Rose és Alice jött ki értünk a reptérre. Beültem a kocsiba és Rose mellém ült. Megfogta a kezem, de nem szólalt meg, viszont hiába minden igyekezet, Edward a gondolataiból mindent kiolvashat, úgyhogy... kezdtem félni, mi van, ha véget vetnek a kisbabám életének? Nem! Nem!

- Bella... - suttogta Rose. - Nem lesz semmi baj!

Bizakodva rápillantottam, de kétlem, hogy úgy lenne, ahogy ő mondta. Edward nem moccant, ült a másik oldalamon és... bámult a nagy ürességbe, a szemei kivehetetlenek voltak. Alice idegesen hajtott haza. Nem tudom mit láthatott, de nem tetszik ez nekem. Nem akarom, hogy Carlisle megölje az én babámat. Most azt kívántam bárcsak hallaná Edward a gondolalataimat. Megértené, hogy szükségem van arra, hogy megtartsam a gyermekünket. Ő... ő simán végezne vele... de azt én nem hagyhatom! Nem! Soha! Rose mellettem áll, Em, Rosalie mellett, Alice meg fog érteni... Jasper... ő nem... félek, hogy az érzelmeimmel csinál valami szörnyű dolgot és hagyni fogom,  de nem... Nem fogom hagyni! Esme... fontosabb vagyok neki én... Carlisle és Edward... ők ellenem vannak. A baba ellen. Mikor a kocsi megállt, Rose kiemelt és nem engedte, hogy a saját lábamon menjek... Edward most sem vett észre semmit sem, kinyitotta az ajtót, de nem nézett rám. Soha... egy árva pillantást sem vetett rám. SEMMI! A házban már minden elő volt készítve, Carlisle már kesztyűben volt és aggodalmasan pillantott rám, Esme mellette ált. A többieket nem láttam. Vettem egy mély levegőt és megszólaltam félénk, bizonytalan hangon.

- Mit akartok tenni? -kérdeztem.

- Nem lesz semmi baj Bella. Nem hagyom, hogy legyen. -mondta Carlisle. -Akármi is az, mielőbb el kell távolítani.

Zihálni kezdtem és a karom a hasamra csúsztattam, Rose végre letett.

- Nem! -szólt Rosalie.

Edward megmozdult és szesszentett, majd ismét az ürességbe bámult… pár perc csend után megszólalt.

- Carlisle… kezdjük.

- Állj!- sikítottam. - Nem engedem!

- Bella, ígérem nem lesz semmi bajod! -mondta Edward remegő hangon. Először szólt hozzám. Idegesen megráztam a fejem és a kezem szorosan a hasamon hagytam. Nem értenek engem? Hát majd elmagyarázom…

- De Edward! -néztem a szemébe, nem engedve ezzel, hogy ne higgyen nekem. - Nekem szükségem van erre a babára! Ő az én kisbabám! Szeretem, nagyon szeretem. Megölnéd azt, aki ilyen fontos a számomra?

Edward hitetlenül sóhajtott és a tekintetét az enyémen hagyta.

- Bella! Nem tudjuk, hogy mi van a méhedben. De ártalmas rád nézve… engedd, hogy segítsünk!

- Edward! Nem bánt engem, szeretjük egymást, ő az én kisfiam!

- Kisfiú? -kérdezte Rose.

- Nem tudom, de szerintem igen. -mosolyogtam.

Hogy tudtok ilyen boldogok lenni? Bella értsd meg! Szeretlek, nem akarom, hogy bajod essen. Engedd… - mondta a férjem és megragadta a karom. De én feszesen a hasamon tartottam. A két hideg tenyerébe emelte az arcom és közel hajolt hozzám, éreztem az édes, bódító leheletét.  - Bella… had segítsünk. -mondta, de nem tudott hatni rám, rendíthetetlen voltam, bár eléggé elszédültem attól, amit csinált… de nem! Erőszakkal sem tudják megtenni, mert itt van nekem Rosalie.

