Cullens’ Christmas

• Edward, mióta ünneplitek ti a karácsonyt? – döbbentem meg, amikor Edward megkérdezte tőlem, van – e kedvem náluk tölteni a szentestét.
• Mindig is ünnepeltünk. – vonta meg a vállát, majd a fülemhez hajolt. – Az életem leggyönyörűbb karácsonyának ígérkezik az idei. – suttogta mézédes hangon.
• Miért is? – vontam fel a szemöldököm. Mutatóujjával felém mutatott.
• Miattam? – kérdeztem még mindig felvont szemöldökkel.
• Hát ki más miatt? – kérdezte, majd nagy mosoly kíséretében magához vont, és egy mély, boldog sóhaj után megszólalt.
• Én buta bárányom. – motyogta
• Én mazochista oroszlánom. – suttogtam a fülébe.

Eszembe jutott, hogy valami illedelmes szerelésben kellene megjelennem a Cullen házban. Az igazat megvallva kicsit tartottam ettől. Az a bizonyos szeptemberi buli, és a következményei szörnyűek voltak. Nem tudtam volna még egyszer elviselni ezt.  Nagyot sóhajtottam, majd a szekrény felé igyekeztem.

• Nem szükséges kiöltöznöd. Csak egy szenteste. Nem lesz semmi különlegesség. – mondta a hátam mögül.
• Nálatok mindig van valami különlegesség. – nevettem.
• Ez igaz. – mondta Edward mögénk sétálva, majd hátulról átölelt, és az arcát a hajamba temette, majd nagyot szippantott.

A szekrényben kutatás közben a kezembe akadt egy ruha. Egy zöld ruha, aminek látványától az izmaim megfeszültek, a lélegzetem gyorsulni kezdett, és a szívem őrült tempót diktált. A ruha, amit akkor Alice-től kaptam.

• Mi az, Bella? – kérdezte Edward, majd mikor felemelte a fejét meglátta a kezemben lévő ruhadarabot. Hirtelen nagyon rossz előérzetem támadt.
• Edward, mi lesz, ha megismétlődik? Ha valami történni fog, és te megint azt fogod hinni, hogy jobb lesz? Ha megint elmész… - kezdtem pánikolni.
• Bella, Bella nyugodj meg! – fordított maga felé. –Megígértem, Bella, ha bármi történni fog,  akkor sem csinálok semmi meggondolatlanságot. Nem megyek sehová, tudom, hogy nem élhetsz nélkülem. Meg mondtam, mindaddig melletted leszek, amíg neked ez a legjobb. Nem látok más lehetőséget az életemre, mint hogy veled legyek. Soha nem tudnám újra megtenni. – mondta mélyen a szemembe nézve, majd homlokát az enyémnek támasztotta. – Nem tudom elképzelni nélküled az életemet. Az nem lenne élet.
• Ez részemről is így van. – motyogtam.
• Kicsi Bellám. – sóhajtott, majd a zsebéhez kapott.

Előhúzta a zsebéből a telefonját, majd kipattintotta, és először csak hallgatott.

• Igen, Alice, emlékszel rá, hogy vámpírmemóriám van? Ott leszünk. – ígérte, majd összecsukta a mobilját, és a zsebébe rejtette.
• Alice azt hiszi, hogy mindent elfelejtek, ha veled vagyok. – mondta sértődött hangon.
• Ez nem így van? – bújtam hozzá.
• Te buta oroszlán. –sóhajtottam, majd elengedtem. Kikaptam egy elég illedelmesnek tűnő felsőt, egy garbó pulcsit, és egy csinosabb farmernadrágot. Edward szó nélkül kisétált az ajtón. Miután átvettem ruháimat kinyitottam előtte az ajtót.
• Megfelelek? – kérdeztem tőle.
• Tökéletes. Mint mindig. – mosolyogott rám.
• Indulnunk kell. – mondta, majd magához húzott. – Szeretlek, Bella. – suttogta, majd megcsókolt.
• Én is szeretlek. – motyogtam a vállüregébe a csók után.
• Egy pillanat, mindjárt jövök. – jutottak hirtelen eszembe az ajándékok. Bementem a szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. Kinyitottam a szekrényem, ahol hét becsomagolt ajándék várt rám. Kivettem őket, és egy reklámtáskába tettem az összeset.
• Te vettél nekünk ajándékokat? – kérdezte Edward, amikor kisétáltam a szobából, és a lépcsőn kezdtem lefelé haladni.
• Igen. Miért? – kérdeztem meglepetten.
• Azt hittem, hogy azt hiszed, nem ünnepeljük a karácsonyt. – mondta
• Attól még biztos akartam lenni. Ha nem ünnepelnétek, akkor is megkaptad volna az ajándékod. – mondtam.

Leértem a lépcsőn, és ki akartam nyitni az ajtót, de Edward megelőzött. Mire észbe kaptam már a forksi utakon száguldottunk, én pedig kapkodva vettem a levegőt.

