( Esme szemszöge )

Reggel nyolc óra körül már javában sürögtem és készülődtem.

Carlisle és Jasper legnagyobb megrökönyödésükre azt a feladatot kapták, hogy megpucolják a zöldségeket a salátához.

Nem nagyon volt ínyűkre, hogy befogtam őket a munkába, de most még a szokásosnál is jobban, jött, hogy olyan gyorsak voltunk mindenben.  

Alice-t megkértem, hogy takarítson ki egy kicsit.

Ez természetesen abba merült ki, hogy az egész házat felforgatta, porszívóval a kezében, és minden bútort kétszer szippantott át, hogy még véletlenül se maradjon sehol egy porcica sem.

Emmett is szívesen segített volna, de Rosalie megtiltotta neki, én meg nem akartam belerondítani a kettejük békéjébe, így semmit sem kértem a fiútól.

Én főztem és sütöttem, tálaltam és szalvétát hajtogattam.

- Szerintem Bella egyáltalán nem enni jön. – mondta végül Jasper, amikor már a hajából is krumplihéj lógott.

- Nem baj. Nem akarok csalódást okozni neki, így jobb felkészülni. Elég blamás lenne, hogy ha eljönne hozzánk vendégségbe, és semmivel sem tudnánk megkínálni szegényt.  – mondtam bölcsen, és csak úgy találomra megsóztam a  sült húst.

- Menő vagy! – hahotázott Emmett, aki a konyhapultot támasztotta, és látványosan unatkozott.

- Nem emlékszem, hogy ideadtad volna a pénzt! – lohasztotta le a jókedvét Jazz.

A fiú morgott.

- Nem lehetne semmisnek tekinteni? Rosei, már így is ki van rám akadva.  – kérdezte feszülten, és a háta mögé pillantott, attól félt, hogy Rosalie meghallja.

- Az ígéret szép szó. Kérem a lóvét! – mondta Jasper.

- Ó! Mintha nem lenne pénzed! Kösz szépen!  - zsörtölődött Em, és a pénztárcájában kezdett kutakodni.

- Fordított esetben te is elkérnéd a pénzt, és vigyorogva tartanád most elém a markodat. – ellenkezett Jasper.

- Ebben van némi igazság. – kotyogta el magát Carlisle, miközben a szakácskönyvet tanulmányozta.

- Drágám! – pirítottam rá.

- Bocsi. – szólt az említett, és inkább tovább pucolta a répákat.

- Emmett! Induljunk!  - hallottam Rosalie hangját.

Ekkor belépett a konyhába.

Hófehér nadrág, felső és elegáns kabát volt rajta.

Nagyon szépen nézett ki.

- Biztos, hogy nem maradtok? – kérdeztem még mindig reménykedve.

- Nem!  - vágta rá  rögtön.

- Csak kérdeztem. Akkor jó szórakozást.  – mondtam.

- Amúgy hova mentek? – kérdezte Carlisle.

- Bemegyünk Seatlle-be. Nem rég nyílt ott egy elegáns klub. Szétnézünk.  – válaszolta a lány.

- Nem mellesleg, pedig kaszinójuk is van. Hátha visszanyerem az elvesztett pénzem. – morogta Emmett.

- Nem szeretném, ha megint hazárdíroznál!  - szóltam kissé fenyegetően, egy konyhakéssel a kezemben.

Jasper nevetett.

- Majd jövünk. Sziasztok. – köszönt el Rosalie, és már ott sem volt.

- Üdvözlöm Bellát! – suttogta Em.

- Emmett! – kiáltott rá Rose.

- Jól van. Akkor nem üdvözlöm. Sziasztok.  – sóhajtott nagyokat a fiú, és elvonult a garázs felé.

Pont akkor néztem  ki az ablakon, amikor a piros sportkocsi elhajtott, fel egyenesen a város felé vezető sztrádára.

Rosalie haja lobogott a szélben, Emmett pedig éppen felhangosította a rádiót, majd egy puszit nyomott a lány arcára.

A fejemet ráztam.

- Olyan kár, hogy elmentek. Mit fog most gondolni rólunk, Bella?  - kérdeztem.

