( Esme szemszöge)

Emmett és Rosalie a szobájukban voltak.

Jasper és én, pedig arról beszélgettünk, hogy mikor is kezdődjön  majd Carlisle meglepetés bulija, amikor Edward és Alice visszaérkeztek a vadászatból.

- Szerintem a buli lezárása képpen mi is  elmehetnénk csoportosan vadászni. – ajánlotta fel az ötletet Jazz, és én bőszen helyeseltem.

- Kitűnő ötlet. Emmett is odalesz tőle. Már úgy is régóta feni a fogát egy újabb medvére. – mondtam nevetve.

Jasper velem együtt kacagott, és  a jókedv újra magával ragadott.

Szerettem Jasper társaságát. Az ő közelében még Rosalie is elviselhetőbben viselkedett.

- Megjöttünk.  – kiáltotta Edward, és a szemei most még a szokottnál is jobban ragyogtak.

Alice odarohant Jasperhez és az ölébe vetette magát.

- Szia. Hiányoztam? – kérdezte tőle.

- Ez nem kérdés. – válaszolta a fiú, és megsimogatta a lány hátát.

- Akkor jó. – sóhajtott nagyokat Alice, és befészkelte magát Jasper ölébe.

- Milyen volt a vadászat? – kérdeztem.

Edward fintorgott, még Alice örömittasan mesélni kezdett.

- Szuper. Itt voltunk a közelben. A parkban. Én elkaptam három őzet. Edward két szarvast terített le.

Egy kicsit sajnáltam az állatokat, de azonnal eszembe jutott, hogy még mindig jobb, hogy ha állatok hallnak meg miattunk, mint emberek.

- Akkor minden rendben ment. Bár ezt látom rajtatok.  – mondtam, és aranyszín szemeikbe néztem.

- Persze. Sima ügy volt. Mondjuk Edwardnak  semmi sem jó. – hangoztatta Alice.

- Valami baj van? – kérdeztem Edwardot.

- Semmi. Csak máshol járnak a gondolataim.

- Természetesen Bellán, és a holnapi napon. – csicseregte Alice, majd hozzátette – Edward már eleve kiakadt, hogy hamarabb jöttünk el a suliból. Nem szívesen hagyta magára a lányt. Plusz az is a baja, hogy most szarvasokkal kellett beérnie,  a jó kis medvék vagy hegyi oroszlánok helyett.

- De hát te akartad, hogy itt vadászzatok a közelben. – fordultam a fiú felé.

- Igen. Tudom. Nem árt az óvatosság holnapra.  – mormolta elmélyülten Edward – De  azért jó lett volna egy kis akció.  – tette hozzá kissé csalódottan.

- Jaj, férfiak! – szólt Alice, és a szemeit forgatta – Teng bennetek a bizonyítási vágy és hajt a tesztoszteron. Szörnyű.

Felnevettem, és legnagyobb megkönnyebbülésemre Edward is elnevette magát.

- És benned mi teng, hugi? A vásárlási láz? 

- Az is, meg még sok milliónyi dolog. – vágott vissza Alice és megcsókolta Jaspert.

- Húha. – sóhajtott Edward és a halántékát masszírozta.  – Hallom ám, hogy  másra is éhezel. – jegyezte meg csípősen.

- És nem csak ő. – mondta Jasper, majd felkapta Alice-t, és már ott sem voltak.

Gondoltam, hogy mire is készülhettek. Egy kicsit zavarba is jöttem, de aztán másra tereltem a szót.

- Szóval akkor elhozod Bellát vasárnap? Mert akkor elmegyek majd és bevásárolok. Elvégre ő ember. Ennie kell valamit.

- Hát nem tudom. Szerinted jó ötlet lenne? – kérdezte a fiú, és leült mellém.

- Persze. Én nagyon szeretném megismerni. Tulajdonképpen már az egész család ismeri csak én nem! – panaszkodtam – Jó lenne már látni azt a leányt aki elrabolta a fiam szívét. – szóltam huncutul.

Edward hamiskásan mosolygott.

- Rendben van. Nem bánom. Ha a holnapi nap a terveim szerint alakul, akkor ígérem, hogy elhozom.

- Ennek örülök. Köszönöm.

- Mondhatom szép! – harsogta Rosalie, és duzzogva vonult le a   lépcsőn.

Emmett mögötte lépkedett és csitítani próbálta.

