(Carlisle szemszöge) 

Csendben ültünk már egy ideje. Igazából nem tudtam, hogy hogyan is kezdjek hozzá  a mondanivalómhoz úgy, hogy nehogy félreértse. Hiszen természetesen nem kidobni akarom a házból, sőt, azt akarom, hogy maradjon, de mégis az övé a választás lehetősége. Tudnia kell, hogyha úgy dönt, hogy elhagy bennünket, akkor valószínűleg rászokik majd az emberi vérre, méghozzá nagyon gyorsan. Akármennyire is szelíd természet a szomja még egy ideig uralkodni fog felette.

• Esme – kezdtem bele. – Szeretném megkérdezni, hogy mik a terveid a jövőre nézve. Velünk maradsz, vagy szeretnéd a saját utadat járni – magyarázkodtam. Bárcsak rávágná, hogy természetesen velünk marad. Annyira boldog lennék, hogyha minden nap láthatnám.
• Nem tudom. Hogyha zavarok, akkor természetesen már itt sem vagyok – mondta lehajtott fejjel. Egy pillanattal később pedig el akart indulni a másik szoba felé, de elkaptam a karját, és visszahúztam magam mellé.
• Nem azt mondtam, hogy zavarsz. Ne beszélj butaságokat. Mi örülünk, hogy itt vagy velünk. Ezt nyugodtan mondhatom Edward nevében is. Csak nem szeretném, hogyha úgy éreznéd, hogy rab vagy. Szabadon dönthetsz a jövődről – magyarázkodtam. Szinte éreztem, hogy félre fogja érteni akárhogy is fogalmazok. Nem látja magát tisztán, és ez csakis annak az idióta Mr. Evensonnak köszönhető. Ha nem lennék ilyen békés természet, már holtan heverne valamelyik erdőben.
• Akkor jó – nyugodott meg, és kényelmesen elhelyezkedett mellettem újra. – Nagyon szeretnék veletek maradni, és megtanulni az életmódotokat. Én jól érzem így magam – mondta szégyenlősen.
• Ennek igazán örülök – mosolyodtam el. – Mi is úgy terveztük, hogy velünk maradsz, hiszen már hármunknak néztünk házat ott, ahová költözünk. Csak biztos akartam lenni benne, hogy te is ezt akarod.
• Igen, ezt akarom – vágta rá azonnal határozottan. Még soha nem hallottam ennyire biztosnak a dolgában. Egyértelmű válasz volt. – Van még valami, amit szeretnél megbeszélni? Mert, hogyha csak ez lett volna a kérdésed, akkor én is szeretnék kérdezni – mondta halkan.
• Természetesen. Nem szerettem volna mást, úgyhogy kérdezz bátran. Mindenre válaszolok.
• Mitől más az emberlét, mint a vámpírélet? Leszámítva a szomjat, az erőt, és a hihetetlen gyorsaságot? – kérdezte kíváncsian.
• Nos, nem mehetünk ki a napfényre, hogyha… – kezdtem bele.
• Mert porrá égünk? – kérdezte ijedten. – Szerettem a napsütést. 
• Nem, nem égünk meg a naptól. Csak emberek társaságában nem mehetünk ki, mert a bőrünk úgy csillog, mint a gyémánt. Úgyhogy, amikor csak mi vagyunk ott, akkor bármikor nyugodtan sütkérezhetsz, hogyha kedved tartja – mondtam biztatóan. – Örökké élünk, nem tudunk meghalni, hiszen orvosilag hallottak vagyunk, tehát a tested néhány funkciója is megszűnik. Nem lesz anyagcseréd, nincs többé ciklusod, a véred már nem mozog az ereidben. Nem fog többé változni a tested – mondtam el a diagnózist. Nem szívesen mondtam ki burkoltan, hogy terméketlen, mert Edward szerint borzasztóan szerette a fiát, és nyilván most, hogy megnyugszik végre, esetleg akarhatott volna másik babát, de akkor sem hazudhatok neki. Nem lenne helyes.
• Ha nem változik a testem, és nincs ciklusom, akkor… - Kezdett bele, de vagy nem akarta, vagy nem merte befejezni a mondatot.
• Sajnálom, de nem lehet többé gyermeked – mondtam lehajtott fejjel.

