Már délelőtt lehetett amikor Edward visszatért a kastélyba.

A Mester csak engem rendelt oda, még Sulpiciát se.

- Itt vagyok! Mi a döntésetek? – kérdezte,  és a szemeit Aro elégedett tekintetébe fúrta.

Egy percig némán nézték egymást, majd csalódottan felsóhajtott.

- Szóval így döntöttetek!

- Sajnálom fiam! A képességeid túlságosan is  kivételes vámpírrá emelnek téged, ahhoz, hogy végezzünk veled! De ha elégedetlen vagy az életeddel, akkor csatlakozz hozzánk!  Mi szívesen kihasználnánk a képességeidet.

Edward megvetően felhorkantott.

- Úgy is tudod, hogy mi lesz a vége! – szólt fenyegetően.

Felmordultam és gyűlölködve néztem rá.

Edward lomha léptekkel indult kifelé, és durván csapta be maga mögött az ajtót.

Ám mielőtt kiment volna Marcus utána szólt:

- Csak ha okot adsz rá!

Még láttam, amint bólintott, majd eltűnt.

- Mester? Mi ez az egész? Ha nem csatlakozik és nem is öljük meg akkor mi lesz vele? Miért engedted el?

- A fiú azt tervezi, hogy feladja magát az emberek előtt. Ma, a Szent Márkus napon!

- Akkor már tényleg meg kell ölnünk! Nem hagyhatjuk, hogy felfedje a létezésünk titkát!

- Tudom Jane! Tudom!

- Akkor ezek szerint mégis meg fog hallni?

- Marcus is igen bölcsen megmondta. Ha okot ad rá, akkor igen!  - csattant Aro hangja.

Elvigyorodtam és úgy véltem, az én feladatom lesz majd végezni vele.

A nap többi része feszült várakozásban telt, Félix és Demetri egymást felváltva jöttek – mentek, tettek jelentést Edwardról.

Végül aztán dél előtt két – három perccel befutott Demetri, és így szólt:

- Most akarja megtenni! A toronyóra alatt áll!

- Milyen kár érte! Milyen kár! – csóválta a fejét Aro – De a szabályok azok szabályok! Várjátok meg, hogy valóban meg – e teszi, és ha igen hozzátok a színem elé. Félix, menj te is!

Azok ketten bólintottak, majd a fejükre húzták a csuklyáikat és már mentek is.

Magamban lassan  visszaszámoltam.

Még két perc.

Még egy perc.

A toronyóra harangja hangosan kongani kezdett.

Dél.

Dél múlt egy perccel.

Dél múlt öt perccel.

Dél múlt negyed órával.

- Vajon hol lehetnek? – kérdezte Caius.

- Jane! Menj, és nézd meg, hogy mit tart már ennyi ideig! – kérte a Mester.  – Kérlek ügyelj arra, hogy ha lehetséges, akkor élve hozd elém a fiút!

Elvonultam, ki a teremből, el Gianna recepciós pultja mellett.

- Áh, Jane! Az ünnepségre készülsz? – kérdezte az izgatottan – Magam is voltam odafent, valóban pompás fesztivál! Jól teszed, hogy ha kinézel egy kicsit.

Beléptem a liftbe, és a fejemre húztam saját köpönyegem csuklyáját.

- Ha csak ostobaságokat tudsz fecsegni, tégy egy szívességet kérlek,  és fogd be a szád! – dörrentem a lányra,  majd megnyomtam a lift Fel gombját.

Gianna csalódottan huppant vissza a székébe.

Amikor felértem, sebes léptekkel kiszálltam a liftből és elindultam a toronyóra irányába.

Szűk utcákon haladtam, olyan helyeken ahol egyetlen ember sem járt. Mindenki a téren volt. Néha – néha a látóterembe került egy – egy vörös, bordó vagy piros köpönyeges  vagy  ruhás család, társaság, de szerencsére nem figyeltek fel rám.  

Éppen befordultam az egyik sarkon, és tudtam, hogy pontosan az óra alatti épületben haladok, amikor ingerült beszélgetés moraját hallottam meg.

,, - Legalább beszéljük meg ezt a dolgot valahol, ahol nem vagyunk ennyire szem előtt.”

