/Jasper szemszöge/ 

Meleg szellő legyezte a sápadt arcbőrömet. Csukott szememen keresztül élveztem a hazatérés  örömét. Egy magas sziklán álldogáltam, ami vörös kőből volt. A homok érdes, és durva volt, régi ismerősként üdvözölt. Valamilyen szinten megnyugodtam. Boldog lettem volna? Nem, ez nem a boldog megnyugvás, hiszen a halál torkában vagyok, de könnyű szívvel vettem az akadályt. Tudtam, hogy egy jobb élet vár mindenkire ezután, egy boldogabb világ.

Kinyitottam a szemem, és néztem, ahogy egy nőstény prérifarkas keresgél. Szürke testén homokszín csíkok segítették rejtőzködését. Szinte beleolvadt a környezetbe. Orrával arrébb tolta a köveket, kicsinye, vagy táplálék után kutatva. Amikor meglátott engem - aki meg sem próbál asszimilálódni, állok egy magányos szikla csúcsán - megdermedt. Tekintete összeszűkült, pofája vad vicsorgásba torzult. Én az ellenség.

„Én ettem meg a kölykeid, mi?”  – gondoltam maró gúnnyal. Majd kölyköket gyilkolászok, amikor itt vagyok életem végénél. Nem, most már semmilyen táplálékot nem veszek magamhoz. Már csak emlékeimben él a vér ütemes lüktetése a számban, ahogy az elejtett szarvas felett elégítem ki a szomjam. Aztán eszembe jutott egy erősebb, szebb kép. Én, amint egy ember nyakára tapadt fogakkal szívom édes nedűjét. Az embervér páratlanul édes íze, ami még több erőt ad.

De itt is van valamiféle egyensúly. Adok, kapok. Én vért veszek magamhoz, amitől erős vagyok, ugyanakkor emberségem, és önuralmam csökken. „Elvesztem az emberségem.” – ez a mondat vízhangzott bennem, és egy pillanatra megrázkódtam. Végigfutott rajtam az elhagyatottság érzése. Hogyan is, képzelhettem azt, hogy emberi leszek? Még ha tökéletesen utánzom a körülöttem élő fajt, akkor sem válhatok azzá. Az vagyok ami. Nem bonyolult a dolog, mégis elkeserítő. Carlisle, ő képes volt felülkerekedni önmagán. De én nem rendelkezem ekkora tapasztalattal, és lelki erővel. Neki hatalmas ereje van, több mint bármelyikünknek. Carlisle kicsit túlságosan is emberi. Olyan sokszor kerül fizikai kontaktusba a táplálékkal, hogy az már zavaró. Az emberek persze hálásak érte, de nekem a hideg futkos a hátamon, ha csak hozzá kell érnem egyhez is. Erről jutott eszembe, amikor egy Montana állambeli iskolában tanultunk. Tánc-dráma óra. Meg kellett fognunk egymás kezét és táncolni. Az egész osztály körben állt, a két mellette lévő kezét szorongatta. Egy-két-há-négy. Kereszt-kííí-kereszt. Előre két lépést, és hátra két lépést. Jobb lábad a bal elé rakod, aztán terpeszbe az ellenkező irányba, és vissza keresztbe.

Nem vettem levegőt biztonsági okokból, de éreztem a tenyeremben az apró kezek melegét. A forró vér lüktetett az ereikben, és az izgalom miatt még jobban száguldott a kék vonalacskákban. Az én szikla markomat simogatta, masszírozta ez a száguldás, és fokozta vágyaimat. Ó, ha érezhetném, csak egy pillanatra!

Szerencsére nem történt semmi probléma, visszaszorítottam a vámpírt a bokámba. Minél távolabb az agyamtól, annál jobb.

A prérifarkas felvonyított, visszarángatva a jelenbe. Egy lesajnáló pillantást vetett rám, majd beszökött a pusztaság végtelenjébe. Mint, egy csörgőóra, ezzel engem is figyelmeztetve, hogy nem álldogálhatok itt a végtelenségig. Erősödő szél kapott a hátamba. Mint ha az időjárás is sürgetne, tolna előre a végzetem felé.