Sejtettem, hogy ez mennyire fájhat neki, de ezzel már semmit sem tudok tenni, bármennyire is szeretnék. A fejét lehajtotta, a vállai előre estek. Látszott rajta, hogy ez volt a legszörnyűbb mondat, amit hallhatott valaha is. Finoman magamhoz húztam, és átöleltem, hogy egy kicsit megnyugodjon. Ahogy a mellkasomhoz bújt, már el is kezdett rázkódni. Nem tudtam mit mondani, ami vigaszt nyújthatott volna neki most. Remélem, hogy az idő majd megoldja, de most nem tudok mit tenni ezzel a helyzettel. Teljesen megértem, hogy fáj neki, hogy nem lehet többé anya, pontosabban vér szerinti gyermeket nem hozhat a világra, de talán Edward majd enyhíti ezt a hatalmas űrt, ahogy nálam is tette. Egy ideig így ültünk, aztán erőt vett magán, és a szemembe nézett.

• Bocsánat, én nem akartam így kiborulni – mondta csendesen, és a szemei még mindig szomorúan csillogtak.  
• Semmi baj, megértem – mondtam neki őszintén.
• Folytasd, kérlek – nézett rám könyörgő szemekkel. Én pedig elgondolkoztam, hogy mi biztatót mondhatnék a létünkről, de hirtelen semmi nem jutott eszembe, amit pozitívumként élhetne meg. Azon kívül, hogy egy életre megszabadult attól a vadállattól, aki a férje volt. – Ha emberek közé mehetek majd, azt mondtad, hogy durván egy év múlva, akkor esetleg látogathatok is embereket – kérdezte félve.
• Mire gondolsz? – kérdeztem döbbenten. – Egyébként, hogyha már elég jó lesz az önuralmad, akkor nyugodtan mehetsz emberek közé, de sajnos a szüleidet nem láthatod többé – mondtam megértően.
• Nem a szüleimre gondoltam – nézett mélyen a szemeimbe. – Amikor még ember voltam, akkor szívesen látogattam gyerekeket az árvaházban, és ajándékokat vittem nekik. Főleg ételt, gyümölcsöt és édességet. Nagyon szerettem hozzájuk menni.
• Ezt el is hiszem – mosolyodtam el. – Természetesen, hogyha elég jó lesz a kontrolod már, akkor nyugodtan látogathatsz gyerekeket, hogyha ez boldoggá tesz – biztattam. Ez nagyon szép gesztus. Főleg, hogy már emberként is törődött más gyerekekkel. Sajnos, kevesen tesznek ilyesmit, puszta szeretetből. Különleges ez a nő, ez egészen biztos. Bár ezt már akkor tudtam, amikor először megláttam, ott a kórházban.
• Remek, akkor próbáljunk meg engem lassan rászoktatni az önuralomra. Hogyan kell? Vagyis hogyan tudom elsajátítani a dolgot?
• Még túl korai lenne elkezdeni. Várjunk még egy-két hetet – válaszoltam határozottan. Edwardnak is időre volt szüksége.
• Rendben, te tudod – mondta lemondóan.
• Hé – nyúltam az álla alá és magam felé fordítottam az arcát. – Egy-két hét nem a világ vége. Nemsokára megkezdjük a gyakorlást, addig pedig mit szólnál egy vadászathoz? – kérdeztem kíváncsian. Nem ártott felmérni, hogy mennyire szomjas. Edwardot is így tudtam lemérni. Minél többet iszik egy fiatal vámpír, annál nehezebb az önuralomra szoktatás. Legalábbis ez az elméletem.
• Az nagyon jó lenne, azt hiszem – kapott a torkához. – Szörnyű ezt bevallani, de állandóan szomjas vagyok.
• Ez most még teljesen természetes – lépett be Edward is a szobába.

