- Jasmin Black! Gyere le azonnal,ne megint a gép előtt lógj!-mondta Bella mérgesen

- Jólvan anyu,megyek csak ne kiabálj és mondj egy okot arra ,hogy mért jöjjek le mikor egy  fontos témát akartam megbeszélni a barátnőimmel msn-en!

- Mutatnom kell valamit !Készülődj...piknikezni fogunk! 

/Láttam anyut hogy már nagyon menni akar ezért siettem.

Mellesleg olyan illetlen vagyok, még be sem mutatkoztam Jasmin Black vagyok, Bella és Jacob lánya. Barna a szemem és a hajam is pont mint anyunak,tök ugyanúgy nézünk ki. Mivel örököltem a farkas géneket…gondolom ha eljön az idő én is farkassá változom. Hét éves vagyok de 17-nek nézek ki és nem öregszem tovább./ 

-Jólvan Jasmin mehetünk...készítettem szendvicseket.

-Oké,menj előre, megyek utánad csak felveszek egy pólót és egy rövidgatyát… 

Mikor kész voltam mentem anyu után és beültünk a jó régi Chevibe anyu régi kocsijába. Az erdőnél parkoltunk. Furcsálltam egy kicsit,hogy ide jövünk ,de nem bántam meg. Majd kiszálltunk és elindultunk a sűrű rengetegbe. Nem tudtam hová akar vinni, de megbíztam benne. Már anyu annyit járt oda hogy teljesen ki volt járva egy ösvény melyen elindultunk.

Mondanom sem kell mikor megláttam azt a sok szép virágot a réten majdnem elájultam. Egy mesében éreztem magam… 

-Anyu hisz ez csodálatos! De..de mért nem mutattad meg eddig!?- hüledeztem.

- Most láttam elérkezettnek az időt arra hogy beszéljek veled erről a rétről és a hozzá fűződő emlékekről- mondta kicsit félénken.

- Tudod…-kezdte egyre nehezebben modani.

-Tudod... nekem volt egy szerelmem Edward Cullen aki szép fehér bőrével kitűnt a tömegből és féloldalas mosolyától mindeni elájult,de pont én kellettem neki,nagyon szeretett engem. Az iskolában ismerkedtünk össze ugyanis mellette ültem biológia órákon. Eleinte az hittem utál ,de később egymásba szerettünk. Minden szabadidőnket együtt töltöttük és legtöbbször ezen a réten voltunk ő mutatta nekem ezt a csodálatos helyet.

De a 18. szülinapomon minden megváltozott ..hogy mi történt arról nem beszélhetek de…utána napokig nem láttam... Az iskolába sem járt ,de 5 nap múlva hirtelen megjelent a házunknál. És..és.. 
 

Ekkor már sírt…tudtam hogy baj van…Átöleltem..

De nem tudtam megnyugtatni. 

Letörölte a könnyeit és folytatta 

-És mondta hogy menjek el az erdőbe vele sétálni. Mondtam hogy oké ,de furcsán figyelt…és mikor bennt voltunk az erdőben megálltunk egy fánál. Azt mondta hogy elköltöznek,és hogy nem vagyok neki elég jó,hogy nem szeret. Megkért hogy ne csináljak semmilyen butaságot ,majd odajött és a homlokomra nyomott egy utolsó puszit… Akkor láttam utoljára…és utána idegileg összeomlottam. Hónapokon keresztül szenvedtem.De utána találkoztam apáddal aki persze jobb kedvre derített. Kezdett elmúlni a tátongó üresség a szivemből…-mondta 

-Én...én sajnálom –dünnyögtem szomorúan- fájt hogy ilyen fájdalmasan néz rám anyu