- Szeretni fog minket! Láttam. Főleg engem és téged. – mondta Alice, aki kezében a porszívóval ekkor jött be a konyhával, egybekötött ebédlőbe, amit mi soha nem használtunk, kivéve, amikor tanácskoztunk.

- Szóval minket fiúkat nem is kedvel majd? – kérdezte Jazz.

- Nem erről van szó. Engem már eleve aranyosnak tart. – lelkendezett Alice – Esmét pedig nem lehet nem szeretni.

- Köszönöm. – szóltam hálásan, miközben a tányér mellé illesztettem a hattyú formájú szalvétát.

- Tőled egy kicsit tart, édesem. – vallotta be Alice – Carlisle-t, pedig még nem ismeri annyira.

- De hiszen velem már találkozott azon a bizonyos ominózus baleset napján. – tiltakozott a férjem.

- Tudom, de akkor is így érez. Azért persze tisztel és csodál, hogy orvos vagy, és emberi életeket mentesz.

- Ezt mind láttad? – kérdeztem csodálkozva Alice-től.

- Nagyjából. A többit meg kitaláltam, hiszen nem vagyok az az ostoba alkat.

Nevettünk.

- Azért nagyon jó, hogy mindenki tőlem tart. Pedig nem bántanám. – mondta Jasper.

- Ne aggódj kicsim. Majd téged is megismer, és akkor nem fog félni tőled! Nyugi.

- A próféta szóljon belőled. – mondta Jasper, és újra nevetni kezdtünk.

Ekkor azonban Alice tekintete elhomályosult és kiesett a kezéből a porszívó.

Csattanva landolt a földön és megrepedt.

Alice hátraesett volna, hogy ha Jasper nem rohan oda máris hozzá, és el nem kapja.

- Mi az? Mit láttál? – kérdezte a fiú.

- Valami bajt? – szóltam szomorúan, és aggodalmasan néztem Carlisle-ra.

Alice még mindig a semmibe révedt, majd mintha egy pohár hideg vízzel arcon öntötték volna megrázta a fejét és a tekintetét rám emelte.

- Ez nem volt semmi! – csak ennyit tudott kinyögni.

-  Jól vagy?  - kérdezte Jazz.

- Minden rendben van. Legalábbis egyenlőre.

- Jaj, Alice! Megijesztesz.  – szóltam.

- Láttam három nomádot. Errefelé tartanak. Igaz csak átutazóban vannak. Két férfi, és egy nő. Seattle –ből jönnek. Meg akarnak majd minket látogatni. Kíváncsiak ránk. – számolt be a látomásáról Alice.

Jasper felsegítette, és a kezével legyezgetni kezdte a lányt.

- Mást nem láttál? – kérdezte Carlisle.

- Egyenlőre csak ennyit. Nem tudom pontosan, hogy mikor érkezhetnek, de nem ma. Legalábbis délelőtt biztosan nem. Sőt. Inkább holnap.

- Biztos? Tudod, hogy nem kockáztathatjuk meg a dolgot. Bella miatt. – mondtam.

- Az biztos, hogy konkrétan nem ide jönnek. Csak tervezgetik, hogy benézzenek-e?! De még meggondolhatják magukat.

- Remélem, hogy így lesz. – mondtam.

Sosem szerettem ha idegen vámpírok jöttek Forksba.

Mi nem veszélyeztettük a lakosságot, de a többi nomád már igen.

- Felmegyek a szobába. Lepihenek egy kicsit.  – hallottam végül Alice hangját.

            Kimerültnek tűnt.

- Felkísérlek. – mondta Jasper, és már ott sem voltak.

- Menjünk fel mi is, hátha látni fog még valamit Alice.  – ajánlotta Carlisle.

- Rendben. – bólintottam.

Éppen hogy csak felértünk az emeltre, amikor meghallottuk Edward Volvójának lomha dorombolását.

- Megjöttek. – szóltam izgatottan – Hogy nézek ki? – kérdeztem, és a hajamat kezdtem igazgatni.

- Csodálatos vagy, mint mindig. Nyugalom. A nomádokról egy szót se a lány előtt! Majd én megmondom Edwardnak. – mondta Carlisle.

- Úgy lesz a legjobb.

