Egy napot az életemből

Jasper karácsonya

Ismét itt van szenteste. Alice teljesen bezsongott, tesz-vesz, pörög, mint a búgócsiga. Mindenkit kiöltöztetett, én úgy éreztem magam az első öltöztetésnél, mint egy pingvin. A szmoking helyére szerencsére, egy kényelmes farmer, és egy fekete ing került. Nem bántam kedvesem szervezkedését, boldog volt, és ez nekem mindent megért. Amíg ő boldog, lehetek akár elefántnak is kiöltözve.

Különösen szerette ezt az ünnepet. A titkolózás, a vásárlás. Legfőképpen a vásárlás. Tegnap elmentek Rosalie-val egy óriási bevásárló körútra. Díszek, ajándékok, cukrok, meglepetések. Alice mindig is szerette a meglepetéseket, és most mindenkinek kellett találnia valamit karácsonyra, tehát nagyon boldog volt. Én már csak Bellát sajnálom, megint felfordulás lesz. Biztos ki fogja őt is, kenni-fenni, hiába ellenkezik.

Én nem vagyok oda a karácsonyért. Az ünnep ellen semmi kifogásom sincsen, de mindig szomorúsággal tölt el, ha csak rá gondolok. Ma pecsételte meg a sorsom Maria. Ezen a napon, több évvel ezelőtt, szűntem meg létezni. Az idei nap, még sokkal jobban hasonlít az átváltozásom időpontjára. Sűrű, párás levegő, a Nap már lenyugvó félben van. Egyetlen különbség a hó. Itt északon az amúgy is nagy mennyiségű csapadék, megfagyott és fehér pelyhekben ostromolja a földet.

Kimentem a terasz előtti apró  rétre, hogy rajtam csillanjon meg a fáradt Nap utolsó sugara. Bágyadtan csillámlott a rózsaszín fény márvány karjaimon kirajzolódott félhold alakú hegeken. Eszembe jutottak az utolsó napjaim. Büszkén, emelt fővel baktattam a lovamon. Felsőbbrendűnek éreztem magam, amiért sikerült megnyernünk ismét egy csatát. Úgy véltem, azért hallgat mindenki rám, mert tisztelnek. Elismerik tehetségem, kiváló vezetői adottságaim. Egy felfuvalkodott hólyag voltam, de boldog. Élveztem a rivaldafényt, tetszett, hogy figyelnek rám. Csak arra nem gondoltam, hogy ez a nap lesz éltem alkonya. Bár az éjszaka mindig izgalmasabb, mégis a lenyugvó Napnak hatalmas ereje van. Gyönyörű, megbabonáz, szerelmet hoz, megnyílik, kitárul előtted. Ezer színben játszik, mint apró halak a tengerben. Egy csepp a tengerből, és nekem az egész életem gyökeresen megfordította.

Odamentem egy nagy fenyőfához, megérintettem a kérgét. Bársonyosan simogatta márvány ujjaimat. A természet a kezemben van. A föld a társam, a fák őrzik minden léptemet, és az ég a szerelmem. A biztonságot adó fák. Megóvnak az élet minden veszélyétől, menedéket nyújtanak, ha egyedül szeretnék lenni. A föld, mely mindenben mellettem áll. Porhanyós, ha el szeretnék süllyedni, kemény, ha küzdenem kell. Fekete, ha hangulatom megköveteli, elvihetem, ha úgy tartja kedvem. Ha nem akarom elcsomagolni, mindenhol a lábam alatt terem. Vigyázza utamat, legyen az boldog, boldogtalan. Az ég a szerelmem, mely mindig reményként hívogat egy jobb élet felé. Ha szomorú vagyok, mindig felvidít. „Csak nézz az égre!” Elindít a helyes úton, ötletet ad, óvja éjszakáim, mit alatta töltök. Szeret, és gondoskodik rólam.

– Jasper! – Hallottam feleségem csilingelő hangját a házból. – Jasper, itt van Bella! Na, jó még nincs itt, de mindjárt megérkeznek! – figyelmeztetett. El kellett volna indulnom. Mennem kellene, átölelni kedvesem kecses derekát, csókot nyomni ajkaira, hogy érezze, mellette vagyok.