„- Nem.”– hallottam az ingerült választ, és felismertem benne Edward hangját.

„- Ebből elég volt!”  - csattantam dühösen, és habár a hangom vékony volt és hamar semmivé foszlott, mert elnyelte a tömeg hangos beszéde, azonnal tudtam, hogy parancsom célt talált.

Félix és Dimitrij meglepetten néztek rám, majd amikor látták rajtam, hogy nem vagyok jó kedvemben, rögtön kiegyesedtek és beleolvadtak az árnyékba.

Edward leengedte a karjait, amivel előtte  egy jelentéktelen küllemű, emberlányt védelmezett, és így szólt:

,, - Jane.”

Elégedetten néztem rá.

Örültem a hangjából kicsendülő félelemnek.

,, - Gyertek utánam!”  - kértem ellentmondást nem tűrő hangon, és meg sem vártam, hogy követnek – e vagy sem ( hiszen úgy is tudtam, hogy igen), majd elindultam visszafelé a folyosón, és úgy véltem, hogy a tömeg éppen most vonult el a titkos csatornanyílás felől, éppen a lift felé, ezért jobb lesz hogy ha nem arra megyek amerről jöttem.

Miközben az árnyékban haladva suhantam, hallottam a négy vámpír gyors,  és az ember lassú lépteit.

Természetesen rögtön leesett a tantusz.

A lány akibe az a félnótás szerelmes volt, még sem lett öngyilkos. Bizonyára valami félreértés történt. Kár. – gondoltam és ezt jól hangosan mondtam ki még magamban is, mert tudtam, hogy Edward olvas a gondolataimban.

A másik bizonyára az az Alice lehet, aki látja a jövőt. Aro úgy látszik tévedett, amikor ódákat zengett a vámpírlány különleges képességéről, hiszen úgy tűnik most is tévedett.

Nem meglepő.  Ilyenek ezek a Cullenek.

Most elértem a titkos csatornafedelet, ami a családunk kastélyához vezetett.

Egyetlen rántással felemeltem a tetejét, majd a sörötségbe vetettem magam. Mielőtt elnyelt volna a mélység még hallottam, amint Edward és Alice azon vitatkoztak, hogy tulajdonképpen mi is történt valójában.

Könnyedén a talpamon landoltam.

Felálltam és jól kinyitottam a szemeimet, érzékelve vele a sötétséget. Már láttam Gianna recepciós folyosójának fényeit.

Elillantam, és már réges – régen a liftnél álltam, amikor a többiek beértek.

Egykedvűen vettem szemügyre Bellát, és megnyugtatóan konstatáltam, hogy az ég világon semmi különleges sincs benne. Csak egy ember. Olyan, mint Gianna  szerencsétlen és együgyű.

Ám vérének illatát, nem hagyhattam szó nélkül. Még életemben nem éreztem ennyire édeskés illatot.

Nagyot nyeltem.

Most már nekem is régnek tűnt Heidi legutóbbi érkezése.

Beszálltunk a liftbe.

Félix, Demetri és én szinte egyszerre vettük le a csuklyáinkat. Vettem egy nagy levegőt, de rögtön megbántam, mert a kis liftem még jobban éreztem a lány vérét. Méreg izét éreztem a számban.

Szabályosan megkönnyebbültem amikor a lift földet ért és én kiléphettem belőle.  

,, - Jó napot, Jane!”  - köszöntött Gianna.  

Úgy látszik ez sosem hagyja abba a talpnyalást. – gondoltam, és a fejemet csóváltam.

,, - Szia,  Gianna!” – köszöntem vissza, de csak azért, hogy addig se azon járjon az eszem, hogy miként is ölhetném meg ezt a Bellát.

Rá sem néztem, úgy haladtam el mellette, és már meneteltem is a nagyterembe vezető ajtó felé.

Kinyitottam és rögtön megpillantottam Alecet.

,, - Jane!”  - mondta kedvesen.

,, - Alec!”

Átöleltem, majd jól megragadtam, és adtam neki két csókot a jobb és bal orcájára.

Ez volt a hivatalos kibékülésünk. Hiába. Ő és a Mester voltak azok a személyek akikre még én sem tudtam sokáig haragudni.

Alec végigmérte az érkezőket.