Lementünk a földszintre, és ekkor megpillantottam Bellát, aki félősen lépett be a házba, és a tekintete szinte rögtön megakadt rajtunk.

Olyan szép leányzó volt.

Csokoládébarna szemek és haj.

Egy elegáns blúzt, és hozzáillő szoknyát viselt.

Edward a derekát fogta, és lelkesen beinvitálta a házba.

,, - Carlisle, Esme!” – köszöntött minket Edward. - ,, Ez itt Bella!”

,, - Nagyon örülünk, hogy eljöttél hozzánk, Bella!” – mondta a férjem, majd némi habozás után közelebb lépett a lányhoz és a kezét nyújtotta.

,, - Örülök, hogy újra láthatom, dr. Cullen!”

Carlisle elmosolyodott, majd így szólt:

,, - Kérlek, szólíts Carlisle-nek!”

,, - Szívesen, Carlisle!”  - válaszolta Bella, boldogan és őszintén.

Ekkor már bennem is feloldódott az a kezdeti, zavart feszültség, én is elmosolyodtam és követtem a férjem példáját.

Kezet nyújtottam.

,, - Örülök, hogy megismerhetlek!” – szóltam boldogan, és majd kibújtam a bőrömből, olyan boldog voltam.

Edward megtalálta az igazit. Edward megtaláltad Őt!  - gondoltam, direkt hangosan, hogy a fiam is meghallja.

,, - Köszönöm. Én is örülök.” – válaszolta a lány.

,, - Hol van Alice és Jasper?” – kérdezte Edward.

Már éppen válaszolni akartam, amikor meghallottam a két említett, megfontolt, ám izgatott neszezését odafentről.

,, - Helló, Edward!”  - kiáltotta Alice lelkesen, majd rá jellemző módon, leszáguldott a lépcsőről.

Döbbenten összenéztünk Carlisle- al, de úgy tűnt, hogy Alice csak kedves akart lenni, és nem támadott vagy ilyesmi.

Ekkor, hogy fokozza a megrökönyödésünket, megpuszilta Bellát.

Levegő után kapkodtam, és tátott szájjal hallgattam nevelt lányom beszédét.

,, - Tényleg nagyon jó szagod van, eddig még sose vettem észre!”

Edward szinte kővé dermedt, és Carlisle is a fejét csóválta.

Aztán láttam rajta, ahogy megpróbálja visszafojtani a nevetését, és én is megnyugodtam.

 Megfordultam és Jaspert láttam lejönni a lépcsőn.

Rögtön rájöttem, hogy honnan ez a hirtelen támadt nyugalom.

Bevetette a képességét! – gondoltam.  – Talán nem is baj. Ránk fér.

,, - Helló, Bella!”

,, - Helló Jasper!”

Jazz betartotta az ígéretét. Ő volt a legtávolabb a lánytól. Az emeletre vezető lépcső legalsó fokán álldogált, és közben  mosolygott.

,, - Örülök, hogy megismerhettelek benneteket. Milyen gyönyörű ez a ház!”

Jaj de kedves, udvarias és jólnevelt egy lány! – gondoltam elégedetten. – Pont olyan visszafogott,, mint Edward.  – lelkendeztem magamban.

,, - Köszönjük!” – feleltem végül, aztán azon kaptam magam, hogy kitörtek belőlem a szavak.

,, - Annyira örülünk, hogy eljöttél!”

Miközben lelkesen hangoztattam a mondanivalómat, és Bella tekintete végigkalandozott a házban, Carlisle megszorította a kezemet, majd láttam, ahogy Edwardra nézett.

Most közölte vele a nomádok érkezését. – jöttem rá.

Edward csak bólintott, de egy pillanat erejéig  láttam a szemében az aggodalmat.

Ekkor észrevettem, hogy Bella, Edward zongoráját nézi. Elragadtatottan figyelte a szépen lakozott hangszert.

,, - Zongorázol?” – kérdeztem tőle, és fejemmel a zongora felé intettem.

,, - Sajnos, nem. De olyan gyönyörű! A tiéd?”  - kérdezte.

Meglepődtem.

Váratlanul ért, hogy Edward nem vallotta még be a szerelmének, hogy mennyire szépen játszik. Főleg, hogy még egy dalt is írt neki.

