- Helena... - suttogtam rekedten, nem értettem, mi folyik itt.
- Helló Nessie! Remélem élvezted a kis életed, amíg nem voltam itt, mert tudod, nem sok időd van már hátra! Azt hiszed, hogy mindent megtehetsz? - kérdezte vérben forgó szemekkel, nagyot rúgott az oldalamba.
A fájdalomtól összegörnyedtem, de nem akartam visszatámadni. Valami oka csak van, hogy így viselkedik.
- Nem tettem semmit sem, Helena. Fogalmam sincs miről beszélsz! - válaszoltam.
Helena megrázta a fejét, karomat erősen megszorítva felrángatott a földről. Közelebb hajolt arcomhoz, s én újra megfigyelhettem vörös szemeit. Mint a vér, olyan volt a színe. Mi történhetett vele? Mitől változott meg? Miért iszik most már ember vért?
- Ne hazudj nekem, te álszent kis kígyó! Játszod a nagy kerítő nőt, aztán meg mindent elrontasz! Minek kell folyton tönkre tenned az életem? Neked van családod, ott van Jacob, van pénzed, házad, mindened! Nekem nincs semmim és senkim, és te még azt a kis keveset is elvetted tőlem, amit az élet nekem adott! - kiabálta arcomba dühösen.
Rémülten tekintettem rá. Valahogy le kell nyugtatnom.
- Sajnálom, de nem tudom, hogy miről beszélsz. Nem vettem el tőled semmit! - ellenkeztem, de nem úgy tűnt, mint akit meggyőztem.
A szorítás a karomon egyre erősebb lett, szinte belém mélyesztette körmeit, pedig a bőröm nem volt valami puha. De mégis, Helena sokkal erősebb volt, mint én.
- Én kedveltelek téged. Komolyan mondom, nagyon bírtalak. De te, kihasználtál engem! Kihasználtad, hogy olyan barátságos voltam veled! - morogta.
- Most is barátságos vagy? - gúnyolódtam kezére nézve, mely még mindig engem szorított.
Dühösen eltorzult arccal arrébb lökött, én pedig az egyik fának estem. Tudtam, hogy valamit tennem kell, ha életben akarok maradni, így erőt vettem magamon, és rá vetettem magam. Könnyedén védte ki gyenge kis támadásom, s újra a fa irányába lökött.
- Lehetett volna annyi esze a szüleidnek, hogy megtanítanak harcolni. Egy ilyen világban, egy ilyen gyenge félvér, mint te, semmire sem megy! - vicsorgott, kivillantotta fogait, és közelebb sétált hozzám.
Nagyon lassan lépdelt, mintha direkt húzná az időt, hogy aztán a győzelem még élvezetesebb legyen.
- Eddig nagyon úgy tűnt, hogy nincs szükségem arra, hogy tudjak harcolni - válaszoltam.
Ha elterelem a figyelmét, talán később végez velem, és több az esély rá, hogy megszökjek.
- Há! Nessie, Nessie, Nessie... Olyan kis butus vagy. Azt hiszed, hogy tündér világban élsz? Szerinted itt minden mesés és jó? Lehet, hogy most azt hiszed, hogy te vagy a kis király lány, aki megtalálta a hercegét, de nagyon tévedsz. Te egy senki vagy - válaszolta, s mintha undort véltem volna felfedezni a hangjában.
- Ha most megölsz, akkor Jake és a szüleim megtalálnak téged és végeznek veled! - próbáltam ráijeszteni.
- Hidd el, nekem is vannak kapcsolataim! - horkant fel.
- Te nem vagy ilyen Helena. Te nem vagy gyilkos - erősködtem.
Helena gyilkos szemekkel meredt rám. Mintha valami nagyon rossz dolgot mondtam volna éppen.
- De. Az vagyok. És te is az vagy. Mind azok vagyunk! Mocskos szörnyetegek, gyilkosok! Mind! Érted?! Mind! - kiáltotta, ököllel az egyik fa törzsébe ütött.
- Én nem. És hidd el, neked is lenne rá lehetőséged, hogy valamennyire normális légy! - győzködtem.