,, - Egyért küldenek, és te kettőt hozol… kettő és felet – tette hozzá, amikor ránézett a lányra. – Szép munka!”

Felnevettem.

Tudtam, hogy Alec mindig is értékelte a tetteimet.

,, - Isten hozott újra nálunk, Edward! – köszöntötte a fivérem. – Mintha most jobb kedvedben lennél.”

Elégedetten néztem Edwardra, és én tudtam, hogy habár a nyugalom álarcát öltötte magára, valójában retteget, hogy bántani fogjuk a barátnőjét.

,, - Hajszálnyival.”  - jelentette be az színtelen hangnemben, és én azonnal megbizonyosodhattam róla, hogy igazam van.

Elmosolyodtam és megfogtam Alec kezét.

,, - Ő lenne ennyi bajnak okozója?” – kérdezte a fivérem, miközben Bellát méregette.

,, Stip – stop , enyimé” – nevetgélt Félix , és úgy láttam, hogy roppant elégedett magával.

Gyerekes, ráadásul tudatlan is. – gondoltam – Úgy tesz, mintha ő maga vette volna rá Edwardékat, hogy jöjjenek ide, holott mindannyian tudtuk, hogy ezek már régen elmenekültek volna, hogy ha én magam nem lépek közbe.

Edward morgott, és láttam, hogy sötét pillantásokkal méregette Félixet, aki még mindig jókedvűen nézett vissza rá.

Aztán az apró vámpírlány, Alice türelemre intette a testvérét. A figyelmemet nem kerülte el, hogy gondolatok útján kommunikáltak. A dolog kezdett egyre jobban bosszantani. Gondolom rájöhettek, mert egy idő után abbahagyták és némán meredtek rám.

Amikor a tekintetem találkozott Edwardéval, dühöt és tehetetlen haragot olvastam ki belőle.

Jómagam még mindig mosolyogtam.

A fiú végül Alec felé fordult.

,, - Aro nagyon fog örülni, hogy újra láthat!”  - szólalt meg Alec, hogy valamivel oldja a feszültséget.

Ekkor nekem is eszembe jutott a Mester, aki minden bizonnyal türelmetlenül várt már minket, így elhatároztam magam, majd ezt mondtam:

,, - Ne várakoztassuk tovább!”

Még mindig kézen fogva, Alec és én, elindultunk a díszes ajtó felé, ahol a Volturi többi tagja már minket várt.

Elégedetten gondoltam arra, hogy Aro biztosan boldog lesz majd, amiért megint nem okoztam neki csalódást.

Végül elértük az ajtót, kitártam, előreengedtem Alecet, majd a többieket is, majd pedig magam zártam kulcsra az ajtót, és tettem azt zsebre.

A testőrség és  család egy emberként fordult felénk. Az arcukon a meglepettség és a szomjúság keveredett. Ők is azonnal megérezték Bella vérének ínycsiklandozó illatát.

Valahol a terem végében Sulpicia és Athenodora nagyot nyeltek.

,, - Jane, drágám, hát visszajöttél!”  - sóhajtotta a Mester, és én boldog és őszinte mosollyal fordultam felé, majd elindultam, egyenesen a trónusa irányába.

A Mester egyre – és egyre közelebb jött, majd olyat tett, amit csak igazán ritka, de annál kivételesebb alkalmakkor.

Egy apró, de annál finomabb csókot lehelt az ajkaimra.

Megszorította a kezeimet, így olvasott közben a gondolataimban is.

,, - Igen, Mester!  - válaszoltam még mindig angyali mosollyal – Élve hoztam vissza, ahogy kívánta.”

Ezt jól megnyomtam, hiszen nálam ez már igazán nagy teljesítménynek számított. A teremben mindenki tudta, hogy akiért engem küldtek az általában vagy kínok közt vergődve vonult a Volturi színe elé, vagy már egyáltalán nem is élt.

,, - Ó, Jane! Mihez kezdenék én nélküled?”  - kérdezte, és ő is nevetett.

Ezután Aro minden figyelmével a ,, vendégeinkre” összpontosított. Megkérte Félixet, hogy hívja ide Marcust és Caiust is.

Ennek nagyon örültem, mert őket tényleg csak akkor hívatta ide, amikor már a végső döntés meghozatalához készülődött.

