( Carlisle szemszöge )

A fekete Mercedes hazafelé suhant a kietlen országúton.

A rádióban az egyik kedvenc dalom szólt, így egy kicsit feltekertem a hangerőt, és szórakozottan doboltam az ujjaimmal a kormánykeréken.

Aztán eszembe jutott a ma éjszakai ügyelet.

Este tíz óra fele még senki nem gondolta volna, hogy bárkit is behoznak majd a kórházba, vagy akad egy olyan ember akit el kell látni.

Aztán hajnali kettőkor,-  mintha villám csapott volna az egész forksi népségbe – baleset történt az egyik kereszteződésnél és egy csomó sérültet szállítottak be.

Szerencsére senki sem szenvedett maradandót, halálos sebesült pedig még véletlenül sem akadt köztük.

Egy csapat részeg tinédzser bravúroskodni akart, és miután berúgtak, kocsiba szálltak, majd belehajtottak egy álló autóba, ami éppen a piros lámpa, zöldre való váltását várta.

A négy fiatal közül, kettő a lábát törte, egy enyhe agyrázkódást kapott, még a másiknak csak az orra tört be.

A másik autóban egy édesanya és a kisfia utazott.

Itt, az anyának nem lett semmi baja, csak nagyon megijedt, viszont a kisfiú eléggé lehorzsolta a fejét.

Mindegyiküket én láttam el, és volt egy – két keresetlen szavam a józanodó félben lévő srácokhoz.

Bár elég nehéz volt egyszerre szigorúnak és hitelesnek lennem, ha a kocsiban utazó  két lány, szinte nyálcsorgatva bámultak rám, és lesték minden lépésemet.

Vér mindenestre akadt bőven, úgyhogy ügyelnem kellett az önfegyelemre, még akkor is, hogy ha ezt már évszázadok óta gyakoroltam.

Pontosabban háromszázhatvankét éve, és öt napja.

Még belegondolni is sok volt, hát még nem átélni.

Úgy döntöttem, hogy nem is foglalkozom többet ezzel, és inkább még hangosabbra tekertem a lejátszót, majd eszembe jutott az a kedves édesanya és a fia.

Ron. Így hívták. És Helena.

Az asszony nagyon kedves és szerény volt. A fiúcska pedig apró, de annál hangosabb. Persze megértem, hiszen fájt a sebe.

Ekkor eszembe jutott Esme arca.

Bárcsak találkozhatott volna velük. Hiszen úgy szerette az ilyen kicsiket.

Szomorúan sóhajtottam.

Milyen kár, hogy nem lehet már közös babánk. De nem baj, hiszen van öt nevelt, felnőtt, gyerekünk.

Alice, aki mindig pörög, Emmett, aki végülis még gyereknek számít –elmosolyodtam– Jasper, aki komoly és felelősségtudó, Rosalie, aki kissé ingerlékeny, de helyén van a szíve, és persze Edward, aki maga a megtestesült jóindulat és kifinomultság.

Na meg Bella. – figyelmeztetett egy hang a fejemben.

Az új leány, akibe a fiam beleszeretett. Csak egy bökkenő volt, az hogy Bella Swan ember volt, és nem vámpír.

Talán áthidalható ez a probléma. Ismerem már annyira Edwardot, hogy tudjam, megoldja a helyzetet és helyesen fog cselekedni, bármi is történjék.

Befordultam a házunk felé vezető, eldugott kis útra, és lehalkítottam a zenét.

Miután leparkoltam és magamhoz vettem a táskámat, kiszálltam a kocsiból.

Ekkor láttam meg, hogy mellettem földre hullt két darab egydolláros bankjegy.

- Te jó ég! Ezt Helena  hagyhatta el.  – kiáltottam fel – Oh. Most már nem tudom utolérni, hogy visszaadjam neki.

Bosszúsan összegyűrtem a pénzt és elhajítottam.

Nekünk nem volt szükségünk rá,  akiknek meg kellett volna, azok meg  már messze jártak. Biztos voltam benne, hogy Helena és a kicsi Ron nem forksiak voltak, csak átutazóban lehettek itt.

Elindultam a ház felé, és már akkor gyanússá vált, hogy olyan nagy a csend. Semmi mozgás. Még az én vámpír hallásomat is szúrta ez a némaság és mozdulatlanság.  

A levegőbe szimatoltam, de szerencsére egyetlen ismeretlen vagy idegen hideg illatát sem éreztem. Kicsit megkönnyebbültem, de még mindig óvatosan léptem be a házba.

Ekkor hatalmas kiabálás fogadott:

- Boldog Születésnapot!  - hallottam mindenfelől, és örömittasan néztem körbe.