Rámorogtam a levegőre, mintha attól kevésbé erősen taszigálna. „Megyek már, megyek már!” – sóhajtottam. Egy színpadias lábmozdulattal elindultam. Futottam, repültem, haladtam. Érzetem az adrenalin zubogását megfagyott ereimben. Útközben azon gondolkodtam, milyen furcsa, hogy a vámpírok a mesevilágba is bejutottak. És milyen nagy sikert arattak! Az Asterix és Obelix mese nagyon népszerű a világban. Az egyik barátom találta ki ezeket a meséket. Miután én elmentem Mariatól többen is elszökdöstek. Így tett Zacor, az ottani legjobb barát-féleségem. Zacorral megértettük egymást, de nem lehetett barátságot fenntartani, hiszen bármelyik nap meghalhattunk volna. Ilyen teherrel nem lehet kötődni a világhoz. A saját lelki érdekedben. Ha kapaszkodókat keresel a világhoz, nem tudod teljes objektivitással végezni a munkád. Ezt nem lehet megengedni magunknak, mert akkor meghalunk. Nem tettem volna tűzbe a kezem Zacorért, de valamiféle kötődés mégis kialakult kettőnk között. Nappal, amikor bujkálnunk kellett eldugott, napfénytől mentes helyeken, sokat beszélgettünk. Persze a titkaimat, és a gyenge pontjaimat, biztonsági okokból nem árultam el, de a „ha” és a „lett volna” dolgokról sokat beszélgettünk. Azt mondta, hogy ha nem katona, hát rajzfilmíró, vagy rajzoló lett volna. Különösen szerette a mesebeli dolgokat, és magát nem tekintette szörnyetegnek. Inkább másnak mondta magát. Ha az túlélésért küzdesz nincs választási lehetőséged.

Egyszer egy eldugott lövészárokban voltunk, egy hadtestbe osztottak be minket, és nekünk még várnunk kellett a parancsszóra. Akkor mesélt nekem a római császárokról. Mennyire szerette az ókort. Különösen a rómaiakat.

– Gaius Julius Caesar a kedvenc császárom! – motyogta emberi fülnek hallhatatlanul. – Ő egy érdekesen realista, de közben gondot fordított a jósok szavára. Igazából ez a két lélek harcolt benne. Amikor a provinciákért harcolt, például a gallokkal, akkor realista volt. Békeidőben jósokhoz járkált, kérte a tanácsukat. Én nem is értem, hogyan juthatott ideje a háborúban könyvet írni. Nagyon komoly, leírta a germánokat, amikor ott járt. Meg a briteket. Óriási! Azt gondoltad volna, hogy a germánok nagytermetűek, és barna hajúak voltak kétezer évvel ezelőtt? Most már szőke hajú, és közepes termetűek. Azt hiszem visszaestek a németek! – vigyorgott. Elmesélte a szokásaikat, életüket. Hogy a háborúba bemeszelték a hajukat és énekelve mentek a rómaiak ellen. Olyan szörnyű hangon kornyikáltak, hogy sok nomád törzs visszavonulót fújt, ha hallották őket. A kinézetük már csak hab a tortán. Tacitus latin szövegeiből olvasta ezeket, és még rengeteg érdekességet. Többek közt a britekről is. Egy kékítő nevű növénnyel kenegették magukat, amitől a bőrük kék színű lett. Ők is meszelték a hajukat, ettől nagyon ijesztőek lettek. Tacitus a szerelmi életéről is írt. Feleségének igazgyöngyöt adott, amit Rómában vett több ezer ceszterciusért, de aztán a szeretője nem akart többé vele lenni, mert ő nem kapott. Cézár nem tudott mit tenni, Rómában már nem lehetett ilyen ritka luxuscikket kapni, így elment ismét Britanniába gyöngyökért.