Én azonnal odaléptem Alec mellé, és innenstől kezdve egy kívülálló szemével figyeltem az eseményeket.

Edward éppen ekkor vallotta be Arónak, hogy igaza volt, amikor a Mester úgy döntött tegnap, hogy szavazásra bocsátja a megölését, és nem végzett vele máris.

- Ez a Bella? Hm. – sóhajtott mellettem Alec.

- Tudom. Egy semmirekellő.

- Egyáltalán nem így értettem. – suttogta a fivérem.

Kérdőn néztem rá, aztán a levegőbe szimatoltam.

- Igaz. A vére. Jöhetne már Heidi. A liftben alig bírtam ki, hogy ne rontsak neki!  - vallottam be kissé szégyenkezve.

- Jane! Az igaz, hogy a vérének illata sem elhanyagolható momentum, de most komolyan? Nem hiszem el, hogy nem vetted észre, hogy ez a Bella mennyire hasonlít az édesanyánkra?!

Döbbenet suhant végig az egész testemen, és nem néztem Alecre. Inkább szenvtelenül figyeltem, amint Aro és Alice a lány kivételes jövőbelátó képességéről diskuráltak.

Egyáltalán nem örültem neki, hogy a Mester ennyire elragadtatottan szemlélte a lányt, holott az éppen az előbb vallotta be neki, hogy a  látomásai koránt sem tévedhetetlenek.

 Ám nem akartam Alec hadoválására figyelni. Kezdett idegesíteni.

- Jane! Jane! Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte végül.

- Hallgass már el!  - dörrentem rá – Össze – vissza beszélsz!

- Tisztában vagyok vele, hogy te is rájöttél a tényre: ez az ember nagyon is olyan, mint valaha élt szegény anyánk volt.  – méltatlankodott Alec.

- Tévedsz! Nekem semmi hasonlóság nem rémlik! Bár az is igaz, hogy anyánkra, már egyáltalán nem is emlékszem!

- Mert nem is akarsz! – mutatott rá a tényre a fiú.

- Igazad van! Minek emlékezzek egy olyan nőre, aki nyugodt szívvel a máglyára küldte a gyerekeit?!  - kérdeztem feszülten.

- Nem igaz! Rosszul emlékszel!

- Jaj, Alec! Ne áltasd magad! Mindketten tudjuk, hogy anyánk, csak téged siratott oly nagyon. Engem nem!

            A fivérem megdermedt mellettem, és nem firtatta tovább a témát.

Ekkor megérkezett Félix, nyomában Marcus és Caius kettősével.

Marcus arcán semmi kifejezést vagy érzelmet nem véltem felfedezni, inkább úgy tűnt, hogy unatkozik. Gondolom ő is izgalmasabb dolgokra számított.

Caius ellenben csalódott és savanyú képet vágott.

,, - Akkor halljuk a történetet!” – adta ki a parancsot a Mester, és most először kíváncsian fordultam a Cullenek és az emberlány felé.

Marcus eközben közbeavatkozott, és saját képességeit felhasználva tudatta véleményét Aróval.

Én újra szemügyre vettem Bellát.

Úgy állt itt, közöttünk, mintha bármelyik pillanatban összeeshetne. Edward makacsul fogta a kezét, Alice pedig védelmezően állt mögötte.

Aztán hirtelen  egy eddig ismeretlen érzés árasztotta el a lelkemet.

A lány haja valóban olyan volt, mint egykoron a saját anyámé. A vállát is pontosan úgy tartotta, midőn az édesanyánk, amikor már megint leszidta őt az apánk, vagy valamelyik ismerősünk, mert Alec meg én  újra rossz fát tettünk a tűzre. A szemei is olyan csokoládébarnák voltak, mint Lorelei –é.

Lorelei.  – villant be a név, így hívták az anyánkat.

És az én második nevem is ez volt.

Jane Lorelei Role. Így hívtak egykoron.

Egy kép villant be.

Magamat láttam. Körülbelül nyolc – kilenc éves lehettem.

Az udvaron játszottam, miközben anya kiteregette a vizes ruhákat.

Ekkor ajtócsapódást hallottam, és odafordultam, mert azonnal tudtam, hogy apa és Alec jöttek haza.