Az emeletre vezető korlát tele volt aggatva színes szalagokkal, és a lépcső tetején, fent a korláton egy hatalmas színes lepedőre ez volt írva:

Isten éltessen, Carlisle!

Esme, Alice és a többiek szerpentint és apró, csillogó papírdarabkákat fújtak rám, én meg hirtelen elrugaszkodtam és odaugrottam melléjük, hogy mindegyiküket jól megölelhessem.

- Meglepetés! – trillázta Alice a fülembe, és úgy tapsikolt, mintha öt éves lett volna.

Emmett és Jasper a vállamat veregették, majd méltóságteljesen kezet ráztak velem, és még egyszer boldog születésnapot kívántak.

Rosalie a szemeimbe nézett, mosolygott, majd magát is meglepve, apró ám annál szeretetteljesebb puszikkal halmozott el.

Esme pedig megölelt, megcsókolt – hosszan és szenvedélyesen - , majd a nappali felé kezdett húzni.

Szólt a zene, itt is mindent szalagok díszítettek, de akadt egy két óriási lufi is, a parkettát ízléses és visszafogott színű, hatalmas padlóvázák díszítették, amik tele voltak  csokorba kötött virágokkal.  

- De hiszen kedden volt a születésnapom. – mondtam elámulva, hogy Alice már megint túlteljesített.

- Az nem számított. – legyintett a  nevelt lányom, majd folytatta – Kedden éppen, hogy csak megemlítettük a születésed napját. Azt akartam, hogy legyen végre egy normális buli, ahol mindenki méltón felköszönthet. Remélem nem baj? – kérdezte kissé aggodalmasan.

- Egyáltalán nem. Sőt. Köszönöm. Ez igazán kedves tőletek.

Alice szinte a pallatig ugrált örömében, és leültetett a kanapéra, mellém tuszkolta Esmét, majd Rose-t és a fiúkat sorba állította és így szólt:

- Ajándékosztás!

Megfogtam Esme kezét, megpusziltam és boldogan figyeltem a gyermekeimet akik újabb és újabb szépen becsomagolt dobozokkal jöttek elő.

- Fogadd sok szeretettel. Remélem hasznát fogod venni. – mondta Jasper, karöltve Alice-el és átadtak, egy súlyos, több kilós dobozt.

- Vajon mi lehet az? – kérdezte izgatottan, majd gyorsan kibontottam.

Egy könyv volt. Pontosabban egy enciklopédia.

A címe:  XVIII. századi gyógymódok és egyéb orvoslással foglalkozó tudományok.

Elképedve néztem fel Jazzra és Alice-re.

- Honnan szereztétek meg? Én már több éve kutattam ezután a könyv iránt. Szinte a világ összes antikváriumát bejártam érte, de azt mondták, hogy ebből a könyvből csak néhány példány készült, és azokat elégették még a második világháborúban.

Alice büszkén mosolyodott el.

- Jaspernek van egy könyvkereskedő ismerőse. Ő találta egy könyvtár lerombolásakor. Tőle vettük meg.

- Hálásan köszönöm. Ebben minden benne van, amit a korai orvostudományról hittek és gondoltak. Érdekes és roppant szórakoztató olvasmány lesz.

- Csak neked. Én halálra unnám magam ha el kellene olvasnom. – harsogta nevetve Emmett.

- Tudtam, hogy örülni fogsz neki. Láttam előre.  – mesélte Alice.

Ekkor Rosalie és Em furakodtak be elém, és izgatott pillantások közepette átnyújtották a saját csomagjukat.

- Alice azt mondta, hogy ennek is örülni fogsz vagy fogtok? – kérdezte célzatosan Rosalie, majd vetett egy apró, de annál jelentőségteljesebb pillantást Esmére.

Ez egy hosszú és igen vékony kis csomagocska volt.

- Repülőjegyek, Londonba. – szólta el magát Emmett mielőtt kibontottam volna az ajándékot.

Alice fejbe kólintotta.

- Most mi van? Úgy is megtudta volna pár másodpercen belül. – mentegetőzött a fiú.

- De így elrontottad az ajándék varázsát! – mérgelődött a lány.

- Semmi baj. Így is örülök neki. Köszönjük. – tettem hozzá, mert láttam, hogy a jegyek két személyre szólnak.

- Ezek nem csak repülőjegyek. – helyesbített Rosalie – Egy túra, ami körbevezet Anglia legszebb és legesősebb tájain, kastélyain és parkjain. Egy egész hetes vakáció. Megérdemlitek.

- Oh. Még engem is megleptetek. – mosolygott Esme, és hálásan nézett  a srácokra.

- Ez volt a célunk. – kacsintott Emmett – Ja meg az, hogy egy hétig a miénk legyen a ház és éjjel – nappal dorbézoljunk,  szétverjük a lakást meg ilyenek! Jasperral már ki is tűztük a szkandermeccsek időpontjait.

