Változnak az idők

 ( Esme szemszöge )

Éppen a hatalmas és tágas nappalinkban voltam, és a kedvenc hófehér vázámban rendezgettem azokat a tulipánokat és orcideákat, amiket tegnap kaptam Carlisle-tól, és közben arra gondoltam, hogy milyen szerencsés is vagyok.

A férjemnek, Carlisle –nak kedden volt a születésnapja, de rá jellemző módón,  mégis ő hozott nekem ilyen gyönyörű virágcsokrot.

Annyira szeretem. – gondoltam elégedetten, és az órára pillantottam.

Délután négy volt.

Tudtam, hogy Rosalie, Emmett és Jasper még iskolában vannak, de azzal is tisztában voltam, hogy Edward és Alice ma korábban lógtak el.

Nevelt fiam még korán reggel, indulás előtt bejelentette, hogy ma vadászni megy, mert holnapra  közös programja volt egy Isabella Swan nevű emberrel.

Bella. – mondtam ki magamban a becenevét.

A lány aki megváltoztatta az életünket.

Aki boldogságot és szerelmet csalt Edward örökké komor és keserű szemeibe.

Aki pár hónapja költözött Forks, esős kis városába, mégis, szinte azonnal rájött a titkunkra, amikor Edward megmentette az életét.  

Most már tudta, hogy a családunk, - a Cullen – klán -  vámpírokból áll.

Halhatatlanok, örökké fiatalok voltunk, habár másként éltünk, mint a nomád vámpírok. Sosem öltünk embereket, helyette inkább állatokra vadásztunk.

Ekkor hangokra lettem figyelmes, majd az emeleti ablak hangosan csattant eggyet, és két fiatal lépett be rajta.

A faágakról ,, röppentek” be, és könnyedén, egy levegőben elnyújtott szaltó kíséretében landoltak a lépcső tetején.

- Szép volt hugi! – dicséret Edward, Alice-t, aki egy nagymacskát is megszégyenítő kecsességgel mozgott.

- Tudom. – nevetett a lány, majd pukedlizett, és miután látta, hogy őket nézem, integetett majd egy szempillantás alatt ott termett mellettem.

- Szia, Esme!  - köszöntött, és két leheletfinom puszit nyomott az arcomra.

- Szia, Alice!  - mondtam, és boldogan öleltem át, a legfiatalabb nevelt lányomat.

- Hello. – köszönt Edward, majd ő is leszáguldott hozzánk és megölelt.

- Ti nem vadászni indultatok? – kérdeztem tőlük meglepetten.

Alice legyintett, és miután átölelt  kicsit kifújta magát – úgy tűnt, hogy nagyon sietett – lehuppant az egyik fotelba.

- Megígértem Bellának, hogy nem kell hazagyalogolnia ebben a cudar időben, de mivel reggel én mentem érte a furgonját otthon hagyta. Így hát az iskolából jövet Alice és én rendeztünk egy kis versenyt.

Még mindig kétkedve néztem rájuk.

- Gondoltam itt az idő, hogy próbára tegyem Edwardot. Ő mindig olyan gyors. Szóval kitaláltam a ,, Ki ér előbb haza?” játékot. – csiripelte Alice.  – A lényeg, hogy én nyertem.

Edward a fejét ingatta és tiltakozóan hümmögött.

- Szó nincs róla! Úgy beszéltük meg, hogy az nyer aki hamarabb eléri a ház határát.

- Nem is! – nyafogott Alice – Én pontosan emlékszem, hogy azt beszéltük, az nyer aki előbb lépi át a ház küszöbét!

Nevethetnékem támadt, és próbáltam komoly képet vágni, amikor Edward elnevette magát.

Olyan hangosan kacagott, hogy visszahangzott tőle a ház.

- Most meg mi van? – kérdezte Alice türelmetlenül.

- Na jó, akkor te nyertél!

- Ezt eddig is tudtam! – húzta ki magát büszkén a lány, és a mosolya betöltötte az egész házat.

- Viszont ha figyelembe vesszük, hogy egyszerre indultunk az suliból, és én ráadásul még elmentem Bella házához, kivettem a farmernadrágjából a slusszkulcsot, elhajtottam a rozoga autójával az iskoláig, majd onnan indultam a ház felé…… háááát – húzta el a száját Edward – ez rád nézve elég gyatra teljesítmény. Hiszen én egy csomó időt elvesztegettem a versenyünkből mégis utánad érkeztem méghozzá egyetlen egy perccel!

Ekkor már én sem bírtam tovább, és kitört belőlem a nevetés.

Alice fancsali képét látván nem tudtam megájjt parancsolni a nevetésemnek és a jókedvnek sem.

- Jó. Akkor te győztél! – adta meg magát a lány, és csüggedten visszahuppant székbe.