- Nyugi Rosei! Ne problémázz! – kérte.

- Már megint mi van? – kérdezte Edward, és dühösnek láttam.

- Szóval mégis csak elhozod ide?

- Igen. Esme is beleegyezett. – válaszolta Edward.  – Itt pedig ő, és Carlisle a családfők. Ha ők azt mondják, hogy Bella eljöhet, akkor jönni fog! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon a fiú.

- Felőlem. – vonogatta a vállát Rosalie –De előre figyelmeztetlek, hogy én és Emmett nem leszünk itt, amikor megérkeztek!

- Tényleg? Nem? – kérdezte az említett meglepetten.

- Nem bizony!

- Rosalie, kérlek! Legalább az én kedvemért. Tudod, hogy számomra a családi béke a legeslegfontosabb.  – mondtam.

- Sajnálom, Esme! Neked is vannak elveid, és nekem is! – kaffogta a lány.

- Te és az elvek?! Ha –ha. – morogta Edward.

Rosalie megvető pillantást küldött a fiú felé, majd elvonult, vissza az emeletre.

Emmett szorosan mögötte, ám még mielőtt eltűntek volna eltátogott egy ,, Bocsánat!” – ot.

Megcsóváltam a fejemet és szomorúan kezdtem el járkálni fel – alá.

- Sajnálom, hogy mindezt meg kell élned. – mentegetőzött Edward – De te is láthatod, hogy egyszerűen képtelen vagyok a lelkére beszélni.

- Tudom. Pedig végig abban reménykedtem, hogy sikerül majd meggyőznünk, hogy békéljen meg a helyzettel.

- Reménytelen eset. Nem tudom elhinni, hogy ennyire féltékeny szegény Bellára.

- Féltékeny? – kérdeztem meglepetten.

- Naná. Hát nem jöttél még rá, hogy honnan fúj a szél?

A fejemet ráztam.

- Rosalie irigyli Bellát, mert ember.  – jelentette be Edward.

- Komolyan? Ezt nem gondoltam volna. Rose mindig is rosszul tűrte ha új családtagjaink lettek. Emlékezz csak vissza. Alice-t és Jaspert is hogy utálta. Aztán lassan megszokta őket, végül pedig megszerette, úgy a maga módján. Azt hittem, hogy Bellával is így van. Nem gondoltam volna, hogy netán irigykedik rá.

- Pedig ez a igazság.

- Szegény, Rosalie.

- Mosat meg miért sajnálod?

- Te is tudod, hogy miért ilyen megkeseredett. A emberi élete éppen a legfényesebb korszakában szakadt meg. Ráadásul, úgy hogy … - elharaptam a mondatot és megborzongtam.

Mindketten tudtuk, hogy mire gondolok.

- Ez igaz. De azért nem kellene mindenkivel így viselkednie. Csodálom, hogy Emmettnek van türelme hozzá.

- Emmett olyan hű. Ő így fogadja el Rosalie-t.

- Igen. Tudom.

Edward odajött, majd átölelt.

- Felmegyek a szobámba. Te is pihenj egy kicsit.

- Inkább még felírom, hogy mit veszek holnap a boltban meg ilyenek.  – mondtam.

- Mielőtt reggel elmennék, majd még elköszönök. Addig is szia.

- Rendben. Szia.

Edward hangtalanul fölsurrant az emeltre, és a házra békés csendesség ereszkedett.

Begyújtottam a kandallóba, és miután végzem a bevásárló listával, elővettem az egyik kedvenc könyvemet és olvasni kezdtem.

Leheveredtem a szőnyegre és reggel hatig ott olvastam.

Már láttam a hajnali fény első rózsaszínes és lilás sugarait, amikor Alice lejött a szobából.

- Te meg mit csinálsz? – kérdezte és odajött mellém a földre.

- Csak olvastam.  – mondtam, majd becsuktam a könyvet, mert pont a végére értem.

- Képzeld, én tegnap már beszéltem is Bellával. Edward hivatalosan is bemutatott minket egymásnak.

- Az nagyon jó. Akkor végre teljesült a kívánságod.  – mondtam mosolyogva.

- Igen. Nagyon kedves lány. Méltó párja lesz Edwardnak.

- Örülök, hogy legalább te az ő oldalukon állsz. Ez igazán kedves tőled.

- Én már csak ilyen cuki vagyok. – incselkedett Alice.

Nevettünk. Halkan.