Alec már megint apa nyakában ült, és egy almát evett. Sőt a zsebei tele voltak almákkal.

- Itt vagyunk drágám.  – harsogta apa.

- Sziasztok.  – köszöntötte  őket boldogan Lorelei,  és elébük sietett.

Miután mindkettejüket megölelte, átvette Alecet és fel – feldobálta a levegőbe.

- Hogy viselkedett a kicsi, Jane? – kérdezte az apám, és megvetően nézett rám.

- Jól. Ma minden rendben volt vele.

- Nah ez is csodaszámba megy. Bár van egy rossz hírem.

Anyám a szívére tette a kezét, és megtörölte verítékes homlokát.

- Mit tett már megint?

Alec eközben odafutott hozzám, és a kezembe nyomot egy nagy,  piros és érett almát.

- Tessék hugi, Neked hoztam.

- Honnan van? – kérdeztem kíváncsian.

- Loptam. Apa éppen beszélgetett az egyik munkással, én meg addig kivettem annak a kosarából.

- Szép volt, Alec. – dicsértem.

- Tudom. Egyél. – szólított fel mosolyogva.

- Szóval Tom elmondta, hogy Jane, tegnap az iskolában megverte a kicsi Margaretet. Azután meg elvette tőle a babáját, amit a kislány a hétvégén kapott a születésnapjára.  – hallottam meg apám hangját.

Ekkor mindketten felém fordultak és a bal kezemben szorongatott rongybabára néztek.

- Ez lenne az? – kérdezte anya – Nekem azt mondta, hogy az utcán találta.

- Jaj Lorelei! Olyan buta vagy! Ez a kislány egy átokfajzat! Rosszabb, mint maga az ördög!

- Ne mondj ilyet! – kérte anya, de én láttam rajta, hogy igazat ad az apámnak.  – Alecet is ő rontja el!  - szűrte a fogai között.

Apa bólintott.

- Pedig derék legény lenne belőle. Bárcsak akkor, azon a napon, nem ikreket szültél volna.

Dühösen meredtem a szüleimre, és eldobtam az almát.

- Most miért nem eszed meg? Direkt neked loptam! – bosszankodott Alec.

- Jane! Ne dobálózz az étellel! Örülj, hogy van mit enned!  - szólt rám az anyám.

- Várj!  - mondta apa, és közelíteni kezdett felénk – Alec csak egy almát kapott! Tom adta neki! A többi honnan van?

Én, és az ikertestvérem hátráltunk pár lépést.

- Alec! – hördült fel apa – Csak nem loptál? Eltöröm a karodat, ha még egyszer meglátom, hogy ilyen ronda dologra vetemedsz! Jane vett rá! A húgod vett rá! Ő kérte, hogy hozzál neki is?

- Nem. Nem. – mentegetőzött Alec – Magam gondoltam, hogy hozok neki is, hiszen az a gonosz Tom bácsi neki nem küldött!

Az apánk ekkor még jobban felhördült, és jól megvert mindkettőnket.

Hirtelen újra a jelenben találtam magam. A visításaink azonban még mindig a füleimben csengtek.

Megráztam a fejemet, és próbáltam a jelenre összpontosítani.

- Jól vagy? – hallottam Alec aggódó hangját.

- Anyánk nem védett meg! Nem védet meg!  - kántáltam gyűlölettől hevesen, és Bellára meredtem.

Most még inkább hasonlított arra a nőre, akit a legjobban gyűlöltem a világon.

- Miről beszélsz? Kit nem védett meg? Mi az? – kérdezte Alec.

- Semmi! Hagyjuk! – szóltam rá, és azt tettem amit eddig mindig, amikor ezek a szörnyű, emberi emlékek az eszembe jutottak.  Valami másra kezdtem koncentrálni, és mélyen eltemettem magamban ezeket  az érzéseket, képeket, hangokat.

- A Mester ereje befuccsolt ezen a Bellán! – suttogta Renata.

- Mi történt? – kérdeztem Alectől.

- Edward nem tud Bella gondolataiban olvasni. És úgy tűnik, hogy Aro sem. Valahogy nem fognak ezen a lányon a vámpírok képességei.

Türelmetlenül dobbantottam a lábammal.

