(Jasper szemszöge) 

Felrohantam a szobánkhoz, de az ajtóban megtorpantam. Mégis mit kellene mondanom? Tévedtem, és ezt beismerem, de ettől még igazam van abban a kérdésben, hogy a fajtánk alapvetően nem békés természet. Az, hogy a szerelmem ilyen lágy, és az esetek többségében simulékony még nem változtat ezen. Halkan bekopogtattam, de választ nem kaptam.

• Alice – kérleltem az ajtón át. Ennek ellenére sem nyitott ajtót.
• Bejöhetsz – mondta néhány pillanattal később. Azonnal benyitottam, és megláttam az ágy közepén levő kupacot a takaró alatt.
• Kicsim, előbújnál egy kicsit? Beszélnünk kell – sóhajtottam. Még sosem vesztem össze Alice-szel, úgyhogy fogalmam sem volt, hogy mennyi ideig hajlamos a haragtartásra, bár reméltem, hogy nem sokáig. Egy pillanatig átfutott az agyamon, hogy rásegítek a hangulatra egy kicsit a képességemmel, de végül elvetettem ezt az ötletet, mert az nem lett volna tisztességes vele szemben. A takaró végre megmozdult, majd szerelmem lassan kidugta alóla a fejét.
• Igazam volt – mondta durcásan.
• Igen, tudom. Viszont abban is van valami, amit én mondtam. Fordítva is elsülhetett volna a dolog. Sokat tudnék mesélni arról, hogy milyenek a szokványos nomád vámpírok – érveltem. Reméltem, hogy talán meg tudjuk beszélni mindkettőnk szemszögéből a dolgot.
• Ez is egy lehetőség, de szerintem nem megoldás, hogyha azonnal támadsz. Előbb kérdezünk, aztán hogyha kell, akkor védekezünk. Megölhettünk volna két teljesen ártatlan lényt – mondta Alice határozottan.
• Azt azért nem hiszem, hogy teljesen ártatlanok, de mindenestre nem veszélyesek – javítottam ki.
• Mondd ki nyugodtan, hogy békés szándékú vámpírok – húzta fel Alice az orrát.
• Rendben, valóban azok voltak – bólintottam. Majd rájöttem, hogy hogyan hidalhatnák át a jövőbeni veszekedéseket. - Egyezzünk meg – néztem rá könyörgőn. – Nem akarok veszekedni veled. Mindketten elég makacsok vagyunk ahhoz, hogy akár örökké is vitatkozzunk a dolgon.
• Miben szeretnél megegyezni? – kérdezte gyanakvóan.
• Ha lesz még ilyen alkalom, akkor megígérem, hogy átgondolom a dolgot, és nem támadok, csak hogyha okom van rá – magyaráztam. Tényleg komolyan gondoltam. Hiszen már többször bebizonyosodott, hogy nem minden vámpír érzéketlen. Bár ettől még figyelni fogok, és készenlétben állni.
• Megígéred? – kérdezte Alice csillogó szemekkel.
• Igen, de van egy feltételem – mondtam határozottan.
• Mi lenne az? – kérdezte szerelmem felhúzott szemöldökkel.
• Hogyha legközelebb esetleges veszélyhelyzetben vagyunk, és megkérlek, hogy menj be a házba, akkor bemész – magyaráztam a feltételemet.
• Ez most parancs volt, vagy kérés? – torzult el szerelmem arca. Talán túlságosan erélyesen szóltam hozzá? Nem volt szándékos.
• Természetesen kérés, amit nagyon jó lenne, hogyha megígérnél nekem. Ezt most nem azért kérem, mert bizalmatlan vagyok az idegen vámpírokkal szemben, hanem azért, mert nem lennék képes tovább élni a tudattal, hogy nem tudtalak megvédeni – mondtam komolyan.
• Megígérem, hogyha többet nem leszel ilyen velem – mondta szerelmem őszintén. – Ne utasíts úgy, mint egy katonát, és Charlotte-ot és Petert se. Már nem egy hadsereg tagja vagy, hanem egy család része.
• Tudom, csak még nem szoktam meg az új életemet. Többé nem beszélek veled ilyen hangon – ígértem meg komolyan.
• Akkor jó. Hidd el, a jót könnyű megszokni, csak engedd el magad – suttogta szerelmem, majd magával húzott az ágyra.
• Ez most kérés, vagy parancs? – kérdeztem kuncogva.
• Ez most parancs, katona – nevetett fel szerelmem. Én pedig grimaszoltam egyet.
• Most mondtad, hogy már családhoz tartozom, és nem sereghez – mondtam incselkedve, majd a hátára fordítottam és csiklandozni kezdtem.

