Lassan kinyitottam a szemem, és valami idegesítő csipogást hallottam. De otthon voltam, ami megnyugtatott. Láttam, hogy a kezemből egy cső jön ki, le akartam tépni, de egy kéz megakadályozott.
- Nana! - mondta, és fel sem fogtam semmit, újból elnyomott az álom.

Kissé kába voltam, mikor kinyitottam a szemem. Tiszta kórházi volt a hangulat, de láttam, hogy otthon vagyok. Már nem volt cső, se  idegesítő csipogás.
- Szia - köszöntött anya.
- Szia... - köszöntem vissza, és megpróbáltam felülni, de megszédültem.
- Lehet, hogy már nincs szükséges altatásra, és infúzióra, de nem vagy még jól - mondta, és valami hihetetlen szomorúság volt az arcán.
- Mi a baj? - kérdeztem.
- Elvesztetted a kisbabát - válaszolta. Lehunytam a szemem.
- Lehet még gyerekem? - kérdeztem szorongva.
- Igen - válaszolta, mire kifújtam a levegőt.
- Hála az égnek! Anya megszültem volna a gyereket, de úgy az igazi, ha Jacobtól lesz - mondtam, és beleharaptam az ajkamba.
- Hol van? - kérdeztem. Anya feszengett.
- A házi intenzíven - mondta, és én azonnal felültem.
- Mi? - kérdeztem holtra válva.
- De hát ő hamarabb gyógyul - mondtam.
- Meg is fog... de még nincs túl jól - mondta anya, mire megkönnyebbültem egy kicsit.
- Láthatom? - kérdeztem. Anya lassan bólintott.
- Várj én hogy-hogy már jól vagyok? - kérdeztem.
- Carlisle miatt, és a félvámpírságod miatt. Annyira nem sebesültél meg, mint Jacob, csak ugye...  már másfél hét eltelt. És apádnak volt egy elmélete, miszerint ha egy kis mérget... - elharapta a mondatot.
- Nem akarom tudni - helyeseltem, és felültem. Átmentem Jacob szobájához, hallottam a csipegést. Iszonyatos volt így látni őt. Testét sebek fedték, lélegeztető gépen volt, és tele volt csövekkel. Inkább kimentem a szobából, mint hogy így lássam.
De nem bírtam sokáig. Látni akartam. Másnap újra bementem a szobába, és megdöbbenten tapasztaltam, hogy már nincs rajta annyi seb. Bementem a szobába, az ágya mellé húztam egy széket, és leültem rá. Megsimogattam a homlokát, ott nem volt seb.
- Jaj Jacob, gyógyulj meg hamar - sóhajtottam, és olyan két órán át ott ültem vele, amikor kinyitottam a szemét.
- Renesmee - suttogta rekedten.
- Itt vagyok - mondtam neki, mire rám nézett.
- Renesmee? - kérdezte elgyötörten.
- Itt vagyok Jake, jól vagyunk. Meg fogsz gyógyulni - mondtam neki, és megpusziltam a homlokát.
- A gyerek? - kérdezte.
- Elvesztettem - mondtam és lesütöttem a szemem.
- Lehet még gyereked? - kérdezte.
- Igen - suttogtam. Megrándult a szája, de nem tudott elmosolyodni. Fájdalmai voltak.
- Aludj csak! - mondtam neki lágyan. Láttam rajta, hogy ellenkezni akar, de megadta magát, és lehunyta a szemét. Már horkolt is. Carlisle lekötötte róla a csöveket. Így már még gyorsabban fog gyógyulni.

Jacob már meggyógyult, és már egy hete felkelhetett, de még csak most lehettem vele kettesben. Mert volt más dolga is, az Alphaság, a többiek lenyugtatgatása, meg az én részemről apáék. Most itt volt mögöttem, és átölelt.
- Renesmee - suttogta a fülembe. Annyira romantikus volt ez a pillanat. Hátra fordultam és megcsókoltam.
- Örülök, hogy vége ennek az egésznek...ígérd meg hogy többször nem csinálsz ilyen butaságot. - suttogtam neki. Lassan bólintott, hogy egyet ért velem.
- Sajnálom, hogy elvesztetted a gyereket - a hangszíne feledtette a szavait.
- Nem semmi gond... az nem volt a szerelem gyümölcse - mondtam. Szavaim hatásaként csókolgatni kezdett.
- Akkor ráállunk a babaprojektre? - kérdezte. Én elvigyorodtam, és válaszul vetkőztetni kezdtem... A csúcspontot elérve csak néhány szó hangozott el. Sokkal jobb volt, mint Nahuellel, ezt be kell ismerni.
- Hozzám jössz? - kérdezte zihálva.
- Igen - válaszoltam hangtalanul, és újra, és újra megcsókoltam.
 

Vége