/Edward/

Az életem eddig teljesen sötét volt. Bella töltötte meg lágy tökéletességével, napsugarával. Az életem a századok alatt megfakult, de most Bella újraszínezte. Kitöltötte a foltokat, tapasztalatot adott. Feltöltött erővel, hogy szembe tudjak szállni a problémákkal, ne térjek ki előlük. Eddig átsiklottam az életen. Nem számoltam a napokat, nem volt rá semmi okom. Volt, amikor még azt sem tudtam melyik évben járunk.

Ezt a siklást megszűntette a Bella iránti mindent elsöprő szerelmem. Valóságos klón voltam, önmagam klónja. De, amikor megérkezett ez a kedves lány, kifordította önmagából ezt a klónt. Jó, és rossz értelemben is. Előhozta belőlem a legvadabb „álmaim”. Jó, és rossz értelemben is. Rossz, mert a szörnyeteg ismét utat talált a felszínre. Évek óta süket vagyok, a kérleléseire. Elzártam magamtól, betömtem a fülem, és nem foglalkoztam vele. Magányba taszítottam, és mélyen elástam magamban. Annyira igyekeztem az eltűntetésében, hogy észre se vettem a változást. A távolságtartást. Annyira próbáltam óvni a világot, a bennem lakozó szörnyetegtől, hogy kiestem az életből. Kering a Föld a Nap körül, de én kiszálltam a forgásból, és most rohanhatok a bolygó után. Lépéshátrányba kerültem, és elvesztem. „Elvesztem!” Egy aprócska hang szólalt meg bennem. Egy kisfiú bágyadt hangja, miután kisírta a szemét. Reszelősen szólalt meg. „Elvesztem!” Ez a szó vízhangzott bennem. Ismerős volt, mert átéltem már egyszer ezt az érzést. Századokkal ezelőtt egy kisfiú ugyanezt a mondatot ismételte kétségbeesetten forogva. Én voltam az a kisfiú. A fejem szédült, de forogtam, kerestem egy kapaszkodót, egy pontot, ami alapján elindulhatok. De az utca vett körül. Piros lámpa, autók, fák, aszfalt, emberek. A saját fajtám, de mégis ezer mérföld messze éreztem magam tőlük. Idegenek, sürgető léptekkel haladtak el mellettem. Egy asszony rám mosolygott, és ő is tovatűnt. Aztán már csak lesajnáló pillantások vettek körül.

A hang elveszett, és a kép eltűnt az idő homályában. Csak villanásokra emlékszem emberi életemből. Néha, hívószavak, helyzetek miatt eszembe jut az életem apró mozzanatai.

A változás, amit Bella hozott jó  is. Feltámasztott és kirázott a klón-világomból. Akkor minden olyan éles lett, hogy azt hittem elvakít a fény. Kihozta belőlem a gondoskodást is. A gondoskodást, amit én elutasítottam. Édesanyám próbált óvni, vigyázni rám, gondoskodni rólam. De én eltaszítottam magamtól ezt az ajándékot. Feleslegesnek éreztem, mert az élet úgy véltem nem erről szól. Boldogan álltam be a seregbe, mert azt hittem így a világot, a hazát szolgálom. Ettől több lettem, és nagyobb az emberek szemében. De amikor visszatértem otthonomba az eltávkor, az utcán sajnálkozó, és gyűlölködő pillantások kereszttüzében találtam magam. „Ó, te szerencsétlen! Azt gondoltad jót szolgálsz?” A néma arcok egyetlen kérdést vízhangoztak: Miért? Miért nem maradtál otthon? Miért nem élsz rendes életet? Miért akartál katona lenni? Miért ölsz embert? Ez volt a legfontosabb kérdés, és erre az egy kérdésre nem tudom a választ.

Amikor megtudtam, hogy Bella meghalt, nem csak egyszerűen szomorú voltam. Rengeteg érzés kavargott bennem és nem tudtam hová tenni őket. Rettenetes hasadás szakította félbe, így is vérző szívemet. Dühös voltam. A testem megtelt indulattal, mert Bella nem tartotta be a szavát, de azért is, mert ha be is tartotta, egyedül hagyott ezen a rút világon. Mérges voltam Rosalie-ra, mert elmondta nekem ezt az információt. Inkább élek még abban a tudatban, hogy ő boldog, és él, mintsem újabb problémákkal kelljen szembe állnom. Lebegtem volna még az én alternatív realitásomban. Éreztem volna még szörnyen magam, de tudtam volna, hogy él. Rose által a világ hirtelen megint szürke és fakó lett. Eltűnt a nap, eltűnt az élet, eltűnt a boldogság. Az egyik felem persze okított gondolatban. „Ne sírj, mert vége lett! Mosolyogj, mert megtörtént.” És még ezek után mosolyogjak? Az utcára nem megyek ki többet, nemhogy még mosolyogjak is?! Ugyanakkor, hirtelen ezer évet öregedtem.

Csak az szerelmes igazán, aki képes belehalni is akár.

Úgy véltem, Bella kihever, túllép rajtam. Most világosodtam meg igazán. Azt mondtam Bellának, hogy én szeretem jobban, mert én képes vagyok elhagyni. Mekkorát tévedtem. Ő volt az, aki mindennél jobban szeretett engem. Saját szerelmem elvakított, megbénított, bolonddá tett. Nem láttam túl a saját valómon, nem értettem mit akar mondani, minden egyes érintésével, mondatával. Nem értettem meg a lényét. Szerettem, szerelmes voltam belé, de zárt buksija mindig is akadályt adott a tisztán látásra.

Annyira emberi voltam.

Most verem a fejem a falba, az összes bolondságomért. Minden érintése, minden mondata kifejezte azt, amit én észre sem vettem.

A tiszta, őszinte, mindent elsöprő  szerelmét.

Volt egy kincsem. Egy apró, barna szemű gyémántom. Néztem a kincset, vártam, hogy szeressen. Vártam, hogy megszólaljon. Hallani akartam minden mondatát. De amikor ez a csiszolatlan gyémánt megszólalt, bedugtam a fülemet vattával. Vártam, hogy beszéljen, vártam, hogy éljen. De amikor megszólalt, én nem figyeltem rá, amikor igazán élt nem voltam mellette. Próbáltam szóra bírni, de ha sikerült nem hallgattam végig. Annyira biztos voltam benne, hogy én szeretem jobban. Annyira éreztem a szerelmet, minden porcikámban, ahogy fagyott vénáimban csordogál a szeretet. De Bella ennél sokkal többet érzett, és sokkal többet adott, mint amit én valaha tudnék neki nyújtani. Szeretett, nem taszított el maga mellől. Egy jéghegyet ölelt, minden éjszaka, de sosem panaszkodott. Én élveztem a melegséget, amit finom bőre árasztott magából. Élveztem minden percet. Szerettem minden percben. És mivel viszonoztam ezt a kellemes érzést?

Ő, csak adott, adott, és még ennél is többet adott. Tőlem egyetlen dolgot kért. És azt is megtagadtam.

Őszintén velem akart lenni, és én eltaszítottam magamtól.

Szeretni akart, de nem engedtem a bizalmamba.

Élni akart, de a jelenlétemmel megnehezítettem az életét.

Amikor meg akart halni, nem engedtem továbblépni.

Azt akartam, hogy továbblépjen, és  ő belehalt ebbe a teherbe.