- Ne szívd mellre! – kérte Edward.

- Nem érdekel! Tudod? Úgy nézek ki, mint akit érdekel? – kérdezte Alice, és a rövid, apró haját igazgatta.

- Azért még elkísérsz vadászni, ugye?

- Hm. Még meggondolom. – trillázta a lány.

- Kérlek szépen. – nézett rá bűnbánóan a fiam.

- Húúú! Te! – mutatott rá Alice, mintha valami óriási bűnt követett volna el és felpattant, majd felszaladt az emeltre.

- Köszönöm. – kiáltotta utána Edward.

Miután csend lett nekiláttam  az asztalon heverő újságok elrendezéséhez.

- Esme? Beszélhetnék veled? – kérdezte komoly hangon Edward.

- Persze. Mi az?  - kérdeztem és felnéztem a fiúra.

Megbánást és bűntudatot láttam a szemeiben.

- Carlisle ma már nem jön haza?  - kérdezte figyelemelterelésképpen.

- Nem hiszem. A születésnapja óta esti ügyeletet vállalt. Tudod milyen.  – vontam vállat.  – De miért kérdezed?

Ekkor csörömpölést hallottam Alice szobájából,és miután a lányom elkiáltotta magát,

 ,, - Áruló! –t” kiabálva rontott le a lépcsőn.

Lefékezett Edward mellett, és mérgesen fújtatott. Kezeit a csípőjére tette. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve  fejen vágta azt.

Ez természetesen meg sem kottyant a fiamnak, de magam is meglepődtem, hogy miért nem védte ki Alice ütését. Elvégre simán kiolvashatta volna a gondolataiból, mielőtt az lesújthatott volna.

- Ez igazán nem szép tőled! – morogta a lány, és sértődötten fordított hátat a fiúnak.

- Már megint mit láttál? – kérdeztem kíváncsian.

- Csak egy árulót! – mondta duzzogva Alice.

- Sajnálom. De biztos vagyok benne, hogy Carlisle meg fogja érteni. Én is ugyanúgy fel fogom köszönteni, ajándékot is adok neki, csak egy kicsit később, mint ti.  – magyarázta Edward.

- Beavatnátok végre, hogy mi ez az egész? – kérdeztem türelmetlenül.

- Edward úgy döntött, hogy mégsem hozza el Bellát, Carlisle születésnapi bulijára. Helyette arra az elcsépelt tisztásra viszi ahol annyit szokott álmodozni. – mondta unottan Alice.

- Nagyon haragudnátok? De még nem érzem úgy, hogy Bella készen állna egy ilyen összejövetelre. Előtte még kettesben kell lennem vele. Hogy tényleg mindent megmagyarázhassak neki. Ígérem, hogy utána elhozom.

- Vasárnap délelőtt fogtok jönni. – hirdette ki  Alice a közeljövőt.

- Nah tessék! – csattant Edward hangja – Ha előre láttad, hogy úgy is eljövünk, akkor meg miért panaszkodsz itt szegény Esmének?! Meg hát ha úgy vesszük Carlisle- nak nem is holnap lesz a születésnapja. Kedden már felköszöntöttük.

- Az lehet. De nem mindennap ünnepli meg  az ember – megtorpant és elgondolkodott – akarom mondani a vámpír  a  háromszázhatvankettedik születésnapját! – tiltakozott Alice – Normális partit kell tartanunk, ahol mindenki adhat ajándékot és nem sebtében köszöntjük fel az ünnepeltet, hanem nyugodt körülmények között! Érted már?

- Persze. Tudom, és sajnálom. De már régen eldöntöttem, hogy lefújom ezt a bulizást. Bella nem igazán kedveli az ilyen dolgokat. Látod a bálra sem megy el.

- Hogy – hogy nem láttam már előbb ezt  a döntésedet? – kérdezte Alice, inkább csak magától.

- Mert gyorsan ötlöttem ki ezt a tervet,  és direkt másra gondoltam a közeledben, hogy még véletlenül se láthasd! Gondoltam, hogy jelenetet fogsz rendezni!  – válaszolta egyszerűen a fiú.

Alice még mindig duzzogós képet vágott.

- De hiszen már mindent megterveztem. Alig várom, hogy Jasper és a többiek hazajöjjenek. Még be kell mennünk Port Angelesbe, hogy megvegyük a holnapi bulihoz való kellékeket. És az előre lefoglalt ajándékokat is el kell hoznunk. Te meg erre felrúgod a szabályokat! Áhh! Reménytelen vagy!

A lány megrántotta a vállait, majd kitáncolt a szobából.

- Remélem, hogy tényleg nincs harag? – kérdezte tőlem Edward. 

- Jaj fiam. Dehogy. – szóltam, és közelebb léptem hozzá, majd átöleltem. – Tudod jól, hogy nekünk most a te boldogságod a legfontosabb. Akkor majd eljöttök máskor. Carlisle is meg fogja érteni. Nem haragszunk!

