeim szerint Edward-nak hívják, de nem vagyok biztos benne. Most ő néz rám, és meglepődök az arckifejezése láttán.

Dühös, féltékeny, gyanakvó. Nohát, érdekes fiú.

- Seth! Ó, végre megvagy! – ölel át hátulról Melanie.

Rámosolygok.

- Na, történt valami izgalmas? – kérdezem, miközben beengedem magam elé.

- Nem igazán… veled?

Megrázom a fejemet. Az ő figyelme is elkalandozik, és természetesen a Cullen-ék asztalánál pihen meg. Elmosolyodok rajta, mert valószínűleg az én reakcióm is ilyen lehetett, amikor rájuk néztem.

Megvesszük a kaját, és leülünk egy asztal végébe, ahol háromszéknyi távolságban nem ül senki. Nem érezzük szükségét annak, hogy a csöndet megtörjük, nyugodtan eszegetünk.

- Te, Seth! – szólal meg teli szájjal Melanie.

- Hm?

- Mi lesz, ha megszületik a baba?

Annyira elcsodálkozom Melanie nyugodt hangján, hogy nincs időm méregbe gurulni. Mindig feszeng, amikor ilyen kérdéseket tesz fel, most meg mintha valamiféle teljesen közömbös dologról beszélgetnénk.

- Mire gondolsz?

Megvonja a vállát.

- Nem is tudom. Csak úgy. Oké, azt gondolom, hogy te nem várod, de azért mégis csak fura lesz, nem?

Kikerekedett szemekkel bámulok rá, de ő a pizza-ját nézi, nem engem. Végül lehajtott fejjel a szemembe néz, de nem látok benne semmi fájdalmat, csak kíváncsiságot.

Felvont szemöldökökkel nézek rá.

(Melanie szemszöge)

Legszívesebben elnevetném magamat Seth értetlen arcát látva, de akkor kiesnék a szerepemből.

Eldöntöttem: nem érdekel, hogy Seth mit gondol Lily-ről, a babáról, én már várom, hogy megszülessen. Mindig is akartam kisebb testvért, hogy majd megverjem aki bántani meri, meg ilyenek… és nem számít, hogy Seth ehhez mit szól.

- Eltaláltad. Télleg nem várom. Te igen?

- Igen. – jelentem ki, és felnézek rá.

Kifejezéstelen arckifejezéssel néz vissza rám.

- Tudom, hogy nem ezt akartad hallani, de várom már.

Megvonja a vállát, mint aki közömbös a téma iránt, de látom rajta, hogy majd’ szétrobban a dühtől. De ez egyszer ki akarom azt mondani, amire igazából gondolok.

Egy családot akarok. És nyugodt környezetet.

- Tudod, Melanie – szól Seth, és közelebb hajol hozzám – engem egy valami aggaszt, de az nagyon.

- És mi lenne az?

A jelenet olyan volt, mintha egy filmből vágták volna ki. Mindkettőnk úgy tett, mintha nem lenne olyan fontos a dolog, de közbe nagyon feszültek voltunk.

- Mondd csak, emlékszel még arra a nőre, akit nemrég még az anyánknak hívtunk, vagy már ki is törölted az emlékezetedből? – kérdezte félig cinikusan, félig szigorúan.

Nyelek egyet, ez aztán az undorító lépés tőle.

- Ellentétben veled, én képes vagyok azok után is élni. Ezt nem kérheted rajtam számon!

- Na ne mondd, hogy ezt az életet képzelted el magadnak! Semmi sem lesz ugyanolyan, mint régen!

- Persze, hogy nem lesz olyan, hiszen anya nem él. De nem fogok depresszióba esni!

- Pedig talán az lenne a normális! – csattan fel, és utálkozva néz rám.

- Annyira önző vagy, Seth. Én csak el akarom felejteni az egészet, vagy legalábbis nem akarom, hogy ez a dolog határozza meg a jövőmet, de te nem engeded. Bűntudatot keltesz bennem minden alkalommal, amikor rád nézek!