Úgy tűnik, hogy megunta az erdei sétát. Mostanában már egyébként is nagyon sokat járt oda, úgyhogy biztosan unja már a dolgot. Mindenesetre figyelmes, hogy ilyen sűrűn kettesben hagy minket.

• Ez így igaz – erősítettem meg Edward kijelentését. – Hidd el, hogy nemsokára sokkal jobb lesz.
• Akkor jó – fújta ki a levegőt megnyugodva Esme. – Most indulunk, vagy előtte körbenéztek?
• Nincs ember az erdőben. Onnan jövök, és nem éreztem senkit sem – mondta fiam határozottan. Benne teljes mértékben meglehetett bízni ilyen téren.
• Nos, ez esetben indulhatunk is – mosolyogtam Esmére, majd Edward felé fordultam.
• Te is velünk jössz? – kérdeztem. – Már lassan két hete nem vadásztál – tettem még hozzá. Jól bírta az ellenállást, de azért nem kellett volna túlfeszíteni a húrt. „Edward, tudom, hogy szeretnél minket minél többet kettesben hagyni, és hálás vagyok érte, hogy érdekel a magánéletem, de te is beletartozol a családomba, és mostanában nem látlak túl sűrűn. Úgyhogy kérlek, gyere te is.” Tettem hozzá gondolatban, mire Edward szélesen elmosolyodott.
• Nagyon szívesen veletek tartanék – mondta még mindig mosolyogva.

Ebben maradtunk, úgyhogy hárman indultunk el vadászni az erdőbe. Igazság szerint én főleg nézni mentem, és felügyelni, mivel nemrégen vadásztam, de Esmére és Edwardra, már tényleg nagyon ráfért a táplálkozás. Nem telt sok időbe, amíg találtunk egy szarvas csordát, amit kis családom teljesen leigázott. Örömmel figyeltem, ahogy Edward szemei újra arany árnyalatot vettek fel. Esme szeme pedig egyre kevésbé volt karmazsin vörös. Még néhány vadászat, és a szemei már borostyán színűek lesznek.

• Elég volt? – kérdeztem tőlük, bár tudtam, hogy úgyis igen lesz a válasz.

Mindketten bólintottak, majd elindultunk hazafele. Edward, mily meglepő  már megint elrohant mellőlünk. Bár ezt most nem kifejezetten írtam a kis tervéhez, hogy összehozz bennünket Esmével. Mindig is imádta a száguldást. 

Két hónappal később… 

(Esme szemszöge) 

Az új város, ahol élünk Carlisle és Edward szerint nagyon kellemes hely. Azt mondják, hogy nekem is megmutatnak majd mindent, hogyha felkészültem rá. Már több, mint két hónapja vámpír vagyok, és ma lesz az első  alkalom, hogy nagyon-nagyon közel fogunk menni a városhoz. Távolról már jól kontrollálom magam, de közelről még soha nem próbáltam. Nagyon ideges is vagyok emiatt. Hiszen mi lesz, hogyha valakit bántok? Nem akarom, hogy megint vörösen izzanak a szemeim. Végre nem ijedek meg a tükörképemtől. A szemem ugyan még nem olyan szép aranyszínű, mint családom másik két tagjának, de azért már sokkal jobb, mint a vörös.