Valahogy egyikünk sem akarta megtörni a csendet. Mintha bárki is felébredhetett volna a házban. Hiszen itt senki sem aludt.

- Voltak mostanában látomásaid arról, hogy Bella is vámpír lesz?  - kérdeztem rá a legkényesebb témára.

- Állandóan vannak. Akárhányszor csak szóba kerül. Még ha csak egy pillanat erejéig is.  – mesélte a lány suttogva.

- Vajon mikor fog bekövetkezni?  - kérdeztem, de tisztában voltam vele, hogy erre még Alice sem tudta a választ.

- Soha! – csattant Edward hangja, és mindketten összerezzentünk.

Felnéztünk rá.

A homloka ráncokba szaladt és mérgesen nézett ránk.

- Bocsáss meg! – szóltam és szégyenlősen néztem rá.

- Örülnék neki, hogy ha nem feszegetnétek többet ezt a témát! Már megmondtam, hogy Bella nem lesz olyan, mint mi!

- De én láttam! – ellenkezett Alice.

- Nem érdekel! Most az egyszer tévedtél!

A hangulat egy szempillantás alatt feszült lett és szinte szikrázott a levegő.

- Hagyjátok abba! Ne kezdjétek már ti is! – kértem végül.

Alice visszahanyatlott mellém, Edward pedig kurtán biccentett.

- Én indulok is.  – mondta végül.

- Sok szerencsét mára.  – szóltam, és felálltam, majd megöleltem.

- Köszönöm. Rám is fér. Majd jövök valamikor. Üdvözlöm Carlisle-t. Az ajándékát betettem a szobátokba. Majd add át neki helyettem is. – kérte a fiú.

- Átadom.

Edward vett egy nagy levegőt, majd kiment az udvarra.

Integettünk neki. Ő is biccentett, majd elindult  a fák irányába és egykettőre elnyelte az erdő.

- Azt hittem, hogy leharapja a fejünket. – mondta Alice.

- Én is. De megúsztuk.

Kezembe vettem a bevásárló listát és kérdőn néztem Alice-re.

- Elkísérsz a boltba? Veszek pár apróságot, hogy majd legyen mivel megkínálnunk Bellát, ha eljönnek.

- Vásárlás? Ezt kérdezni sem kell. – méltatlankodott Alice, és egy hatalmas vigyor közepette felszaladt az emeletre, hogy elköszönjön Jaspertől és átöltözzön.

Én is elindultam felfelé.

Amikor beértem a Carlisle- al közös szobánkba, a kedvenc hintaszékemben ott gubbasztott egy diszkrét díszítésű csomag.

Edward ajándéka. – gondoltam,  és eldugtam a szekrény tetejére, nehogy Carlisle megtalálja.

- Kész vagyok. – hallottam pár perccel később Alice hangját.

- Jövök. – mondtam én is, és kosárral a kezemben kiléptem a szobából.

- Fussunk vagy kocsival menjünk? – kérdezte Alice.

- Inkább fussunk. Rám fér már egy kis mozgás.

- Helyes. – mondta nevetve Alice, és egy szempillantás alatt már a ködös erdőben rohantunk.

A korai reggeli friss levegő egyből kitisztította a fejem, és teljesen sikerült felfrissülnöm. A futás annyira jól esett, mint talán még soha.

Három perc alatt értük el a kis közértet, Forks szívében, nem messze az iskolától. 

Amikor beléptünk a boltba,  a kis ajtón lévő csengő jelezte, hogy új vásárlók jöttek.  Mindenki felénk fordult.

Ezt már megszoktam.

Ránéztem Alice-re aki szintén csak somolygott és megpróbált úgy tenni, mintha nem mindenki minket bámulna. Kivette a kezemből a listát, gondosan kettétépte, majd így szólt:

- Hozom az egyik felét.  – mondta, majd meglebegtette a papírt és elindult a polcok között.

A kezemben maradt kis fecnire néztem.

Kenyér, egy kis hús, bor

Ezek voltak rajta.

            Én is elindultam, egyenesen a péksütemények felé, majd a kosaramba tettem egy kiló kenyeret.

A hátamban érzetem az emberek kíváncsi és csodálkozó tekintetét.

Tudtam jól, hogy miért néznek ennyire.

Egy hónapban körülbelül egyszer jöttem vásárolni, azt is csak a látszat kedvéért. És nem mellesleg, mint vámpír a szépségem is elkápráztatta az ittenieket.