Helena lassan ingatta a fejét jobbra-balra.
- Hogy lehetsz ennyire naiv Nessie? - vonta fel mindkét szemöldökét.
Megvontam a vállam, és tettem hátra egy apró lépést.
- Egyszerűen csak szeretem pozitívan szemlélni a dolgokat. Mindenben van valami jó, hidd el!
- Ebben is? A tettedben is van valami jó? - kérdezte gyűlölködve.
- Egyszerűbb lenne, ha elmondanád, tulajdonképpen mit is tettem! - fortyantam fel, kezdtem elveszíteni a türelmemet.
Helena elvigyorodott. Ördögi, gonosz vigyor ült ki az arcára.
- De ki bátor vagy, Nessie. Nem vagy szerintem olyan helyzetben, hogy ilyen hangon beszélj velem - válaszolta csendesen.
- Szabad vagyok, nem vagyok a fogjad. Azt csinálok amit akarok, és úgy beszélek ahogy akarok! - feleltem határozottan.
Helena félrebillentette a fejét, majd fogait elővillantva hirtelen rám vetette magát.
Kitértem a támadása elől, de elkapta a lábam, és én a földre estem. A portól nem igazán láttam semmit, de épp időben tért vissza a látásom, még pont odébb bírtam gördülni ütése elől.
- Nem futhatsz el, Nessie! Megtalállak, és ha most nem öllek meg, majd megöllek máskor! Nem lenne jobb túlesni rajta? - viccelődött.
Megbújtam az egyik fa mögött, és arra koncentráltam, hogy meghalljam, ha közeledik.
- Nessie! Nessie! - hallottam meg hirtelen Jake kiáltását.
Engem keres. Ha megtalál, akkor segíthet elbánni Helenával. Épp indultam volna hozzá, mikor Helena hátulról megragadta a karjaim, és erősen hátraszorította. Éreztem, amint éles fogai a bőrömbe hatolnak. A nyakamba harapott, majd felkapott, testem hátrahajlítva az egyik fához hajított. Éreztem, amint a sűrű, meleg vér ömlik kifelé a sebből, és éreztem még a hátamba toluló fájdalmat is.
- Nessie! - Jake hangja közvetlenül mellettem jött, és már éreztem is, ahogy meleg keze az arcomhoz ér.
- Hol van Helena? - kérdeztem csendesen.
Jake értetlenül bámult rám, és a karjaiba vett, hogy bevigyen a házba. Gyorsan, futva indult el, előbbi kérdésemre nem válaszolt. A házhoz érve azonnal Carlisle szobájába vitt, aki rögtön, mint képzett orvos, kezdte el utasítani szerelmemet.
- Tedd le ide, kérlek! - mondta.
Valami keményre fektetett le, de a kezem nem engedte el.
- Helena hol van? - kérdezte újra, de senki sem törődött velem.
- Most ne beszélj, Nessie! Maradj csendben! - szólt rám Carlisle szigorú hangon.
Még ilyen gyengén is képes voltam grimaszolni. Carlisle szorgalmasan tevékenykedett mellettem. Nem igazán tudtam felfogni, hogy mit csinál, de biztos voltam benne, hogy rengeteg vizsgálatot végez el éppen.
- Jacob, menj el nyugodtan, Nessie, rendben lesz - szólt kedvesen szerelmemhez.
- Maradni akarok. Nem hagyom magára. Amikor megtettem, ez történt - erősködött, és el nem mozdult mellőlem.
- Ez nem a te hibád volt... - motyogtam - Helena...
- Mi van vele? Miért emlegeted mindig őt? - kérdezte Jake értetlenül, de hallottam, hogy igazából mennyire kíváncsi.
Nyeltem egy nagyot, hogy aztán képes legyek kinyögni a választ.
- Ő támadott rám, Jake. Ő tette ezt velem.
Hirtelen hatalmas csend lett a szobában, nem lehetett mást hallani, csak az orvosi gépek zúgását.