Az ilyen történeteken jókat nevettünk, és ismételten rájöttünk, hogy az emberek kétezer évvel ezelőtt is ugyanolyan emberek voltak. Hibákkal, heves érzelmekkel.

Zacor aztán rajzolgatni kezdte a figuráit. Milyennek képzeli a gallokat, Asterix-et, és a többi szereplőt. Kitalálta, a vámpírok alapján, hogy legyenek gyorsak a szereplők. Én mondtam neki, hogy érdekesebb, ha valamilyen varázsital, vagy csodalötty miatt tudnak gyorsan szaladni. Sokat dolgozott a futás lerajzolásával. Érzetetnie kellett sebességet, ezért valahogy úgy rajzolta, mintha forogna a lábuk a szereplőknek. Én elsőre könyörtelenül kinevettem, de aztán ahogy finomította rajzait, minden értelmet nyert, és nagyon ötletes dolgokat sikerült megvalósítania.

Néztem, ahogy a pályája felfelé  ível, lassan elkészültek a történetek. Nagyon sajnáltam, hogy kinevettem, és egyfajta csodálat alakult ki bennem. Ő a körülményekre való tekintettel is megvalósította álmait. Éjjelente ki-kiszökött a táborból papírért. Én figyeltem, nehogy valaki észrevegye. De aztán a kész rajzok egyre többen lettek. Nem tudta elrejteni Maria elől a történetek, és a több mázsa rajzlapot. Egy nagy halmot elégettek, amikor kiderült. Maria nem díjazta ezt a fajta művészetet, őt csak a gyilkolás kötötte le. De nővére Nettie segített megtartani a maradékot. Neki tetszettek Zacor rajzai, és igazából szerintem nem csak a rajzok érdekelték. Nettie szerelmes volt Zacorba. Zacor eleinte észre sem vette a lány közeledését, annyira lefoglalta a rajzolás. Nekem szemet ütött a védelmezése, és kicsit kutakodtam az érzelmei felől. Persze, amikor ott voltam Zacor közelébe különösen ügyelt az érzéseire, de nappal párszor követtem és sokszor vágyakozott valami után. Később egy véletlen baki miatt kötöttem össze a dolgokat. Amort játszottam, de Zacor nem táplált semmilyen érzelmet Nettie iránt. Nagyon meglepődött, amikor szóba hoztam, de tisztázta a dolgot a vámpírlánnyal. Később nagyon szétszórt lett. Beleszeretett egy újszülöttbe az ellenség oldalán. A lányt Nettie pusztította el, amikor látta Zacor szemében a csillogást. Ezek után egyre többet hibázott. Már majdnem megölték, amikor kicsit helyreráztam. Persze erről ő semmit sem tudott, csak visszavittem a régi kerékvágásba. Szóltam neki, hogy tartson egyensúlyt a rajzolás és a feladatkör között. Akkor helyrerázódott, én pedig egyre inkább estem szét. Végül elmentem. Beszéltem neki arról, hogy mi lenne, ha elmennék, és azt mondta, hogy ő is szívesen megszökne innen. Azóta nem hallottam felőle.

A tempóm lelassult, ösztöneim valamiért megállásra késztettek. Átadtam magam a bennem lakozó állatnak, aminek ösztönei súgják a túlélési parancsokat. Lassultam és megálltam. Lehunyt szemmel körbeszimatoltam, valami idegen után kutatva.

Erős szél fújta az orromba a vörös homokot. Prüszköltem, és kitisztítottam orrjárataimat. A vészhelyzetjelző  radarom folyamatosan visított a fejembe, de nem tudtam megmondani miért. Mintha egy tűzjelző sípolna folyamatosan. Idegesítő, de el tudom nyomni magamban, már ha meg akarok halni, ugyanis nem véletlenül jelez a fejemben több ezer éves ösztönöm. Az a legidegesítőbb az egészben, hogy nem tudtam miért, visong a fejemben. Próbáltam rájönni, de valamiért vámpír memóriám, és agyam ezúttal cserbenhagyott.