- Ezt nagyon tudom sajnálni, de talán jobban magadba kéne nézned. Vajon mi annak az eredete, hogy bűntudatod van? Esetleg magasról teszel rá, hogy mi történt a múltba? A Lily nem fog átalakulni anyává, nem tudom, mit vársz tőlük!

Keserűen elfordulok tőle, és csak egyre tudok gondolni: nem én vagyok a hibás. Nem én vagyok a hibás.

(Nessie szemszöge)

Minden érzékemet arra használom fel, hogy Seth-ék veszekedését kihallgassam. Mindkettejüknek igaza van, de most legfőképp Melanie-nak. Seth télleg csúnya dolgokat mondd neki, és nagyon önzően viselkedik. Nem kelthet abban a lányban bűntudatot!

- Emberi életek, igaz? – kérdezi szomorúan apa, felriasztva a töprengésemből.

- Rossz hallgatni őket… mármint hogy lehet az élet ilyen kegyetlen némely emberhez?

Apa megvonja a vállát.

- Tanulj meg kimaradni belőle. Neked lesz rossz, ha mindenbe önkéntelenül belefolysz.

Nem felelek neki, inkább fülelek.

- Most nagyon utállak, Seth. Néha rád jön az igazságtalanság, és akkor hirtelenjében olyan hülye elveket kezdesz el vallani, hogy rossz nézni. – mormogja Melanie.

- Az életed akkor lesz felhőtlenül boldog, ha minden helyzeten ragaszkodni tudsz az elveidhez. Én most ezt teszem. – vág vissza Seth.

- Hát akkor oszd meg mással az életbölcsességeidet, én nem vagyok kíváncsi rá! – szinte csak úgy köpi a szavakat Melanie, majd feláll az asztaltól, és kirohan az ebédlőből.

- Kicsim – szól anya megnyugtatóan – menj utána!

Döbbenten nézek felválta anyára, majd apára.

- Hogy?

- Te csak félig vagy vámpír! Használd ki a lehetőségeidet! – suttogja anya egy mosoly kíséretében.

- Jobb is lesz, ha elmész! – szól közbe Emmett – ti nem vettétek észre, hogy egyre kisebb lesz ez az asztal? Röpke három év alatt két fővel gyarapodtunk! Még a végén még egy asztalt el kell vennünk eme földi halandóktól, és azt már nem hiszem, hogy jó néven vennék!

Hat vámpír – már ha magamat is annak számítom – szeme emelkedik az égnek Emmett beszólása hallatán, majd felállok.

- Akkor megyek – motyogom.

- Vigyázz magadra! – int Alice, és Anya.

- Na meg persze rá is! – szól közbe Emmett.

Erősen megdörzsölöm a homlokomat, majd otthagyom őket.

Átvágok az egész sulin, majd ki megyek az épületből. Melanie egy fa alatt áll, de még így is jócskán kap a zuhogó esőből. Csak akkor vesz észre, mikor már közvetlenül mögé érek, abban a pillanatban riadtan fordul felém, és gyorsan letörli a könnyes arcát.

- Hello – köszönök halkan.

Csak biccent egyet, majd megköszörüli a torkát.

- Láttam, hogy veszekedtél a bátyáddal… minden rendben?

Bólint egyet.

- Te… te Renesmmee Cullen vagy, ugye?

- Inkább csak hívj Nessie-nek. Amúgy meg igen. Együtt járunk matekra.

- Tudom – nyel egyet, az arcán egy percig ott ül a kíváncsiság, de aztán újra végigpásztáznak rajta a könnyek.

- Bocsi – mondja emberi fülnek érthetetlenül, de én tisztán hallom, amit mondd.

- Semmi baj. Elmondod mi történt?

Kissé bizalmatlanul felnéz rám, de aztán vesz egy nagy levegőt, és belekezd a történetbe, amit én már töviről-hegyire ismerek.