Nevettem.

,, Nem. Edward nem mondta neked, hogy ő milyen remekül játszik?” – kérdeztem.

Bella haragosan sandított a fiamra.

,, - Nem. De kitalálhattam volna.”

Kérdőn felvontam a szemöldökömet.

,, - Nincs olyan dolog, amit Edward ne csinálna remekül, nem igaz?” – magyarázta, olyan magától értetődően.

Jasper hangosan felkacagott.

Eszembe jutott a hajnali beszélgetésünk, és Emmett megjegyzése, arról, hogy Bella és Edward milyen közel is kerültek egymáshoz.

Egy pillanat erejéig bennem is újjáéledt a gyanú, de aztán észrevettem, ahogy Edward nemlegesen rázta a fejét, és én hittem neki.

,, - Remélem, nem vágtál föl nagyon Bella előtt. Nem illik hencegni!” – leckéztettem a fiút.

,, - Csak egy kicsit!” – nevetett felszabadultan Edward.

Ellágyultan néztem a fiúra, és most tudatosult csak bennem igazán, hogy mennyire szereti ezt a lányt.

Elégedettség töltött el. Mérhetetlen elégedettség.

,, - Inkább nagyon is szerény volt, ami azt illeti! – helyesbített a lány. 

Megint csak mosolyogtam.

Aztán  egy hirtelen ötlettől vezérelve így szóltam:

,, No, játssz valamit Bellának!”

Az altatódalt, amit a minap mutattál. – tettem még hozzá gondolatban.

,, - Most mondtad, hogy nem illik felvágni!” – tiltakozott a fiam.

,, - Kivétel erősíti a szabályt!” – vágtam vissza, és ezt nem csak a zongorázásra értettem, hanem a kettejük között lévő érzésekre is.

,, - Szeretném hallani, ahogy játszol!” – kérte Bella.

,, - Akkor ezt megbeszéltük!” – szóltam végül, és a zongora felé toltam Edwardot.

Ne legyél már ilyen szégyenlős! Játsz neki valami szépet! Kérlek!- gondoltam hangosan.

Kézen fogtam Carlisle-ot, majd intettem a többieknek, hogy hagyjuk magukra a fiatalokat. 

- Bella már evett. – mondta Carlisle.

- Honnan tudod? – kérdeztem kíváncsian.

Alice és Jasper  a konyha felé vették az irányt.

Követtük őket.

- Edward mondta. Látta a gondolatainkban, hogy főztünk, így figyelmeztetett rá. – mesélte a férjem.

- Értem. Akkor majd elviszem az ételt az árvaházba. Ne vesszen kárba. – döntöttem el.

- Hát ezért kínlódtam ennyit a hagyma és krumpli pucolással? Még most is büdös a kezem. – fintorgott Jazz.

- Ejnye, Te! Nem volt hiába! Az árvaházban mindig elkél a finom, friss és meleg étel! – pirítottam a fiúra.

- Jól van na. – mondta, és leült az egyik székre.

Alice az ölébe ült.

- Meglepődtetek, hogy megpusziltam Bellát? – kérdezte.

- Az nem kifejezés.  – mondta Carlisle.

- Ugye nem azt hittétek, hogy megtámadom? – hitetlenkedett a lány.

Senki sem válaszolt.

- Mos komolyan? Ne már! Hiszen egyszer már voltam a közelében, és akkor sem vetettem rá magam! – nyafogott sértődötten Alice.

- Bocsáss meg nekünk. – szóltam a többiek nevében is.

- Egyvalamiben azért igazad van. Bella illata valóban nagyon étvágygerjesztő. – szólt elmélázva Jasper.

Carlisle és én, egyszerre fordultunk  felé, és csúnyán néztünk rá.

- Csak megjegyeztem. Nyugi. Nem vagyok szomjas! – tette fel megadóan a kezét a fiú.

Ekkor megcsörrent a telefon.

Odaléptem mellé, és azonnal felvettem.

- Emmett lesz az. – árulta el Alice.

A fejemet csóváltam.

- Halló? Cullen  lakás. – szóltam bele a kagylóba.

- Szia, Esme! Itt Emmett. 

Megadón sóhajtottam.

- Mondtam.  – legyintett Alice.