Ahogy a hasához értem már nevetett is. Hát, még amikor a talpát vettem célba. Alice csak nevetve, sikoltozva vergődött az ágyon, és kegyelemért könyörgött, amit végül meg is adtam neki. A kis játékunk után, pedig szorosan magamhoz öleltem apró testét. Nem csináltunk semmit, csak egymás karjaiban feküdtünk. Ennél most nem is kellett több. A lényeg az volt, hogy meg tudtuk beszélni a dolgokat. Nem szívesen beszéltem a múltamról, de mégis úgy éreztem, hogy Alice-nek meg kell tudnia mindent, ami velem történt. Egyszer össze fogom szedni az erőmet, és mindent elmondok neki töviről-hegyire, de még nem vagyok képes rá.

• Mi aggaszt? – kérdezte Alice hirtelen.
• Semmi – vágtam rá azonnal.
• Ismerlek, Jasper. Úgyhogy ki vele – nézett mélyen a szemembe.
• Csak azon gondolkoztam, hogy egyszer majd elmesélem neked az életem teljes történetét, de még nem érzem magam késznek rá – válaszoltam őszintén.
• Ráérünk, hiszen miénk az örökkévalóság – lehelt lágy csókot Alice az ajkaimra. – Ne foglalkozzunk a múlttal. A jövő sokkal szebbnek ígérkezik. Koncentráljunk erre.
• Talán te tudod, hogy mit tartogat számunkra a jövő – kérdeztem nevetve. – Te kis médium – mondtam majd megsimogattam a hátát. – Van egy ötletem, gyerünk – pattantam fel.
• Oh, remek ötlet. Menjünk – pattant fel szerelmem boldogan.
• Legalább néha megvárhatnád, hogy befejezzem a mondanivalómat – bosszankodtam. Vajon lesz valaha alkalmam, hogy meglepjem a szerelmemet valamivel? Hiszen mindent előre lát. Ez néha kicsit bosszantó.
• Bocsi, de olyan izgatott vagyok, és nagyon büszke vagyok rád. Induljunk – csilingelte Alice, majd kézen fogott és húzni kezdett az ablak felé.
• Mehetünk az ajtón is – állapítottam meg. – Gyere. Szóljunk Charlotte-nak és Peternek, hogy elmegyünk.
• Rendben – mondta Alice, és azonnal a másik irányba kezdett vonszolni maga után.

Éreztem, hogy boldog és izgatott. Valamint, hogy büszke rám. Ahogy leértünk, Alice gyorsan elhadarta, hogy a városba megyünk, és biztosan beletelik jó néhány órába, hogy visszajöjjünk. Barátaink egy pillanatig döbbenten meredtek ránk, de aztán csak bólintottak, majd felvonultak a szobáikba, miután elköszöntek. Becsuktuk az ajtót magunk mögött és már száguldottunk is a cél felé. Szerettem hegynek lefelé futni, mert ilyenkor még gyorsabban száguldottam. Egy óra alatt közel értünk a városhoz. Kicsit izgultam, mert kihagytam néhány napot. Talán nem kellett volna, hiszen még nagyon kezdő vagyok. Csak annyira jól esett egy kicsit távol lenni az emberektől és nem állandóan vágyódni a tiltott gyümölcsre. Ahogy megfogalmazódott bennem a kétely megtorpantam. Lehet, hogy mégsem volt jó ötlet. Mi van, hogyha Alice nem tud visszafogni? Még az is lehet, hogy őt is bántanám.