• Megijedtél? – kérdezte.
• Nem, csak váratlanul ért. – mondtam. Ellenőriztem a kezeimet, és láttam, hogy az egyikben ott szorongatom a táskát, amiben az ajándékok vannak.

Nem sok időbe telt, még megérkeztünk a Cullen házhoz. A ház teli volt karácsonyi égőkkel, az ablakon pedig látni lehetett, hogy egy hatalmas karácsonyfát állítottak a nappali közepére. Alice kirohant a házból, és mindkettőnk kezébe nyomott egy ugyan olyan mikulássapkát, mint amilyen rajta is volt.

• Szia Alice.- köszöntem, miután megölelt.
• Szia Bella! – rikkantott, majd befelé kezdett vonszolni a házba. Hallottam, ahogy Edward mögöttem elnevet. Megfordultam, és csúnyán néztem rá.
• Gyere már Bella! – vonszolt Alice tovább.
• Megyek! – sóhajtottam.

Mikor beértem a házba mindenki fején volt egy-egy ugyanolyan sapka, mint ami a kezemben volt.

• Alice. – sóhajtottam önkénytelenül. A karácsonyfa hatalmas volt, és arany-piros színekkel volt díszítve.  A ház többi részén mindenhol karácsonyi égők, és fenyőágak voltak.
• Adjuk át az ajándékokat! – adta ki az utasítást Alice. Mindenki a fa köré gyűlt, így én is követtem őket.
• Ki lesz az első? – kérdezte Esme.
• Bella, te legyél! – szólalt meg Alice egyből.
• Alice! – mordult rá Edward.
• Oké, oké, akkor leszek én. – hajtotta le a fejlét Alice, majd lehajolt az első ajándékért, amit Emett kezébe nyomott.  A második Esméé volt, majd mindenkinek a kezébe nyomott valamit. Én egy kis dobozkát kaptam. Gyorsan kibontottam, és egy ezüst karkötőt találtam benne. Nagyon tetszett, visszafogott volt, még is gyönyörű.
• Alice, ez gyönyörű. Köszönöm szépen! – mondtam, majd megöleltem.
• Örülök, hogy tetszik. – nevetett, majd magához szorított.

Miután mindenki átadta az ajándékát már csak Edward és én maradtunk.

• Én jövök? – kérdezte Edward.
• Igen, azután pedig Bella. – válaszolt Alice, mire Edward megforgatta a szemét.
• Szóval. Akkor Bella, gyere ide. – hívott magához Edward. Engedelmesen felé sétáltam.
• Fordulj meg. – utasított. Miután megfordultam, éreztem az arcomon Edward hideg kezeit. Letakarta vele a szemem, majd előre felé kezdett tolni. Kimentünk a házból, egyre csak befelé az erdőbe. Egy ponton megállított, és hallottam, ahogy a többiek lába alatt ropogott a hó. Edward elvette a kezét a szemem elé, és egy gyönyörű látvány tárult elém.

Egy kis tisztás volt, aminek a közepén egy patakocska csordogált. Mindent beterített a hó, amiről visszaverődött a telihold fénye. Kicsit oldalra néztem, és megláttam egy kis házat az erdő szélén. Tényleg kicsi volt, ez pedig nagy szó Cullenéknél.

• Csak kettőnké. – suttogta Edward a fülembe.
• Bemehetek? – kérdeztem.
• Hát persze. – mondta, én pedig elindultam a ház felé.

Az ajtó nyitva volt, belépve pedig elárasztottak az érzések. Annyira otthonos volt, minden be volt rendezve.

• Ezt tényleg a miénk? –kérdeztem eltátott szájjal.
• Igen, de most gyere. Utána visszajövünk ide, megígérem. – mondta Edward.

Visszamentünk a házba, és miután Edward mindenkinek odaadta az ajándékát, én következtem. Minden ajándékot kiosztottam, Edwardot hagytam utoljára.

• Edward, emlékszel, mit mondtál nekem egyszer? Bárányokról és oroszlánokról?- kérdeztem a szemébe nézve. Megpróbáltam kizárni mindenkit, és csak Edwarddal foglalkozni.
• Emlékszem. – válaszolt komolyan. Átadtam neki a kis dobozt.
• Nyisd ki! – mondtam, mire felnyitotta a dobozkát.

Kivette belőle a két gyűrűt, és a hatalmas tenyérébe tette. A gyűrűkre ez volt gravírozva:

„És az oroszlán beleszeretett a bárányba” Ezen kívül mind két gyűrűn állt még egy - egy szöveg, amik belül voltak. Az enyémen: „Micsoda buta bárány.” Edwardén pedig: „Micsoda beteg, mazochista oroszlán.”

• Bella, ez gyönyörű! – ölelt meg Edward, majd lassan elengedett, és mélyen a szemembe nézve csókolt meg. A csók közben a csukott szemhéjamon keresztül is kicsordult egy könnycsepp a szememből. A boldogság könnye volt, és a sorsunk megpecsételése. A sorsunké, ami egybe fonódott, és senki nem választhatta el a kettőt, mert azzal mindkét sors elveszett volna a sötétségben.