- Az nem lehet, hogy egy ilyen kis senki erősebb legyen nálunk! – mondtam gyűlölködve.

,, - Hát, ilyet még nem láttam. – mormolta a Mester – Kíváncsi lennék, hogy a többi képességeinkre is immúnis- e… Jane, drágám?”

,, - Nem!”  - harsogta Edward, és én csak most láttam igazán, hogy ő meg  valójában nagyon is az apámra hasonlít.

Bár az is lehet, hogy már csak a szemeim kápráztak, ám a gyűlölet szikrája újra fellobbant bennem, és elégedetten szólaltam fel:

,, Igen, Mester?”

Edward most már nyíltan vállalta, hogy mennyire félti a lányt és hangosan morgott.

Aro nem is törődött vele, és újra felém fordult:

,, Kedvesem, vajon Bella a te képességeddel szemben is védett?”

A bennem tomboló kígyó örömtől ittasan szabadult el, és szépen lassan megfordultam.

Caius és Athenodora közelebb jöttek. Eddig nagyon nem érdekelték őket  a dolgok, de erre már ők  is kíváncsiak voltak.

Végre. – gondoltam  - Újra én kerültem a középpontba. Volt itt egy áldozat,  itt voltam én, és itt volt a nagyközönségem is. Egy újabb bizonyítási lehetőség.

Ám mielőtt bármit is tehettem vagy gondolhattam volna Edward eliramodott felém.   Rám akart ugrani.

,, - Ne!”  - kiáltott rá figyelmeztetően Alice.

Ő már bizonyára előre látta, hogy mit fogok tenni.

Elmosolyodtam és a világ összes baját,    fájdalmát, sőt még annál is többet, egyetlen gondolatmenetbe sűrítettem, majd a tekintetemet Edward fekete szemeibe fúrtam.

A fiú vonaglott, hörgött, ide – oda dobálta magát. Végül már nem bírta és elesett. A földre rogyott és ott szenvedett tovább.

,, - Elég!” – sikoltotta Bella.

Most te jössz. – gondoltam élesen, és a Mester mintha csak újra a gondolataimban olvasott volna így szólt:

,, - Jane!”

Kérdőn néztem rá, mert a pillantásában helytelenítést láttam, és nem engedélyt.

Mintha csak azt mondta volna:

- Hagyj fel Edward kínzásával!

Egy fél másodpercig még mindig Edwardot néztem, majd megszakítottam a köztünk lévő kapcsolatot, és az zihálva visszaroskadt a padlóra.

Pedig megölhettem volna! Képes lettem volna halálra kínozni! – gondoltam csalódottan.

A Mester ekkor biccentett, és a fejével Bella felé intett.

Ez az! – jöttem rá rögtön, és én már tettem is amit  parancsolt.

Most még több keserűséget és még több fájdalmat sűrítettem össze, majd kárörvendően Bella – vagy inkább az anyám? – szemeibe néztem.

Kiálts! Menekülj el! Bár hiába! Úgy sem tudsz! Most mindenért megfizetsz! Amiért engedted, hogy apa annyiszor megverjen! Amiért azt kívántad, bárcsak sosem szültél volna meg! – gondoltam és vártam, hogy Bella – vagy anya – felkiáltsanak.

De nem történt semmi.

Az ég világon semmi.

A lány állta a tekintetemet, és még csak meg sem nyikkant.

Dühösen fújtattam, és a kezeimet ökölbe szorítottam úgy koncentráltam, ám a várva – várta reakció most az egyszer elmaradt.

Ez nem lehet igaz! Ez nem történhetett meg velem! Én még sosem vallottam kudarcot! Soha! Egyszer sem buktam még el! De most igen! Határozottan elbuktam. Ráadásul itt mindenkinek a szeme láttára.

Neeeem! – ordítottam magamban, és ha tudtam volna, akkor biztosan sírni kezdek.

,, - Ha – ha – ha! - hahotázott a Mester.   – Hát ez csodálatos!”

A fogaimat csikorgattam, és ugrásra készen meredtem Bellára, akire nem hatott a képességem.

,, - Ne izgasd magad, kedvesem!” – hallottam a közvetlen közelemből Aro hangját, és a kezeit a vállamra tette.  – ,,Bellával mindnyájan csődöt mondunk.”  - tette még hozzá.