- Szia, Em? Mi újság?

- Mond meg létszíves Jaspernek, hogy már visszanyertem a fele pénzt!

- Ezért hívtál? Hogy dicsekedhess? Nem megmondtam, hogy ne szerencsejátékozz?!

- Bocsánat. De azért mondd meg neki.

Alice és Jasper felé néztem.

Sugdolóztak.

Jasper hevesen bólogatott.

- Már tudja. – közöltem a fiammal.

- Ja igen.  Hoppá. Alice.  – esett le neki a tantusz. 

- Mikor jöttök haza? – kérdeztem.

- Én már mennék, de Rosalie azt mondta, hogy délutáning maradunk. Gondolom, hogy Belláék még ott vannak nálunk.

- Most érkeztek. – közöltem a hírt.

- Nah akkor szerintem tényleg csak délután fele leszünk otthon. – morogta Em.

- Ti tudjátok. – válaszoltam kissé szomorkásan.

- Jut eszembe! Itt,  Seattle - ben szakad az eső. Dörög és villámlik. Óriási vihar van.

- Mond meg Emmettnek, hogy mi benne vagyunk. – súgta nekem  Alice, majd kézen fogta Jaspert, és felmentek az emeltre.

- Megyek olvasni. – közölte velem Carlisle, majd egy csókot nyomott a homlokomra, és már ott sem volt.

- Esme! Esme, ott vagy?  - hallottam Emmett hangját.

- Igen. Bocsáss meg, de nem figyeltem.

- Itt vihar van. Alice biztosan láttam már előre. Kimegyünk ma baseballozni?

Elgondolkodtam.

 Miért ne. Nekem lenne kedvem, és ezek szerint Alice-éknek is.

- Jó. Legyen. Menjünk. – mondtam végül.

- Szuper! Akkor ahogy délután  hazaértünk elmegyünk. Rosalie üdvözöl. – tette még hozzá.

- Én is őt. Puszillak benneteket.

- Oké. Leteszem. Szia.

- Szia, Em.

A vonal megszakadt.

Letettem a telefont, és a fülemet hegyeztem, hogy szól- e még a zongora.

Csend volt.

Az emeletről viszont elég nagy ricsaj szűrődött le.

Nevetést és morgást hallottam.

Boldogan fordultam az elkészült ételek felé, majd gondosan becsomagoltam őket.

Ezután felmentem Carlisle dolgozószobájába.

Amikor beléptem ott találtam Jaspert és Alice-t.

- Szóval akkor elmegyünk ma játszani? – kérdezte a lány, és óriási boci szemekkel nézett a férjemre.  

- Létszi, Carlisle. Menjünk! – kérte Jasper is.

- De most hívtak be a kórházba helyettesíteni.

- Úgy is visszaérsz estére. Olyan jó móka lesz. A tisztáson nem fog esni, és Edward, Bellát is elhozza. – magyarázta  a lányom.

Carlisle kérdőn nézett rám.

- Esme? Mit szólsz hozzá?

- Én már mondtam nekik, hogy részemről rendben. – válaszoltam.

Carlisle sóhajtott.

- Jó. Legyen. Benne vagyok! – egyezett végül bele.

- Tudtam, tudtam! – rikoltozott boldogan  Alice, majd kézen fogta Jaspert, és együtt kisiettek a szobából. 

- Elmegyek az árvaházba.  – mondtam.

- Én meg beszaladok a kórházba. Elvigyelek?

- Inkább futok. Most olyan boldog vagyok.

- Elhiszem. Látom rajtad. Sugárzol.  – mosolygott a férjem.

- Edward és Bella. Olyan szép pár.

- Valóban.  – bólintott Carlisle, majd megcsókolt. – Mennem kell. Este találkozunk.

- Rendben.   – szóltam.

- Szeretlek. Szia. – búcsúzott el.

- Én is szeretlek. Szia, drágám.

Miután elköszöntünk egymástól elindultam az árvaház felé.

Megváltozott az életünk. Minden megváltozott. De jó irányba! Igen. Határozottan jó irányba.  – gondoltam elégedetten, majd bepakoltam a kosaramba, és az erdőn át rohanni kezdtem az árvaház felé.

VÉGE