• Mehetünk? – lépett be a szobába Edward izgatottan. Már teljesen úgy érzem, mintha a saját gyermekem lenne.
• Carlisle, hol van? – kérdezte idegesen. A múltkor is ketten kellettek hozzá, hogy le tudjanak fogni.
• Először is, nem lesz semmi baj. Nem hagyjuk, hogy balesetek történjenek – mondta fiam komolyan. – Másodszor pedig, Carlisle a várostól nem messze fog várni ránk. Úgyhogy induljunk is. Gyere – nyújtotta felém a karját. Én pedig készségesen elfogadtam a felkínált jobbot. – Ne félj, tudom, hogy minden rendben lesz – mondta mosolyogva, és megpuszilta az arcomat. Egy pillanatra ledermedtem. Ez volt az első alkalom, amióta vámpír vagyok, hogy valaki megpuszilt. Ha tudtam volna sírni, akkor most azonnal zokogtam volna. – Mehetünk? – nézett rám mosolyogva.
• Igen – mondtam határozottan. Ettől az egy kis gesztustól annyira biztossá váltam magamban, hogy az valami hihetetlen.

Amint kiértünk a házból futásnak eredtünk. Készségesen követtem Edwardot, aki néhány kilométerrel a város előtt hirtelen lefékezett. Így én is megálltam. Néhány pillanattal később pedig Carlisle ott termett mellettünk.

• Gyorsak voltatok. Én is csak most értem ide – mosolygott ránk. – Készen állsz? – fordult felém.
• Igen – mondtam határozottan. Ettől kicsit meglepődött, mert mindig féltem a kihívásoktól, mióta egyszer majdnem kitörtem a kezeik közül, de azért láttam, hogy örül neki, hogy megnőtt az önbizalmam.
• Akkor vágjunk bele – mondta Carlisle, majd a hátam mögé állt, Edward pedig előttem ment. Így be voltam szorítva kettőjük közé, és nem volt rá mód, hogy butaságot tegyek. A lélegzetemet egyelőre visszatartottam, ahogy tanították, és mikor már csak néhány száz méterre voltunk a várostól és megálltunk Carlisle átfogta a derekamat. Edward pedig ellépett előlem. – Mély levegők – adta kis az utasítást, én pedig engedelmesen szippantottam mélyeket.

Éreztem a sok csábító illatot, először egy pillanatra még képes voltam közömbös maradni, de a vérszomjam egyre inkább eluralkodott rajtam. Néhány perc után pedig határozottan oda akartam menni, és inni. Még láttam, hogy Edward az apjára nézett jelentőségteljesen a következő pillanatban, pedig már elöntött a vörös köd. Már csak arra eszméltem, hogy Carlisle szorosan tart a karjai között és szalad velem a házunk felé. Mikor visszaértünk letett a földre, és meggyőződött róla, hogy már ura vagyon önmagamnak.

• Jól vagy? – kérdezte aggódva.
• Igen, csak kicsit csalódott vagyok. Alig tudtam visszafogni magamat – mondtam szomorúan.
• Ez nem igaz, Esme – simított végig Carlisle az arcomon. Ez mindig kellemes bizsergéssel önt el. Valahogy egészen másmilyen, amikor ő hozzám ér, mint amikor Edward. Mindkettőjük érintése kellemes, de Edwardé valahogy mégsem ennyire intenzív.
• Néhány perc, ez még elég kevés fejlődés – állapítottam meg.
• Több, mint fél órát voltunk ott – vetette közbe Edward, nekem pedig szinte leesett az állam. – Ez nagyon is szép teljesítmény. Nekem ennyi idősen még nem ment ilyen sokáig az önmegtartóztatás.
• Fél óra volt? Én azt hittem, hogy még csak néhány perce állok ott – motyogtam döbbenten.
• Rendkívül jól fejlődsz – erősítette meg Carlisle is Edward véleményét. – Nemsokára megpróbálunk bemenni a városba is egy kis ideig. Először csak egy rövid sétára, utána pedig egyre több időre – mondta mosolyogva.

Én is felvidultam a hallottaktól. Az este további része kellemes beszélgetéssel telt. Nagyon szerettem hallgatni Carlisle történetét. Meg persze Edwardét is, de Edward élettörténete jóval rövidebb volt, mint Carlisle-é. Úgyhogy miután fogadott fiam mindent elmesélt magáról, megkértem a családfőt is, hogy mesélje el az élete történetét.