Ettől egy cseppet sem lettem nyugodtabb.

 Ez a lány erősebb és veszélyesebb, mint hittük. Mint azt gondoltam.

,, - Ha – ha – ha! Nagyon bátor vagy Edward, hogy egy jajszót sem hallattál. Egyszer puszta kíváncsiságból megkértem Jane-t, hogy tegyen próbára engem is…”

Most megint beugrott egy emlékkép.

 Ez sokkal tisztább és élesebb volt, mint az előbbi, hiszen ekkor már én is vámpír voltam.

Aro egy napon magához hivatott és azt kérte, hogy kínozzam meg. Kíváncsi volt, hogy milyen fájdalmakkal tudok szolgálni. Én nem akartam, sokáig tiltakoztam, de ekkor figyelmeztetett, hogy itt még ő parancsol, és sokat köszönhetek neki, ezért ha tetszik, ha  nem meg kell tennem amit kért tőlem.

Én pedig végül megtettem.

Ő is jajgatott. Üvöltött. Fetrengett.

Pedig csak néhány másodpercig néztem a szemeibe.

Aztán amikor már láttam, hogy majdnem megőrült, gyorsan abbahagytam a kínzását és magam siettem a segítségére. Hívtam Alecet és megkértem, hogy egy kis időre kapcsolja ki a Mester összes érzékszervének működését. Elvégre a fivéremnek ez volt a különleges ereje. Bárkit megtudott fosztani a látásától, hallásától, szaglásától és ízlelésétől.  

Aro napokig lábadozott.

Addig Marcus,  - mint a második legidősebb testvér  - vette át az uralmat a testőrség és a vámpírok léte felett.

Legnagyobb megkönnyebbülésemre a Mester végül felgyógyult és egyáltalán nem haragudott rám. Sőt. Köszönetet mondott, amiért én és Alec megmentettük. Attól a naptól fogva, ha lehet még jobban szeretett minket. A többi Volturis viszont azóta gyűlölt engem,  és rettegett tőlünk.

Újra visszatértem a jelenbe, ahol Aro és Caius éppen vitatkoztak.

Ekkor meghallottam, azt a hozzám igen méltatlan kijelentést, miszerint a Mester még Bellát is bevenné a családba.

,, - Sose láttam még ígéretes alanyt azóta, hogy Jane-t és Alecet megtaláltam. El tudod képzelni, mit jelentene, ha hozzánk tartozna?” – kérdezte Caiustól.

Harag és döbbenet futott végig át rajtam.

- Hogy merészelte a Mester, hogy hozzá hasonlítson?! Kikérem magamnak! – suttogtam, de pechemre nem csak Alec hallotta meg, hanem a többiek is.

- Oh, Jane! Lehet, hogy most már nem te vagy a nagy kedvenc? – kérdezte Renata.

- Legyőzött egy ember? – kérdezte tettetett rémülettel Félix.

- Fogjátok be a szátokat! – mondtam nekik, és fenyegetően néztem rájuk, de már egyikük sem félt tőlem.

Mi lett a tekintélyemmel? Elillant akár a legkönnyedebb fuvallat. Nem! Nem! Nem! – gondoltam csalódottan.

Miközben Alice megmutatta Arónak a jövőt, miszerint Bella is vámpír lesz majd egyszer, és Caius enyhén megfenyegette őket majd érzékeltette velük, hogy valamikor a közeljövőben mi is ellátogatunk Forksba, hogy leellenőrizzük  be –e tartották  a szavukat a lány vámpírrá változtatásáról, én még mindig azon merengtem, hogy teljesen legyőztek, megaláztak és tönkre tettek.

Tényleg elbuktam és mostantól már a többiek sem fognak annyira félni tőlem.

Lehet, hogy még a Mester is kitagad?

Ijedten hőköltem hátra a hirtelen támadt félelmemtől.

- Jane? Mi a baj? Csak nem félsz? Ez is megtörtént veled? – kérdezte Sulpicia.

Mindenki körém gyűlt, és kárörvendően néztek rám.

- Hagyjátok békén! – szólt rájuk Alec, és védelmezően állt elém.