- Köszönöm. – suttogta hálásan.

- Ezt nem kell köszönni! Számomra az öröm, hogy végre megtaláltad a hozzád illő lányt.

- Esme, te olyan megértő vagy. Bárcsak egy cseppnyit átadnál belőle Rosalie-nak is.

- Ne aggódj! Majd idővel ő is hozzászokik a tudathoz.  – vigasztaltam.

- Mihez szokok hozzá? – kérdezte egy csilingelő hang, majd megfordultunk és szembe találtuk magunkat Emmett, Rose és Jasper triójával.

Most értek haza az iskolából.

Rosalie mérgesen nézett Edwardra, és a haját birizgálta, közben pedig türelmetlenül dobbantott a lábával.

- Nyugi kicsim. – mondta Emmett, és átölelte a derekát.

Jasper azonnal bevetette a képességét.

Éreztem, ahogy a nyugalom lassan szétáradt bennem, és már egyáltalán nem szégyelltem magam, amiért választanom kellett Rosei és Edward elvei között.

- Jazz! Ne most! Jó? – fordult felé Rosalie, és mérgesen próbált ránézni, ám ez nem nagyon sikerült neki.

- Jaj Rosalie. Neked soha semmi nem jó! – adta fel végül Jasper, majd gyorsan odajött hozzám, megpuszilt és felment az emeltre Alice-hez.

- Szóval halljam?! Miről fojt a szó? Nem igazán szeretem ha a családtagjaim kitárgyalnak a hátam mögött! – szólalt meg a lány, és közelebb lépett hozzánk.

- Hajjaj! Én inkább lépek Jasperékhez!  - jelentette be Emmett, és már ott sem volt.

- Sajnálom, Rose. Nem akartunk kibeszélni. Csak hát Edward említette, hogy jó lenne ha te is támogatnád őt ebben a ,,Bella  - ügyben.”  - mentegetőztem.

- Esme! Ne! Nem a te hibád! – mondta Edward szúrós szemekkel  - Nem te tehetsz róla, hogy Rosalie állandóan elégedetlen és mindig mindenbe beleszól!

A két fiatal farkasszemet nézett egymással.  

Jobbnak láttam ha követem Emmett példáját, és inkább magukra hagytam őket.

Már éppen kiléptem az kertbe, de még hallottam, ahogy Edward így szólt:

- Hallottam ám, hogy mit gondoltál ma délelőtt a menzán! Jó lenne ha befejeznéd, Bella gyűlölését! Legalább ha a közelünkben  vagy akkor fogd vissza magad! Utálom hallani, ahogy őt ócsárolod!

- Nem muszáj állandóan a fejemben kutakodnod!  - méltatlankodott Rose – És a te kedvedért, sőt, senki kedvéért nem fogom megváltoztatni az álláspontomat ezzel a lánnyal kapcsolatban! Majd meglátod, hogy a bajt hozza ránk! De amikor rájössz, hogy igazam volt, félek, hogy már túl késő lesz, és megtörténik a baj!

- Szóval szerinted nincs annyi önuralmam, hogy kibírjam Bella mellett? Erre célzol?  - harsogta Edward.

Úgy döntöttem, hogy nem akarom a veszekedés többi részét hallani, ezért inkább behúztam magam mögött az ajtót, és vettem egy nagy levegőt.

A kert kissé elhanyagolt volt.

A rododendron bokrokra már rá fért volna egy alapos metszés, és a virágágyások is tele voltak vakondtúrásokkal.

Elindultam a garázs felé, azzal a tudattal hogy rendbe szedem a kertet.

Amikor kinyitottam az ajtót meglepetten láttam, hogy Emmett ott gubbasztott a dzsipjében.

- Te is ide menekültél? – kérdezte kissé lelombozva.

- Nem. Én csak a kerti szerszámokért jöttem, de te miért nem vagy a házban? Mi elől menekülsz? – kérdeztem a fiút.

- Nos Rose és Edward a nappaliban vitatkoznak, azt hittem, hogy legalább Alice-éknél jobb lesz a hangulat, de még Jasper sem tudja megnyugtatni a hugit. Tajtékzik a dühtől, hogy Edward meggondolta  magát,  és mégsem hozza  el vendégségbe Bellát, Carlisle bulijára. Szóval gondolhatod.

- Nos igen. Szegény Alice. Már régóta készült meglepetést szerezni az apátoknak.  – vallottam be. – De azért egyetértek Edwarddal. Nem lenne túl jó ötlet, ha szegény lányt egyből a mély vízbe dobná.

Emmett csak hümmögött.

- Szerinted Bella jelenléte sokat változtatott az életünkön? És ha igen, - mert ez tagadhatatlan – akkor jó vagy rossz irányba?