Ránéztem a Cullen házra. Tágas, nyitott, és a legszebb fényekben pompázik Alice keze által. Itt lenne a helyem? Ez az, amire vágytam, de megérdemlem? Katonaként folyamatosan a hasznot hajtottam, sosem néztem hátra, kiket tettem tönkre az én boldogságom árán. Kiknek kellett az életükkel fizetniük, hogy én, hogy Maria boldog legyen. Minél több életet oltottunk ki, annál boldogabb volt Maria. A vezér önbizalma egyre nőtt, önbecsülése már a fellegekben szárnyalt, de nekünk még mindig harcolnunk kellett. Szerezd meg a népet, hogy felkerülj a táblára! Járd végig a mezőket, hogy hatalomra tegyél szert! Iktasd ki az ellenséget, hogy te maradj a vezér! Ez a három szabály érvényes a világban, hogy túléld a mát, és legyen esélyed meglátni a holnapot.

Megint végigjárt a tekintetem a házunkon, és elfogott a szánalom. Az emberek mit ünnepelnek ilyenkor? Egy szánalmas vámpírcselt. Donoklisz, pár vámpír segítségével világuralomra akart törni. Feltámadás, még mit nem? Még repülni is tudunk, mi? Unatkozott és híres akart lenni. Az egész, akkor kezdődött, amikor a teremtője elment meditálni az ázsiai hegyekbe. Nem tudott nyugton maradni Donoklisz és testvéreivel, egy játékot találtak ki. Sikerült elhitetni az oktalan embereknek, hogy ő isten fia, és ő a vezérük. Végigcsinálta az első szabályt. Megnyerte a nép kegyeit magasztaló, álmodozó hegyi-beszéddel. A kivonulást, és Egyiptom csapásait nem volt nehéz megcsinálni. Párja az uralma alá tudta hajtani a természetet. A sáskák, homokvihar, az elsőszülöttekre könnyűszerrel rátaláltak, és ki is végezték őket, úgy, hogy szüleik semmit nem vettek észre belőle. A vámpírok gyorsaságát használták ki. Már csak azt a fáraót sajnálom, aki azt hitte erősebb a természetnél. Ezt is Donoklisz párja, Henna csinálta. Jót röhögtek utána, mikor az egész hadsereget elvitte a víz. A keresztre feszítés egy jó buli volt nekik. Akkor kellett a legügyesebbnek lenniük. Figyelni a napsütésre, és vért szerezni valahonnan. A római hadvezér azt hitte, beleszúrta a dárdáját, miközben csak egy vékony bőrszínű rétegbe vájta a harci eszközét. Kitalálták ugyanis, hogy akkor tudnak védekezni a napsugár ellen, ha bevonják a testüket, és ugye a Nap nem olvasztja le hideg bőrükről, ugyanakkor nem csillognak. Tökéletes terv volt, és sikerült mindenkit megtéveszteni. Henna a szúrás után villámgyorsan öntött vért a dárdára, és Donoklisz testére is, hogy hiteles legyen. Az emberek még kétezer év múltán is azt hiszik, valami isten járt köztük, és még mindig fejet hajtanak előtte. Holott, ez is egy vámpír tréfa volt. Talán ennek van a legnagyobb híre, pora az emberek világában. Büszke is magára Donoklisz.

Akkor mi is őt tiszteljük? Nem hinném. Inkább Alice és Rosalie kielégíthetetlen vásárlási mániája miatt tartjuk meg ezt az ünnepet. Nem baj, had örüljenek.

Most már biztosan ott van Bella is. Ideje lenne visszamennem. Elindultam a ház felé, de a teraszon valami megállított. Egy olyan kép kúszott be elmémbe, amit minden erőmmel ki akartam zárni. Az érzékeim leblokkoltak. Csak látásom maradt épen. Bárcsak mindent hallanék, de semmit sem látnék. Emmett drága feleségemmel csókolózott. Csókjuk nem volt mély, csak felszínes, de társaságban én sem mélyítettem el soha. Ez jár nekem. Ez a fizetség a sok kioltott életért. Ez a büntetésem minden elveszett boldogságért.

Edward felém biccentett, megvetően. Erre elszakadtak egymástól, és Alice kétségbeesetten pillantott felém. Szeme tele volt félelemmel, aztán elködösült tekintete. Valószínűleg az én legközelebbi döntésemet látta, ami épp most fogalmazódott meg bennem. Megfordultam, és lassú léptekkel a védelmet adó fák felé haladtam. Alice tompa kiáltása csengett a fülemben. „Ne, Jasper!!! Emmett…Bella…fogadás!…Nee…” - zokogta. Sírása elfulladt, fülem nem volt képes befogadni az információt. Mentem el, el az erdőbe, a társamhoz, az őreimhez, a szerelmemhez.

Ez volt az a bizonyos nap. A halál, a születés, a csel, a szerelem napja. Egy nap az életemből.