Nevettünk.

Esme kicsit ijedten nézett a két fiúra.

- Csak vicceltem. A lakás épen marad. Esküszöm.  – mondta Emmett.

- Jaj ti. – rázta a fejét kedvesem. - Ez Edward ajándéka. Mint látod ő nincs itt, mert ma kettesben tölti a egész napot Bellával.  – mondta Esme és átnyújtotta, a lapos, négyzet alakú kis csomagot.

- Tényleg. – kaptam észbe – Nem úgy volt, hogy elhozza Bellát?

- Meggondolta magát. De holnap már tényleg eljönnek. – válaszolta azonnal Alice, és én biztos voltam benne, hogy igazat mond.

Jasper és Emmett csak sunnyogva nevettek.

- Mi olyan tréfás? – kérdeztem tőlük.

- Én nem hiszem, hogy Edward elhozza a lányt. Túl gyáva hozzá. – mondta Emmett.

- Fogadok, hogy erre is fogadtatok. – mondtam, és rögtön tudtam, hogy beletrafáltam, amikor Jazz és Em egymásra néztek.

- Én, persze Alice-re fogadtam. Hiszen látta előre.  – szólt Jasper sokatmondóan, majd elvigyorodott – Emmett el fogja bukni a fogadást. Alig várom, hogy leperkálja a háromszáz dollárt.

- Mennyit? – harsogta Rosalie – Em! Megőrültél? Azt a következő esküvőnkre tettük félre, és te  elherdálod egy ócska  fogadásra? Megőrülök!

- Nyugi Rosei. Hidd el nekem, hogy Edward még meggondolja magát. Én fogok győzni, és dupla annyi pénzből rendezünk egy óriási esküvőt. Kivesszük az egész Hilton szállodát valamelyik nagyvárosban. – viccelődött már megint.

Rosalie még mindig hitetlenkedve bámulta a fiút, aki miután észrevette, hogy csak ő nevet inkább elhallgatott.

- Lássuk Edward ajándékát. – mondta Alice.

Bólintottam és egy régi, de jó minőségű bakelitlemezt tartottam a kezemben.

- Wagner, az összes. Méghozzá bakeliten. A kedvenc zeneszerzőm.  – mondtam boldogan.

- Ezt meg hogy csinálta? – kérdezte Alice – Előre láttam, hogy ezt akarja neked adni, de eddig sehol sem kapta meg. Nem ér! – duzzogott a lány.

- Na tessék! Most is tévedtél! Érzem hogy az ujjaim között ropognak a frissen nyomtatott százasok. – dörzsölte a tenyerét elégedetten Em, és megbökte Jaspert.

- Fiúk, viselkedjetek! Ti mindent elviccelnétek! – szidta őket Esme. – Fejezzétek be! Most jön az én ajándékom. – húzta ki magát a feleségem, majd a háta mögül elővett egy hosszú, fekete bársonydobozt és átnyújtotta.

- Sok szeretettel, drágám.

- Esme, nem kellett volna. Nekem az is elég, hogy vagy. – szóltam és megcsókoltam.

- Nem baj. Nyisd csak ki.  – mosolygott.

Egy cérnavékony arany nyaklánc volt benne, rajta egy kis kinyitható medállal.

Benne kettőnk képe, a másik oldalon pedig belegravírozva:

Örökké tiéd! Hű szerelemmel, Esme

- Az örökkévalóságig és még annál is tovább fogom hordani. Köszönöm. – szóltam hálásan, majd újra megcsókoltam, és feltettem a nyakamba az apró kis láncot.

A gyerekek boldogan figyeltek minket, majd láttam, hogy Alice ,, takarodót” intett és gyorsan felmentek az emeltre.

- Ez a nap nem is kezdődhetett volna szebben. Mikor eszeltétek ki a bulit?  - kérdeztem.

- Természetesen Alice ötlete volt az egész. És már kedd óta folyamatosan készültünk rá. Remélem nem bánt, hogy Edward nincs itt. Tudod jól, hogy szeret, de most Bellával kell lennie.

- Nem kell mentegetőznöd, szívem. Megértem. Ő még csak most éli meg, amit mi már régen megkaptunk. A szerelmet. Az ő helyében, én is leléptem volna. – szóltam, majd kacsintottam.

- Tudtam, hogy megfogod érteni. – válaszolta  a kedvesem.

- Kérhetnék még tőled valamit?

- Bármit. – mondta Esme.

Nevettem, majd a karjaimba kaptam,  forró ölelések és csókok közepette felrohantam vele a szobánkban, és ott gyengéden letettem az ágyra, majd mindketten szenvedélytől zihálva vetkőztettük le a másikat, és újra meg újra egyesültünk a szerelmünkben.  

***