Elgondolkodtam.

- Figyelj, Emmett. Ez csak az én véleményem. De Bella határozottan jó irányba fordította  a létünket.

A fiú kétkedve nézett rám.

- Tényleg? Edward és Rosei még sosem vitatkoztak ennyit. Jasper a szokásosnál is feszültebb! Majdnem lebuktunk, amikor Edward megmentette a lányt.

- Ez igaz. Látod ebben egyetértek veled.  – vallottam be kelletlenül.  – Viszont nézd a jó oldalát is. Mióta hallottad zongorázni és láttad dalt írni Edwardot? Már több tíz éve ott porosodott az a zongora, most meg nem telik el úgy egy nap, hogy ne játszana rajta. Alice boldog, mert úgy véli, hogy Bella egyszer közénk fog tartozni és élete legjobb barátnőjét és fogadott testvérét véli benne felfedezni. Jómagam  még sosem voltam  ilyen boldog, mert én látom Edward szemeiben azt a csillogást. Carlisle is bizakodik. Benne pedig aztán végképp megbízom.

Emmettre néztem, és örömmel láttam, hogy mosolygott.

- Igazad van. Tudod mit? Megyek és lenyugtatom őket. Persze nem úgy, mint Jazz, de igyekszem. Köszönöm, Esme.

- Nincs mit. Máskor is. Ha kétségeid vannak csak kérdezz bátran. Az ajtóm mindig nyitva áll előtted.

Emmett hálásan pillantott rám, majd berohant a házba.

Alig telt el pár perc és felváltotta őt Jasper és Alice kettőse.

Nevetgéltek és kézen fogva jöttek felém.

- Bemegyünk  a  városba.  – jelentette be Jasper.

- Rendben.  – bólintottam – Alice, kicsim, megtennél egy szívességet?

- Természetesen. – bólintott a lány Rosalie piros sportkocsija anyósüléséről.

 – Elhoznád az én privát ajándékomat is? A Brigsham ékszerészetnél van, Esme Cullen névre.

- Meglesz. – kacsintott a lány, és közben a távolba nézett. – Tetszeni fog neki. Ez lesz élete legszebb ajándéka.   – bíztatott.

- Örülök, hogy ezt mondod. Kicsit izgultam, de ha te mondod akkor minden rendben lesz.  – mondtam mosolyogva.

Jasper lassan kitolatott, és már el is tűntek az úton.

Miután végeztem a kertben már jócskán besötétedett.

Lekapartam a sarat a kapáról és a gereblyéről, majd visszatettem őket a helyükre és bementem a házba.

Halk zongoraszót hallottam.

Lány muzsikát, andalítót és szívszaggatóan gyönyörűt.

- Szóval elült a veszekedés? – kérdeztem Edwardtól.

Ő csak bólintott, és tovább játszott az imponáns hangszeren.

- Örülök neki. Rosie megenyhült? – kérdeztem reménykedve.

Edward komoran nemet intett, ennek következtében pont elütött egy billentyűt, de ez az egyetlen hamis hang azonnal elhalt a többi, tökéletes között.

- Ez valami új dal? – kérdeztem kíváncsian, és leültem a fiam mellé.

- Bellának írtam. Egy altatódal. Tetszik?

- Elképesztően szép. Tökéletes. Biztosan tetszeni fog neki.

- Remélem. – mormolta Edward, és közben tovább játszott.

Ekkor halk fékcsikorgást hallottunk.

- Ez bizonyára Alice és Jasper lesz. – szóltam végül.

- Végre. Már azt hittem, hogy sosem érnek haza.

A bejárati ajtó kinyílt, és egy kisebb ajándékbolt lépett be rajta.

Jasper hozott mindent, Alice pedig navigálta.

- Most jobbra. Jó lesz. Egy kicsit előre. Lassabban!  Jazz az törékeny!

- Nyugi, Alice! Nem lesz baj! – szólt a fiú,  átdugva a fejét két hatalmas és színes szalag között.

- Hova vigyem őket?

- A szobámba! Nem kockáztathatjuk meg, hogy Carlisle megtalálja.

- Majd én segítek. – ajánlkozott Edward, és átvett Jaspertől pár táskát és dobozt.

Alice kissé mérgesen nézett rá.

- Vagy inkább ne? – kérdezte  és visszalépett. – Látom még haragszol.

- Azt hittem, hogy mi vadászni megyünk?!  - kérdezte Alice.

Edward visszaadta a cuccokat Jaspernek, és már készen is állt, hogy induljanak.

- Köszi.  – csak ennyit mondott.

Végre szent volt a béke kettejük között.

Kicsit én is megnyugodtam.

Magam segítettem felvinni az ajándékokat Jazznak, miközben Alice és Edward eltűntek az erdőben.