Jane bukása

Alec, és én, éppen a saját hálószobáinkban ücsörögtünk, amikor hangokra lettünk figyelmesek. 

- Lehet, hogy Heidi hamarabb jött? –kérdezte Alec, és tudomást sem vett a szemrehányó pillantásomról, amit azért öltöttem fel az arcomra, mert már megint kopogás nélkül jött be a szobámba.

- Fogalmam sincs. Heidi nem éppen arról híres, hogy hamarabb érkezik. Tudod, hogy valamikor csak azért megy el, hogy a szépségével elkápráztassa a volterrai embereket. – szóltam csúfondárosan, és miután Alec némán nézett rám, kiléptem a helységből,  majd így folytattam:

- Menjünk! Nézzük meg, hogy ki jöhetett.

- Csak utánad. – mondta a ikertestvérem, és intett, hogy menjek előre.

Rámosolyogtam és szélsebesen elindultunk a nagyterem felé, ahol a Mester és a másik két testvére trónolt.

A testőrség többsége már ott tolongott és kíváncsiságtól hajtva sugdolóztak. Amikor megláttak minket, azonnal szétrebbentek és utat engedtek nekünk.

- Ezt már szeretem. – jegyeztem meg vigyorogva, és egy elégedett mosolyt villantottam Chelsea és  Renata kettősére.

Tisztában voltam vele, hogy minket,  - legfőképpen engem -, még a saját családunkon belül is utáltak, de ez a legkevésbé sem érdekelt.

Nekem az volt a lényeg, hogy a Mester és Alec velem voltak. Semmi más nem hiányzott az életemből.

Mert bizony én éltem!

Jóllehet, hogy vámpír voltam, már vagy több száz éve, de én ennek nagyon örültem. Nem úgy tekintettem erre a létre, mint valami átokra, hanem inkább egy áldásra, egy második esélyre.  

Inkább ez, mint a máglyahalál, méghozzá  az ostoba és együgyű emberek mivoltából!  - gondoltam ingerülten, és hirtelen visszaemlékeztem arra a napra, amikor korán reggel, emberek ezrei törtek a családi házunkra, elszakítottak minket a szüleinktől – akik semmit sem tettek, azért, hogy visszaszerezzenek minket, kivéve talán az anyánkat, úgy emlékeztem, mintha ő sírt volna, de az is rémlett, hogy inkább csak Alecet védte. Engem nem! -, majd egyenesen a város közepén felállított két máglyához vittek, odakötöztek minket, és egy perci gondolkodás után meggyújtották a tüzet. 

Ekkor láttam meg a Mester lobogó, vörös köpönyegét. Futott felénk, az emberekre vicsorgott, a legtöbbet elkergette, majd mindkettőnket lekapott, mielőtt a tűz martalékai lettünk volna.  

Ám még jól emlékeztem rá, hogy egyik lángolásból a másikba estem, mert a Mester szinte azonnal megharapott minket, ott helyben, hogy átváltoztasson vámpírrá. Három teljes napon át kiabáltam, rángatóztam, és Alec miatt aggódtam, amikor is magamhoz tértem, egy hideg, nyirkos szobában, ahol három férfi vett körbe és a középső ( a Mester) közölte velem, majd Aleccel is, hogy mik is lettünk.

A fivéremen láttam, hogy egy világ omlott össze benne, de én már akkor is tudtam, hogy ez volt életem legszebb napja. Ráadásul olyan különleges erő birtokába jutottam, amiért a legtöbb közönséges vámpír még a halhatatlanságát is feladta volna.

Fájdalmat tudtam okozni a pillantásommal.

Egyetlen szemrebbenéssel megölhettem akár fél tucat embert, vagy jól megkínozhattam akár magunkfajtákat is.

- Viszont a törvényeket neked is be kell tartanod! – mesélte a Mester, miközben a kezemet fogta, és kiderült, hogy éppen elcsípte azt a gondolatomat, amiben azt terveztem, hogy az éj leple alatt kiosonok a várból és megölöm azokat az embereket, akik máglyára vetettek minket.

- Minden szabályt be kell tartanod, Jane! A Volturi azért került hatalomra, mert évszázadok óta magunk is betartjuk a törvényeinket. Ezt meg kell értened! Ígérd meg, hogy nem teszel semmi elhamarkodottat! Bízhatok benned, ugye?

