(Jasper szemszöge) 

Miután végeztünk a vadászattal már sokkal jobban éreztem magam. Tudom, hogy szükséges az önmegtartóztatás, de néha már annyira nehezen megy. Na jó, mindig, de egyszer könnyebb lesz, ebben biztos vagyok. Megtöröltem a számat, és azonnal Alice-hez siettem, de ő csak bánatosan meredt maga elé. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen nagyon örült neki, hogy haza megyünk.

• Mi a baj, Édes? – szakítottam ki a gondolataiból.
• Semmi – mosolygott rám halványan.
• Látom, hogy valami baj van – mondtam határozottan, és magamhoz öleltem. – Na meg persze érzem is – fűztem még hozzá.
• Én csak… - kezdett bele. – Na jó, csak arról van szó, hogy hiányoznak az emlékeim. Mármint, honnan tudjam, hogy ki vagyok most, hogyha nem tudom, hogy ki voltam? – kérdezte szomorúan.
• Ez butaság, és ezt te is tudod – simogattam meg a hátát. – Te Alice Cullen vagy, az én gyönyörű menyasszonyom. Mindig is az voltál, és lehetőség szerint nemsokára már a gyönyörű feleségem leszel – mondtam határozottan. – Kár rágódni a múlton, hidd el nekem. Én ismerem a múltam, és néha irigyellek, amiért neked megadatott az áldott tudatlanság. Néha jobb, hogyha nem tud mindent az ember, illetve vámpír magáról – mondtam határozottan.
• Annyira nem lehetett szörnyű a múltad – mondtam szerelmem halkan.
• Ebben nem értünk egyet – vágtam rá azonnal. – Ha elfelejthetném, akkor gondolkodás nélkül megtenném – fordítottam magam felé az arcát.
• A múltad is a részed. Az is alakított téged. A múltad miatt vagy ma az aki – mondta határozottan. Tény, hogy lehet benne igazság, de valahogy mégsem örültem, hogy bármikor visszagondolhattam a rossz dolgokra. Mert sok jó nem történt velem létezésem során, azon kívül, hogy megismertem a szerelmet.
• Szeretnéd ismerni a múltamat? – sóhajtottam.
• Csak, hogyha te is akarod, hogy ismerjem – nézett rám kedvesem.
• Én is akarom, hogy megtudj rólam mindent, de ígérd meg, hogy utána csak a jövőbe tekintünk – kérleltem.
• Rendben – mosolygott rám. – Ha elmondtad, amit szeretnél, utána csak a mának, és a jövőnek élünk – ígérte.
• Mint tudod, 1863-ban változtattak át vámpírrá. Egy Maria nevű nő, és két társa. Nem azért változtatott át, mert kedvelt, vagy mert tetszettem neki, hanem azért, mert háborúkat szított és területeket akart foglalni magának szerte a világon. Akkoriban elég híres katona voltam, hiszen állandóan a tökéletesen kidolgozott stratégiáim általi győzelmeimtől volt hangos a sajtó. Nem tudom, hogy hogyan, vagy miért, de egyszerűen nem tudtam tévedni. Egyik éjjel, éppen egy szálláshelyünk felé tartottam, amikor előttem termett az a három gyönyörű nő. Azt hittem, hogy segítségre van szükségük, és azonnal leszálltam a lóról, de tévedtem. Maria azonnal megragadott, és belém mélyesztette a fogait. Azután már csak arra emlékszem, hogy iszonyatos kínok között feküdtem napokon át, és mikor véget ért az átalakulásom csak hihetetlen szomjat éreztem. Egy cellában voltam, ahonnan nem tudtam kitörni. Az átváltozásom után, még két napig nem láttam senkit, hiába kiabáltam, és próbáltam kitörni. Már azt hittem, hogy örökké ott hagynak, amikor Maria megjelent két fiatal lánnyal. Nem tudtam, hogy mi történt velem, de hirtelen olthatatlan vágyat éreztem, hogy beléjük harapjak. Éreztem Maria elégedettségét, ahogy figyelte, hogy úrrá lesz rajtam az őrület, de a legrosszabb azt volt, amikor megéreztem a két lány félelmét. Halálra voltak rémülve. Maria belökte őket a cellámba, és én annak ellenére, hogy nem akartam őket bántani, mégis rájuk vetettem magam, és megöltem mindkettőjüket. Az első áldozatom talán még jobban járt, hiszen neki nem kellett végignéznie, hogy mi vár rá. Másik szerencsétlen lány sikoltozva próbált segíteni a barátnőjén, de természetesen nem tudott. Miután végeztem velük magamat meghazudtolva zokogni kezdtem, persze könnyen nélkül. Sosem voltam egy túl érzelgős típus, de ott akkor, úgy éreztem, hogy meg kell siratnom a lányokat, és a saját lelkemet is. Hiszen szörnyeteggé váltam. Maria elégedetten figyelte, ahogy kivégeztem az „ajándékát”, majd bejött a cellába, és leütött. Reméltem, hogy meg fog ölni, és vége lesz mindennek, de amikor magamhoz tértem ki voltam kötözve, és az ingem már nem volt rajtam. Teremtőm bemutatta, hogy milyen az, amikor jutalmat ad, hogyha jól teljesítek, és milyen, amikor megbüntet a hibáimért. Közben azt is elmesélte, hogy mik vagyunk, és mik a tervei velem.
