Egész éjjel Bella mellkasán pihentettem a fejem, és hallgattam, ahogy a szíve dübörög. Kezeim végig az ő kezeit fogták, halk szuszogása megnyugtató volt. Egyszer csak sikoltozni kellett, majd zihálva kapkodta a levegőt. Magamhoz szorítottam, és nyugtatás képpen a hátát kezdtem simogatni.

• Bella, Bella minden rendben van. Biztonságban vagy. – motyogtam a fülébe.
• Csak egy álom. Csak egy nagyon rossz álom – még mindig zihált, és magának ismételgette a szavakat.
• El szeretnéd mondani? –kérdeztem újra a füléhez hajolva.

Bella egy apró bólintott. Szembe fordítottam magammal, és vártam, hogy beszélni kezdjen. Láttam, ahogyan a szemét ellepik a könnyek.

• Bella, ha nem szeretnél erről beszélni, én megértem. – fogtam meg a kezét.
• De, muszáj elmondanom valakinek. Nem bírnám magamban tartani. – mondta, és megszorította a kezem, majd belekezdett a mesélésbe.
• Szóval, egy sötét erdőben rohantam. Sokszor álmodtam ezt, amikor... – a hangja elcsuklott – nos, amikor nem voltál itt. Aztán jött Aro, Victoria és – itt a hangja újra elcsuklott. Nagyon halkan ejtette ki az utolsó nevet. – Jacob. Felém jöttek, és mindhárman meg akartak ölni. Aztán jöttél te, és elkaptak, elvittek, én pedig egyedül maradtam. Nem tudom miért, de valami nagyon tömény füst szagot éreztem. Aztán mikor látta a füstöt, az sötétebb volt, mint a felhős ég. Utánad mentem, de körbeállták a „tábortüzet”, és téged már sehol nem láttalak. Eltűntél, aztán mindhárman rám néztek, mosolyogtak, és elmentek. Itt ébredtem fel. –fejezte be.

Szóval azt álmodta, hogy Victoria és Aro Jacobbal karöltve ölt meg. Persze Bella nem tudhatta, hogy mi volt az általa tábortűznek nevezett dolog. Az volt a halálos máglyám, de nem akartam elmondani neki, mi is volt az. Az csak még jobban megrázná, így is elég feldúlt volt.

• Nem értettem a tüzet és a füstöt. – gondolkodott hangosan. A szeme még mindig könnyben úszott, a hangja pedig ugyan olyan megtört, mint amikor felébredt.
• Nem hiszem, hogy nagy jelentősége lenne. – legyintette könnyedséget tettetve, majd az ölembe húztam Bellát.

Kinéztem az ablakon, a nap lassan vánszorgott felfelé az égen, de a felhőtakaró nem engedte, hogy a sugarai elérjék a földet. Éreztem, ahogy Bella a mellkasomba temeti az arcát, ahogyan a forró könnyei legördülnek az arcáról a mellkasomra.

• Látnom kell Jacobot. Még egyszer, utoljára. – motyogta
• Bella, Jacob egy vérfarkas…- kezdtem volna ellenezni, de a tekintetét rám emelte, könnyes szeme fájdalmat tükrözött. Elfordítottam a fejem, majd mikor visszanéztem rá összeszedtem minden erőm.
• Ahogy szeretnéd. Felhívhatom, ha szeretnéd. – ajánlottam, egy rezzenéstelen maszkba helyezve az arcom. Nem akartam, hogy Bella lássa az aggodalmaimat.
• De Bella. Nem akarsz több időt? –kérdeztem
• Nem! – vágta rá egyből.
• Rendben, megmondtam, hogy a te döntésed. – mondtam
• Felhívjam Jacobot? – kérdeztem
• Biztosan alszik még, hagyd. Majd délután átmegyek, ha nem járőrözik. – mondta
• Azt hittem a kutyák korán kelnek. – motyogtam az orrom alatt.
• Tessék? – kérdezte. Az emberi fülei nem hallották meg a halk hangomat.
• Nem mondtam semmit. – hazudtam.