- Természetesen. Alázatos szolgád leszek, mindörökre! – válaszoltam, és közben a Mester vérvörös színű szemeibe bámultam.

- Köszönöm kedvesem. Látom nem kell megbánnom, hogy már a születésedtől fogva figyeltelek téged, valamint a testvéredet, és amikor eljött a megfelelő pillanat megmentettelek titeket!

- Soha nem adok rá okot, hogy csalódj bennem! – mondtam.

Ezt pedig azóta be is tartottam.

Habár Renata volt, Mesterem személyi testőre, valamint Félix és Demetri végezték a legtöbb munkát, akkor is, én és Alec voltunk Aro kedvencei, és sosem döntött úgy, hogy minket meg nem kérdezett volna.  Ezért is irigykedtek a többiek. Tisztában voltak vele, hogy a Mester bármikor feláldozta volna őket a győzelem vagy a siker kedvéért, de engem és Alecet soha! Soha! – gondoltam elégedetten, és most visszatértem a jelenbe.

Gianna álldogált a terem közepén, és habár már régóta velünk élt,  én láttam rajta, hogy viszolygott a fajtánktól. Most is remegő lábakkal és a kezeit tördelve  nézett fel a három testvérre.

- Ember. Mit is várhatnék tőle?! Miért nem öljük már meg? – kérdeztem Alectől.

- Jaj Jane! Fejezd már be! – dörrent rám a fiú – Tudod jól, hogy Gianna sokat jelent Félixnek. Maga mesélte nekünk, hogy egy napon, majd ő változtatja át, ha a lány majd készen áll rá. Addig meg legalább hasznát vesszük, mint recepciós.

- Félix, meg az érzelmei.  – füstölögtem – Borzalmas, hogy egy ilyen semmirevaló embernőt szeret! Én a Mester helyében mindkettejükkel magam végeznék!

- Csak hogy nem vagy a helyében! – hallottam a hátam mögött Renata szemrehányó hangját.

Lassan megfordultam és szemeimet az övéve fúrtam. 

A nő felszisszent és megtántorodott, majd megkapaszkodott a legközelebbi oszlopba.

Nevettem.

- Mondtál valamit? – kérdeztem egy cseppet sem sajnálkozva.

- Nem! – vágta rá rögtön, és ezután már kerülte a pillantásomat.

- Én is így gondoltam.  – szűrtem a fogaim között.

Alec éppen lábujjhegyre állt és azt kémlelte, hogy  tulajdonképpen miért is van Gianna idebent, amikor kinyílt a nagyterem ajtaja és egy bronzvörös hajú, idegen vámpír rontott be a terembe.

- Mondtam, hogy várjon odakint, de egyszerűen hajthatatlan volt! – bizonygatta a lány, és óriási hajlongások közepette kifutott az előtérbe.

- Gyáva. – prüszköltem, majd miután láttam, hogy senki sem sietett a Mester védelmére magam álltam útját a férfinak.

Sokkal magasabb volt nálam. A szemei feketék, és az öltözéke egy nomádéhoz hasonló.

Egy újabb kuncsorgó. Csak azért jött, hogy könyörögjön Arónak, vegye be őt is a Volturi tagjának. Szánalmas bolond.  – gondoltam, de a fiú ekkor felém fordult, és egy elfojtott morgás közepette így szólt:

- Tévedsz! Azért jöttem, hogy kérjem: végezzetek velem!

Döbbenet futott végig a tömegen, és a Mester felállt a székéből, majd miután odasiettem, hogy felsegítsem jobban szemügyre vette az idegent.

- Csak nem? – kérdezte elhaló hangon.

- Igen. Én lennék. Carlisle Cullen egyik fia.  – válaszolta meg a Mester kimondatlan kérdését a férfi.

Egy cseppet sem titkoltam, hogy mennyire lenézem azt a Carlisle -t akit emlegetett.

- Hm.  – szóltam fennhangon – Annak a bolondnak vagy a rokona, aki azt állította, hogy állatvéren is élhetünk? 

 Caius fitymálóan ciccentett. Ebben legalább egyetértettem vele. 

– Még életben lenne? Csodálatos. – mondtam, és a szemeimet forgattam.

- Nem vagyok vérszerinti rokona! De különben is, ehhez semmi közöd! – szólt rám a fiú.

- Mit képzelsz te magadról? Van fogalmad róla, hogy ki vagyok én? Hogy kik is vagyunk mi?  - kérdeztem fenyegető hangnemben – Azonnal kérj bocsánatot, vagy itt helyben megöllek!