Makacs módon megráztam a fejem és Edward kezei lehullottak rólam. Elfordult és Carlislellal elment, Esme felém lépett és a szemei erősen csillogtak.

- Bella féltelek. -mondta félénken és remegő hangon sosem láttam ennyire aggodalmasnak.

- Esme… ne tedd, nem lesz semmi baj, ő az én kisfiam és nem árt nekem. -próbáltam nyugtatni.

Nem válaszolt, csak Carlisle után rohant. Rose rám mosolygott és felemelt.

- Rose tudok járni. -mondtam neki.

- Nem baj, fő a baba. -mosolygott. -És így te sem leszel fáradt.

Letett a kanapéra és elment. Egyedül voltam, a kezem még mindig a hasamon. Csak most vettem észre, hogy a dudor már kétszer akkora volt, mint tegnap. „Gyors gyermekkor” - nyugtattam magam. Rose visszatért egy pléddel és egy tányér levessel. Rám terítette és átadta az ételt. Hirtelen öklendezni kezdtem, és felpattantam, majd a mosdóba futottam. Minden ételtől rosszul vagyok. Valaki fogta a hajam, nem rá figyeltem, csak arra, hogy hova hányok… szerencsére elértem még időben a WC- ig. Mikor végeztem, Letekertem egy adag toalettpapírt és megtöröltem vele a számat. Felnéztem és Edward állt ott. Rose már jött a fogkefémmel. Alaposan fogat mostam és kimentem a nappaliba. Edward a kanapé előtt ált és idegesen lépkedett felém. Az arckifejezése még mindig ledöbbent és sokkolt, egyben fájdalmas volt. De nem engedem, hogy megölje a kisbabám. Rose kissé morgott, majd inkább elhallgatott, de feszülten figyelt. Edward a szemembe nézett és megfogta a kezem. De csak az egyiket, a másikkal a méhem fogtam. Előre sóhajtottam, mert tudtam, hogy rá akar venni arra, amit ellenzek. Már beszédre nyitottam a számat, amikor közbevágott.

- Bella… kérlek, engedd, hogy kivegyük belőled azt az izét.

- A kisbabám! -ellenkeztem.

-  Bella! Még te sem tudod, hogy mi az. Veszélyes… nem engedem, hogy szenvedj. - Dühös lettem, mikor elhagyott, akkor is veszélyben voltam, mikor megmentettük, akkor is… mikor újra vele voltam, akkor is… és a szigeten is! De most érzem, hogy nem veszélyes… ő az én gyerekem.

- Nem érdekel… megtartom.

- Édesem… akár gyengéden, beleegyezéssel, akár erőszakkal, de nem fogom hagyni! -förmedt rám. -Nem tartod meg a „kisbabád.”

- Kisbabánk! -tettem hozzá a többes számot, szinte sikítva. -ő épp úgy a te fiad, mint az enyém! Ne tagadd meg Edward!

- Bella! Épp ez a baj… egy szörny hozta őt létre… én! Egy lélektelen szörnyeteg… és ugyanez növekszik benned is! -üvöltötte.

- De nem érted?! Ő a mi közös gyermekünk! Édes és aranyos és szeretem őt!

- Honnan tudod, hogy hogy néz ki?! Nem biztos, hogy olyan, mint egy embergyermek! Ő egy félvér! Ez egy… rád nézve ártalmas lény! Nem akarlak elveszíteni Bells!

- De nem fogsz! A gyermekünk Edward! Szeretem őt! Hányszor kell még elmondanom?! -mondtam könnyes szemekkel… próbáltam tartani magam, de nem ment… sírni kezdtem, összeestem Edward kapott el.

- Bella kérlek… - mondta rekedten és meglágyult szemekkel.

- Sajnálom Edward… de nem… - ellenkeztem.