• Jasper, én tudom, hogy erős vagy. Nem lesz semmi baj, és én is ott leszek veled – suttogta szerelmem, és megszorította a kezem. Túlságosan is jól ismert már. – Hogyha bármi bajt látok, akkor azonnal elmegyünk.
• Rendben – vettem egy mély levegőt. – Mehetünk. Készen állok – mosolyogtam kedvesemre.

Bár lehet, hogy inkább vicsorítás volt mosoly helyett. A karomat nyújtottam, majd amikor elfogadta, és mosolyogva belém karolt elindultam a város sétálóutcáján. Tudtam, hogy képes leszek rá, hiszen már többször is sétáltam így, csak akkor két Alice-nél erősebb bátyám is velem volt még pluszban, hogy le tudjanak fogni.

Éreztem a kellemes illatokat, és nem mondom, hogy nem volt nehéz visszafogni magam, de valahogy mégsem volt annyira szörnyű, mint a kezdetekben. Annak ellenére, hogy kihagytam a gyakorlást egy rövid időre nagyon is jól ment a dolog.

Már egy bő  félórája sétáltunk Alice-szel, amikor megláttam egy ékszerbolt kirakatát. Már régóta gondolkodtam rajta, hogy hogyan és mikor kérjem meg szerelmem kezét, de sosem láttam még a tökéletes eljegyzési gyűrűt a számára, ami illett is hozzá. Alice nem viselhet akármit. Csakis valami hozzáillőt, és úgy éreztem, hogy most megtaláltam. A gyűrű pici volt, kecses, és gyönyörű. Pontosan olyan, mint amilyen a szerelmem. A gyűrű éke, egy szív alakú rubint volt. A foglalata vékony, de csodálatosan kidolgozott. Látszott rajta, hogy kézimunka.

• Úristen – sikkantott fel Alice, és gondolkodás nélkül a nyakamba vetette magát. Na, kellett nekem eldönteni. Kuncogtam fel magamban. Tudhattam volna, hogy azonnal látni fogja a szándékot. – Igen, igen, igen – kántálta boldogan, és minden egyes „igen” után apró csókot lehelt az ajkaimra. Eddig is mindig fel volt pörögve szerelmem, de most, hogyha ez lehetséges, kapott még egy extra dózist is.
• Feltehetem a kérdést is? – kérdeztem, amikor picit megnyugodott.
• Oh, bocsánat – sütötte le a tekintetét. – Nem bírtam megállni. Sajnálom – motyogta szégyenlősen.
• Semmi baj – nyúltam az álla alá. Majd finoman megemeltem a fejét, hogy a szemembe nézzen. – Gyere, vegyük meg a gyűrűdet, aztán majd, ha nem lesz közönségünk, akkor hivatalosan is megkérlek – suttogtam a füléhez hajolva.
• Rendben – mondta boldogan. Majd tovább akart indulni, de megállítottam, mire kérdőn nézett rám. – Mi az? Nem megyünk?
• Még nincs nálam gyűrű, hogy megkérhesselek úgy, ahogy azt illik – mondtam határozottan. – Gyere – húztam a kirakat felé.
• Oh, igaz. Tényleg gyönyörű – mosolygott rám Alice.
• Szóval? Neked is tetszik? – kérdeztem izgatottan. Olyat szerettem volna venni neki, amit őszintén szívesen visel.
• Igen, még soha nem láttam ilyen gyönyörűt – mondta meghatottan.
• Akkor, parancsoljon, kisasszony – mondtam, és kitártam előtte az ajtót.
• Köszönöm, uram – pukedlizett gyorsan, majd betáncolt előttem a boltba.