- Éppen ezt kérem! – válaszolta fásultan, és én rájöttem, hogy sajnos semmi mással nem tudom már megfenyegetni, úgy tűnt, hogy neki már minden mindegy.

Dühösen fújtattam.

- Ejnye, ejnye! Jane! Viselkedj egy kicsit illedelmesebben. Mit fog szólni Carlisle barátom, ha majd ez a fiatalember  olyan hírt visz neki rólunk, hogy barátságtalanul fogadtuk az egyik nevelt gyermekét?!

Aro ezt úgy mondta, mintha megróna, de én tudtam, hogy magában ő is jót nevetett ezen a kijelentésen.

- Én már semmilyen hírt nem viszek Carlisle-nak! Azért jöttem, hogy végezzetek velem! Öljetek meg! Most azonnal!

- Én szívesen teljesítem a kérését. – ajánlkoztam máris, és a férfi, most haragos, ámde meggyötört tekintettel fordult felém.

- Felőlem bárki megölhet! Csak végezzetek velem!

Már indultam volna felé, amikor Aro a jobb kezével megállított, és megrázta a fejét.

- Előbb mérlegelünk, aztán döntünk! Semmi elhamarkodott tett!

Fejet hajtottam, és kissé csüggedten hátráltam vissza, Alec mellé.

- Nos halljuk kedves …

- Edward.  – mondta az idegen.

- Oh. Igen. Edward, halljuk miért is akarsz te ily méltatlanul meghalni?!

- Hosszú lenne elmesélni! – szólt türelmetlenül a fiú – Itt a kezem. Olvasd ki a gondolataimból, hogy milyen dolgok vezettek a döntésemig!

Aro bólintott, majd megragadta a férfi  karját és becsukott szemekkel koncentrált a látottakra.

- Vajon miért akar meghalni? – kérdezte Alec.

- Kit érdekel.  – vonogattam a vállam  - Bizonyára elkövetett valami ostobaságot. Aki állati véren él, attól mást nem is lehet várni! – harsogtam, és a kezeimet keresztbe fontam a mellkasom körül.

Kezdtem unatkozni.

- Érdekes. Nagyon érdekes. Te jó ég! Minő meglepő!  - mormolta Aro, és egyre jobban beleélte magát a gondolatokba.

Egy kis idő  után, aztán elvette a kezét Edward kezeiről és elmélyülten meredt maga elé.

- Mi láttál, Mester? – kérdezte mohón Alec.

- Ne sürgesd! – intettem le a fivéremet, de Aro csak legyintett, és megválaszolta a testvérem kérdését.

- Ha tudnátok, csak ha sejtenétek, hogy milyen dolgokat láttam. Micsoda áldás, hogy magam is különleges képességgel születtem újjá, csak úgy, mint ez a fiatal, kedves barátunk. Ilyenkor adok hálát a sorsnak, hogy már emberként is érdeklődtem és kíváncsi voltam, hogy mit is gondolnak mások.

Tekintetét ide – da jártatta köztünk és a vendégünk között.

- Nos most már mindent tudsz! Megöltek – e vagy sem?

- Türelem! Türelem! Mivel nem vétettél a szabályaink ellen nem ölhetünk meg! Így nem! Szavazásra bocsátom a kérésedet.

- Ne! – nyögte elgyötörten. – Kérlek, értsd meg! Meg kell halnom! Követnem kell Őt!

- Kit? – kérdeztem türelmetlenül.

- Isabellát. – válaszolta a Mester,és olyan elragadtatott arcot vágott, amit még csak akkor láttam rajta, amikor a feleségére, Sulpiciára nézett.

- Sajnálom fiam! Mi vagyunk a törvény! Ezt tudhatod már jól, hiszen Carlisle mesélt neked rólunk! Először mérlegelünk, szavazunk, hirdetünk és csak azután cselekszünk! Értsd meg! A te álláspontodat is megértem, oh de megértem. De ha azt akarod tőlünk, hogy teljesítsük a kérésedet, akkor türelemmel kell lenned! Fogadd el, hogy mi így cselekszünk!

Edward nagyot sóhajtott, majd bólintott.

- Mikorra várható az ítélet?  - kérdezte végül.

A Mester elgondolkodott.

- Gyere vissza holnap délelőtt!

A férfi bólintott, majd ahogy jött úgy el is tűnt.

***