Ez már több volt a sokknál.

Engem soha – senkinek nem kellett megvédenie.

- Fejezzük ezt be! Most azonnal!  - sziszegtem, és inkább a Mester mondanivalójára koncentráltam.

Úgy döntött, hogy szabadon engedi a Culleneket és szerencsére Bella is nemet mondott neki arra a kérésére, hogy csatlakozni fog hozzánk.

Megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

Elmennek. Végre.

Már így is kaparta a torkomat a szomjúság, ráadásul a szégyen is égette az arcomat. Semmi másra nem vágytam most, csak egy kis magányra.

,, – Ej, Félix. Heidi bármelyik pillanatban megérkezhet. Türelem!” – szólt most derűsen a Mester, mert Félix igen csalódott volt, hogy Bella elmegy, és nem marad a ,, lakomára”, persze, mint áldozat, és nem, mint vendég.

,, - Hmmm. Ebben az esetben talán jobb, ha minél gyorsabban távozunk.” – jelentette be sietősen Edward.

,, - Valóban. Jó gondolat. Soha nem lehet teljesen kizárni egy baleset lehetőségét. De kérlek, várjatok odalenn sötétedésig, ha lehet.”  - kérte Aro.

Edward most már mindenben egyetértett vele, és teljesítette amit csak kért tőle. Még Félixtől is átvette az egyik Volturis köpenyt és magára erőltette, csak hogy minél hamarabb elmehessenek innét.

,, - Isten veletek, ifjú barátaim!” – köszönt el végül  Mester, és boldogan integetett a három távozó után.

Amikor Demetri kíséretében kivonultak a teremből és elnyelte őket a sötétség a legtöbben egyszerre sóhajtottunk fel.

- Szerencse, hogy elment! Már magam sem bírtam volna sokáig a leányzó közelében! – hangoztatta a Mester, és lerogyott a székére.

- Inkább végeznünk kellett volna velük! Nincs rá semmi garancia, hogy megtartják a titkunkat! – akadékoskodott Caius.

- Drága öcsém! Te nem láttad amit én! A kicsi Alice látomását a jövendőről! Biztos vagyok benne, hogy a mi Isabellánk nemsokára maga is vámpír lesz! Kérlek bízzál bennem!

Caius továbbra is kétkedően nézett a fivérére, és inkább fel állt, majd a most kitáruló ajtó felé lépett.

- Végre! Itt van Heidi!Meghozta az embereket!

Én lehajtottam a fejemet, és habár gyötört a szomjúság a szobám felé vettem az irányt.

- Te nem jössz?  - kérdezte hitetlenkedve Alec.

- Most inkább nem! Szeretnék egy kicsit egyedül lenni.

Ekkor emberek százai léptek  be a terembe, mit sem sejtve arról, hogy a halál vár itt rájuk.

A Mester köszöntötte őket, a szokásos módón, az álca kedvéért, majd Demetri is visszatért, és újra bereteszelte az ajtókat.

Ekkor már kitört a sikoltozás.

A legtöbben menekülőre fogták, de a teremben lévő vámpírok már rávetették magukat a kiszemelt áldozatokra.

Én inkább hátat fordítottam,  és elvonultam.

Már a folyosókat róttam, amikor Heidi utolért.

- Jól hallottam? – kérdezte örvendetesen – Tényleg elbuktál? Nem tudtál legyőzni egy embert? Demetri mesélte az előbb!   Ha – ha.

- Mit akarsz Heidi? – kérdeztem kimérten.

- Csak tudni akartam az igazságot, de látom, hogy kérdeznem sem kell, a hallgatásod mindent elárul.

Újra nevetett.

- Tűnj innen! Takarodj! – kiáltottam rá, majd gyorsan bementem a szobámba, és az ágyamra vetettem magam.

Most már mindenki tudja. Lenéznek, és semmi vesznek. Végem van. Oda az erőm, a tiszteletet parancsoló lényem, mindenem.

Már csak Alec és a Mester maradtak nekem.

Most éreztem először igazán, hogy nem vagyok több, mint ami eddig  is voltam, csak idáig legalább  jól lepleztem.

Egy egyszerű, tizenöt éves kislány.

Jane bukása. – gondoltam keserűen.

VÉGE