Az eladó  rengeteg eljegyzési gyűrűt tett elénk, és mosolyogva figyelt bennünket. Alice, természetesen, ahogy azt mindig is szokta. Na meg persze a vásárlás élvezetéért, felhúzott az ujjára legalább tizenöt-húsz gyűrűt, mintha hatalmas dilemma előtt állna, de a végén természetesen azt a darabot választotta, ami mindkettőnknek a legjobban tetszett. Miután szerelmem „hosszas vívódás” után kiválasztotta a gyűrűt, kifizettem, majd távoztunk a boltból. Egész jól bírtam a bent töltött időt, bár ez valószínűleg Alice illatának volt köszönhető, mert folyamatosan magamhoz öleltem.

• Most már menjünk a városból, hogyha nem bánod – sóhajtottam. Azt hiszem, hogy már igencsak a határaimat feszegettem.
• Persze, ne haragudj, én csak annyira boldog vagyok. Mondhattad volna, hogy csipkedjem magam – mondta szerelmem bűntudatosan.
• Nem, ez így volt tökéletes. Szeretem, amikor ennyire boldoggá tehetlek – simogattam meg az arcát.
• Köszönöm – nyomott egy csókot az ajkaimra, majd belém karolt, és elindultunk a városból kifelé.

Ahogy elértük az erdő szélét, és már nem voltunk láthatóak az emberi szemeknek futásnak eredtünk, és én végre fellélegezhettem. Az illatok egyre halványabbak lettek. Sokkal könnyebb volt önmagamnak lennem, és nem egy szörnyetegnek, amikor nem éreztem a csábítást. Ahogy elég messzire értünk, Alice megállt és izgatottan várakozott, én pedig elé álltam, majd letérdeltem, megfogtam a kezét, és elővettem a gyűrűt.

• Alice Cullen, megtisztelnél azzal, hogy hozzám kötöd az életed az idők végezetéig? Lennél a társam mostantól örökké? – kérdeztem komolyan.
• Igen, boldogan – válaszolta mosolyogva. Egy szempillantás alatt az ujjára húztam a gyűrűt, majd felálltam, és szenvedélyesen megcsókoltam.

Egész létezésem alatt arról ábrándoztam, hogy jön majd valaki, akit őszintén tudok szeretni, és aki őszintén szeret majd viszont. Már éppen kezdtem feladni az ebbe fektetett reményeimet, amikor megjelent az életemben ez a tökéletes lény, és mindent megváltoztatott. Megmutatta, hogy mi az a boldogság. Miután megszakadt a csókunk szélesen rám mosolygott, majd hozzám bújt, én pedig a karjaimba kaptam, és úgy rohantam vele a hegyi ház felé. Amikor már nem jártunk messze letettem, és kézen fogva emberi tempóban sétáltunk tovább.

• Szeretném, hogyha majd Peter és Charlotte is ott lenne az esküvőnkön – mondta nem messze a háztól.
• Igen, annak én is nagyon örülnék. A családunk, és Charlotte, Peterrel – bólintottam rá a tervére.
• Istenem, annyi dolgom van még, addig. Ki kell tűznünk az időpontot, aztán el kell küldenünk a meghívókat. Rendezni kell a ruhákat, és a csokrokat… - lelkesedett Alice, de közbevágtam.
• Kedvesem, van még időnk. Mindenre lesz időd, amennyit csak akarsz – mosolyogtam rá. – Akkor tartjuk az esküvőt, amikor azt mondod, hogy minden készen áll – mondtam határozottan. – Szerintem mindenekelőtt mondjuk el a jó híreket a barátainknak – néztem szerelmem szemeibe, majd felemeltem a kezét és megcsókoltam a gyűrűjét.
• Rendben – nézett rám sugárzóan, majd beléptünk a házba, hogy elmondjuk a hírt barátainknak.