Hosszas csend következett. Ahogy rá  néztem, újra eltöltött az érzés. Az, hogy ő engem akar, és én őt, hogy semmi nem választhat el minket. Semmi, és senki. Még Jacob sem. Valahol megértettem Bellát, hisz a legjobb barátja volt. Nagyon sokat jelentett neki, bevarrta a sebeit. És ha Bella nem is tud róla, én tudom, hogy vannak hegei. A sebek nem múlnak el nyomtalanul. Féltettem őt, hisz a hegei még mindig felszakadhattak, bármennyire is begyógyultnak hitte őket. De ezeket a hegeket semmi nem tűnteti el, még a vámpír méreg sem. Bella még is bízik bennem, újra, és újra megbántom, de ő bízik bennem. Már az is hatalmas nagy ajándék volt, hogy visszafogadott azok után, amit vele tettem. De amíg ez nem történt, meg csak Jacob volt neki, senki más. Annak ellenére, hogy utáltam, amiért meg akarja szerezni Bellát még mindig hálát is éreztem, ha rá gondoltam. Életben tartotta Bellát, és ezzel engem is. Életben tartotta az életemet.

• Most felhívnád? – kérdezte Bella. Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba.
• Már ennyi az idő? – kérdeztem az órára meredve.
• Igen, már ennyi. – nevetett Bella, de nem őszintén.
• Gyorsan telik az idő. – sóhajtottam. – Igen, hívom, de nem akarsz vele inkább te beszélni? – kérdeztem.
• Nem, én csak élőben. – mondta
• Rendben. – válaszoltam, majd előhúztam a zsebemből a telefont.
• Mi a szám? – kérdeztem, és még magam is meglepődte, milyen könnyen tudom most ezt kezelni.

Bella megmondta Jacob telefonszámát, beütöttem és tárcsáztam.

• Haló – szólt bele egy rekedtes hang. Mintha most kelt volna.
• Szia Jacob, Edward vagyok. Bella találkozni szeretne veled. – szóltam bele.  A hangom nem volt mogorva, inkább kedves. Bella kikerekedett szemekkel bámult rám. Figyelmen kívül hagytam, és próbáltam csak a telefonra koncentrálni.
• Igen, mikor? És hol? – kérdezte Jacob még mindig rekedtes hangon, de ő sem volt túl mogorva.
• Bánnád, ha ide kéne jönnöd? A felügyeletem alatt akarom tartani, Victoria miatt.
• Ami azt illeti, én is tudok rá vigyázni. De ha nincs más lehetőség, akkor oda megyek. – Tudtam, hogy bármilyen lehetőséget megragad, hogy Bellával találkozzon, még ide is eljönne.
• Neked mikor felel meg? – kérdeztem
• Ma nem én vagyok a soros a járőrözésben, szóval bármikor. – a hangja már-már feldúlt volt. Hallani lehetette, hogy erőfeszítésbe kerül neki, hogy így beszéljen velem.
• Akkor gyere át. – kértem
• Fél órán belül ott leszek. De várj, átléphetem a határt? – kérdezte hitetlenül
• Igen, gyere nyugodtan. – mondtam. A vonal egy kattanással megszakadt. Összecsuktam a telefonom, majd Bellára pillantottam, aki várakozó tekintettel nézett rám. 
• Ide jön. – jelentettem ki, mire Bella szemei még jobban elkerekedtek.
• Mi? Ide? De hát, hogyan? – kérdezte levegő után kapkodva
• Bella, nyugi! – nyugtattam, de a szemei könnybe lábadtak.
• Mi a baj? – kérdeztem hirtelen.
• Félek. – suttogta. – Most el kell tőle búcsúznom. – éreztem a hangján, hogy erős akar maradni. Nem akar eltántorítani a döntésemtől.
• Még mindig nem akarsz több időt? – kérdeztem.
• Nem. – rázta a fejét.
• Bella, én nem akarom, hogy te is átváltozz. Én nem választanám magamnak ezt az életet. Tudod, mit szeretnék? – tettem fel a költői kérdést. Bella csak engem nézett. – Ha megtehetném, gyerekeket szeretnék, végig szeretném nézni, ahogyan felnőnek. Meg akarom élni, ahogyan megöregszem. Szeretnék egy kis házat a város közepén, ahol majd együtt nézhetnénk egymás kezét fogva, ősz hajjal a verandán ülve, ahogy az unokáink a pázsiton játszanak. És veled karöltve, mikor már nagyon idős leszek meghalni. Le szeretnék élni veled egy boldog, emberi életet, egy olyan világban, ahol nem léteznek vámpírok, és vérfarkasok, nincs gyilkolás, és vérszomj. Legalább nem szeretnék tudni róla, hogy ilyen emberi életem során valaha is létezett. Én csak egy normális emberi életet szeretnék, és semmi mást. Bella, én nem választottam volna magamnak ezt az életet! – ismételtem magam. – Nem akarok vámpír lenni, nem akarok tizenhét éves maradni örökké, téged akarlak. De én ezt már nem tehetem meg, Bella! Te ezt készülsz feladni! Ezt a jövőt! Csak gondolj bele, hogy mi mindent veszítesz! Kérlek, csak egyszer gondold át! – a monológ végére a hangom már kétségbeesetten könyörgő volt.