- Carlisle, mégis elmennék. Körülnézek a környéken, hátha még itt van a közelben! - jelentette ki Jake.
Carlisle bólintott, és még futólag odaszólt Jake-nek.
- Kérd meg Edwardot, hogy menjen veled. Ketten többre mentek!
Jake nyomott egy puszit az arcomra, majd elmormolva egy sziát távozott. Carlisle és én maradtunk csak bent.
- Meg fogok gyógyulni? - kérdeztem reménykedve.
- Természetesen. Vámpír vagy, igaz csak félig, és pont ezért vagy egy kissé sérülékenyebb, mint a többiek.
Elmosolyodtam. Akkor szerencsére nem lesz semmi bajom. Még ki kell derítenem, hogy miért is csinálta ezt Helena.
- Mikor kelhetek fel? - kérdezte sürgetően.
- Majd ha meggyógyultál! Ne türelmetlenkedj! - utasított Carlisle - Sokat kell még pihenned!

***

Két hétig kellett ágyban maradnom, pedig már semmi bajom nem volt. De bármennyire is erősködtem, nem engedték, hogy felkeljek, és elhagyjam a szobám. Jake mindvégig mellettem volt, és amikor nem, akkor Helena után kutatott. Hatalmas bosszúvágy hajtotta, ahogy engem a kíváncsiság. A kíváncsiság afelől, hogy miért volt rám ennyire mérges Helena. Mit követhettem el ellene? A többiek sem találtak erre semmilyen választ, ők csak egyszerű dührohamnak mondták ezt a viselkedést. Pedig tudtam, hogy ők is valami rosszat sejtenek.
- Na végre egy kis szabadság! Már nagyon untam, hogy folyton itt kell kuksolnom! - morogtam, miközben éppen a cipőmet vettem fel.
- A te érdekedben történt. Látod, most már teljesen jól vagy - mosolyodott el Jake, és lassan magához húzott.
Mint egy porcelán babával, úgy bánt velem a baleset óta. Féltem, hogy saját magát hibáztatja a történtek miatt.
- Nincs semmi hír Helenáról? - kérdeztem.
Jake bosszúsan megrázta a fejét. Ő is szeretett volna végre ennek az ügynek a végére járni, de Helenának egyszerűen nyoma veszett.
- Pedig mindenhol kerestem már, de semmi! Egyszerűen... eltűnt a szemünk elől! - morgott.
Megsimítottam a karját, hogy megnyugtassam.
- Apa sem jutott előbbre a dologban? - tudakoltam meg.
- Sajnos nem - rázta meg a fejét szomorúan, majd elhúzta a hajam a nyakamról.
A sebemen végigsimított ujja végével, olyan óvatosan, mintha még mindig fájna. Helena harapása helyén ugyanolyan sebem maradt, mint anyának és Jaspernek. Egy seb, mely örökre megmarad. Nem éppen kellemes érzés, hogy magamon viselem Helena harapását, de sajnos ez ellen nem tudok mit tenni.
- Hagyj! - kértem, és elhúzódtam tőle.
Amikor a sebemet nézegette, mindig úgy éreztem, mintha bűntudata lenne, s ezt nagyon nem szerettem.
- Bosszút fogok állni ezért! Érted! - fogadta meg.
Megrázta a fejem. Sehogy sem tudtam lebeszélni a bosszúról.
- Nem szükséges. Gyere le kérlek a nappaliba, valamit meg kell beszélnem mindenkivel!
Megfogtam a kezét, és magam után húzva elindultam lefelé. A többieknek már szóltam, és most mind ott ültek egymás mellett, kíváncsian néztek rám. Senki sem tudta miért hívtam őket össze.
- Nem húzom el a dolgot. A lényeggel kezdem. Igazából Jasper segítségét szeretném kérni! - néztem az említett felé.
Mindenki meglepett képet vágott, még maga Jasper is.
- Miben tudok segíteni neked? - kérdezte kedvesen.
- Taníts meg harcolni, hogy meg tudjam védeni magam. Hogy képes legyek visszaütni, ha kell. Nagyon kérlek, taníts meg rá!