Én voltam a titokzatos Mrs. Cullen, aki sosem mutatkozott sokat,  csak annyit lehetett róla tudni, hogy rendesen nevelte az örökbefogadott gyerekeit, hűséges társa volt a város legjobb orvosának, és szerette a csendet és a nyugalmat.

Mikor elkértem a húst, és kiválasztottam a legjobb és legfinomabb bort  ( bár kételkedtem benne, hogy Bella inna belőle,  de a jó modor mégis megkövetelte tőlem ezt a gesztust ) elindultam a pénztár felé.

Alice is egykettőre mellettem termett.

- Itt van  minden ami a salátához kell. – mondta, majd beletette a termékeket a kosárba.

Ekkor gyereksírásra lettem figyelmes.

Egy öt év körüli kisfiú, akinek be volt kötve a feje, az édesanyja kezében izgett – mozgott, és egyszerűen nem akart megnyugodni.

- Ron! Ron! Css!  - nyugtatgatta az édesanyja, aki a pénztárcájában kotorászott.

- Öt dollár, negyven! – harsogta mérgesen az eladó.

- Egy pillanat. Pedig itt volt még két dollár! – mondta bocsánatkérően a nő – Úgy látszik, hogy elhagytam a kórházban. Sajnálom. – tette hozzá, a pénztáros arckifejezését látván – Akkor ezeket nem kérem inkább. – mondta, és magához vette a tejet, a kisfiúnak vásárolt édességeket és még pár élelmiszert.

- Nem! Amit már egyszer a kasszához hozott, azt ki kell fizetnie! – harsogta az eladó.

- Kérem értse meg! Nincs ennyi pénz nálam! Most jövünk a kórházból…

- Nem érdekel. Vagy fizet, vagy hívom a biztonságiakat!

Alice-re néztem, aki a fejét rázta és helytelenítően bökött a boltos felé.

- Milyen emberek vannak?! – méltatlankodott.

- Fizessen már!

- Ebből elég! – csattant a hangom, és a boltban mindenki egyszerre hallgatott el.  – Ugyan mennyi lesz az? Kifizetem! Engedje őket, hadd menjenek! Nem látja, hogy a kisfiú beteg?  - kérdeztem, majd előrefurakodtam a tömegben – Alice szorosan mögöttem jött -, majd odaadtam a bankkártyámat.

- Köszönöm szépen. De nem fogadhatom el. Nem tudom mivel meghálálni. – nézett rám sajnálkozva az asszony.

- Hagyja csak.  – legyintettem, és boldog mosollyal pakoltam bele a táskájába az általa vásárolt dolgokat.

Miután én is fizettem, kijöttünk a boltból.

A nő még mindig hálálkodott.

- Köszönöm. Az Isten áldja meg! Kedves…

- Esme vagyok  – mutatkoztam be – Ő itt a lányom, Alice.

- Üdv. – mosolygott a lányom, és rákacsintott a kisfiúra, aki visszarötyögött rá.

- Én Helena vagyok. Mégegyszer nagyon szépen köszönöm.

- Nincs mit. Ez volt a legkevesebb. Jobbulást kívánok a kisfiúnak.

Helena csak bólintott, majd kitágult, csodálkozó szemeit rám emelte.

- Lehet, hogy buta kérdés lesz, de ön a rokona Dr. Carlisle Cullennek?

- A felesége vagyok.  – mondtam.

- Tudtam én. Amint megláttam ismerős volt. Tudja a szemük. Mindhármuk szeme – Alice-re nézett – annyira hasonlít. Örülök, hogy megismerhettem önöket. A férje egy angyal. Segített az én Ron fiamon. Kérem adja át neki a hálámat és a köszönetemet.

- Feltétlen.  – szóltam mosolyogva – Viszlát. Minden jót.

- Önöknek is.  – köszöntek el.

            Elindultunk az erdő felé.

- Ez kedves volt tőled. – jegyezte meg Alice.

- Mégsem hagyhattam, hogy szegényeket elhurcolják. – mondtam.

- Már ennyi az idő? – kiáltott fel Alice, és az órájára nézett – Carlisle hamarosan hazaér és én még sehol sem tartok a díszítéssel. Előrerohanok. Te jó ég!

- Rendben, menj csak.  – bólintottam nevetve, majd visszafordultam, hogy integessek Ronnak és Helenának.

***