Bella lehunyta a szemét, és  én csak bámultam. Újra és újra eszembe jutott, hogy egy ilyen gyönyörű, és tiszta lelkű teremtményből nem lehet olyan szörny, mint amilyen én vagyok. Lehetetlen!

• Edward, ez mind szép és jó, de nekem nem lehet boldog életem nélküled! És – bár nem ez az egyetlen ok, amiért át szeretnék változni – mivel neked nincs lehetőséged embernek lenni, én fogok átváltozni. Én is szeretném ezt a jövőt, de nekem nem lehet ilyen jövőm! Nélküled tudod, hogy hogyan tudnám elképzelni a jövőm? Tudod te, mennyire szeretlek egyáltalán? – kérdezte, csak aprót bólintottam.
• Nélküled a jövőm csak egy üres, kiszáradt sivatag lenne. Egy megvénhedt öregasszony lennék, aki mindenkit eltaszított maga mellől, és inkább elzárja magát a külvilágtól, mintsem az emlékeire merjen gondolni. Ismerem magam, és tudom, hogy mit tennék. Inkább csak otthon ülnék, és meg sem próbálnék kimászni ebből, mert bár ragaszkodnék az emlékeimhez, de ugyanakkor félnék tőlük. Ez lenne belőlem, Edward! Veled kell lennem, örökre, ahhoz, ez ne forduljon elő. Kérlek Edward! Ez az egyetlen lehetőség arra, hogy boldog, normális életet éljek!
• Normális! – horkantam fel. – Bella, szerinted normális, hogy állatokat ölünk azért, hogy életben maradjunk? Normális, hogy nem vagyok ember? – kérdeztem halkan. Feldúlt voltam, de tudtam, hogy igaza van. Érvelni próbáltunk mindketten, és tudtam, hogy ő fog nyerni.
• Edward, én csak veled akarok lenni, örökre! – mondta majd hozzám bújt, és újra kicsordultak a könnyei. Kezeimet az arcára tettem, a bőre szinte égette a jéghideg kezeimet.
• Ne haragudj rám, én, csak meg akarlak óvni ettől. – mutattam végig magamon. Ajkaimat a homlokára szorítottam, amikor hallottam. hogy csengetnek.
• Ki kell nyitnom, a többiek vadászni mentek. – sóhajtottam.
• Lejössz, vagy itt maradnál? – kérdeztem Bellára nézve.
• Itt maradok, rendbe teszem magam, és majd lemegyek. Addig várjatok. – motyogta.
• Ahogy szeretnéd, szerelmem. – suttogtam gyengéden a fülébe.

Felálltam az ágyról, még egy gyors csókot lehelve Bella ajkaira. Lementem, és ajtót nyitottam.

• Szia, Jacob. – nyújtottam ki a kezem felé.
• Szia. – köszönt, és megragadta kezem. Hallottam, ahogy gondolatban elmond mindennek, de nem érdekelt.
• Bella? – kérdezte miután elengedte a kezem.
• Mindjárt jön. – mondtam, majd a nappaliba sétáltam.
• Kérsz valamit? – kérdeztem csupán illedelmességből.
• Azt hiszi, majd elfogadok bármit is ebből a vámpírtanyából? – horkant fel Jacob gondolatban.
• Ha nem, hát nem. – mondtam, majd leültem a kanapéra.
• Tűnj el a fejemből! – kiabált. Nem szóltam vissza neki, Bella miatt. Miatta tűrtem el ezt, és próbáltam jó képet vágni a dologhoz, de már korántsem ment olyan jól, mint a telefonban.

Bella pár másodpercen belül megjelent a lépcső tetején. Lassú léptekkel, és félelemmel telt szemmel jött lefelé. Egyszer rám pillantott, és láttam, ahogyan a könnycsepp újra megcsillan az arcán. Majd mikor Jacobra nézett az arca eltorzult a fájdalomtól. Tudtam, miért. El kellett búcsúznia tőle…Örökre.