• Azért van rajtad az a sok harapásnyom? – vágott közbe szerelmem.
• Igen, mindet Maria okozta. Csupán néhány van, ami a harcok során került rám – válaszoltam őszintén. – A következő napokban kiképzett rá, hogy mit vár tőlem, és hogy hogyan képzelte el ő a stratégiát. Az volt a dolgom, hogy esetleges hibákat keressek a tervében, és én találtam is gyenge pontokat. Elégedett volt velem a győzelmeim miatt, ezért jól bánt velem. Mariának egyáltalán nem fájt, hogyha elveszített valakit az emberei közül. Sőt. Mindenkit csak levegőnek nézett, aki nem volt a hasznára. Vagy mindig jól teljesítettél, vagy jött a büntetés, és gyakorta a halál is. Attól függ, hogy mennyire számítottál értékesnek a csapatában. Több évtizeden át, mindig az volt a dolgom, hogy menjek vele, és segítsek katonákat toborozni. Mindenkit át kellett változtatni, akire rámutatott. Mindegy, hogy idősebb volt, vagy fiatal és életerős. Szüksége volt minden korosztályra, hogy meg tudja téveszteni az ellenséget. Talán össze sem tudnám számolni, hogy hány teremtményem volt. Idővel Maria úgy határozott, hogy már nem csak a szakmai tapasztalataimra van szüksége, hanem többet akar. Akkor lettem a szeretője. Azt tettem, amire vágyott, de soha nem szerettem, ahogy ő sem engem. Akire nem volt már szüksége, azok mind máglyán végezték, feltéve, hogyha túlélték az aktuális háborút, amibe belekeveredtünk. A saját kezemmel kellett megölnöm a saját gyermekeimet. Akiket én magam változtattam át. Szörnyű érzés volt megölni azt a rengeteg vámpírt, akik nem tehettek semmiről, csupán rosszkor voltak rossz helyen. Amikor megérkezett hozzánk Charlotte és Peter már egy kicsit könnyebb lett a helyzet. Azonnal összebarátkoztunk, és én mindent megtettem, hogy a legjobb barátaimnak ne essen baja. A bármit értsd szó szerint. Maria ugyanis csak Petert akarta megtartani, és azt parancsolta, hogy Charlotte menjen a máglyára, de sikerült meggyőznöm, hogy Charlotte sokkal tehetségesebb, mint ahogy gondolná. Így sikerült megmentenem.
• Tudják, hogy meg akarták ölni őt? – kérdezte szerelmem kikerekedett szemekkel.
• Nem, soha nem mondtam el nekik, és kérlek, hogy te se mond el – néztem kedvesemre gyengéden.
• Megígérem, hogy soha nem fogja megtudni – mondta Alice határozottan.
• Köszönöm – néztem rá hálásan.
• Nincs mit – legyintett.
• Az utolsó évtizedben már csak léteztem, de nem éreztem semmit. Jobb volt lelketlen gépnek lenni, mint érzelmes lénynek. Tudom, hogy ez most undorítóan hangzik, és magam is undorodtam magamtól, de akkor is így volt. Csak a két barátom és az ő mérhetetlen szeretetük tudta bennem tartani a lelket. Annyi háború, és kín után már nem tudtam a tükörbe sem belenézni. Mindig csak a kegyetlen szörnyet láttam, ami lett belőlem. Aki nem törődve semmivel átgázol, emberen, vámpíron, mindenen, és mindenkin, mert ezt kapta parancsba. A végső csapás azt hiszem az volt, amikor Peter és Charlotte is úgy határozott, hogy kilép ebből az életből és újat kezd. Meg tudtam őket érteni, és én is akkor gondolkoztam el a távozáson, de úgy éreztem, hogy nincs hová mennem. Akkor történt meg a végső csapás. Maria talált nálam jobbat. Egy új üdvöskét, akit pátyolgathat, és aki hasonlóan kegyetlen is, mint ő. A következő háború után feleslegessé váltam volna, és annyi év után máglyán végeztem volna a létezésem. Egy ideig jó ötletnek tűnt a dolog, de aztán rájöttem, hogy talán még én is lehetek olyan, mint Peter és Charlotte. Akik elégedettek a vámpírléttel, és boldogok a párjukkal. Így elhagytam Mariát és seregét egy éjszakán, és kóborolni kezdtem. Akkor határoztam el azt is, hogy soha többé nem akarok szörnyeteg lenni. Miután rájöttem, hogy az állatok vére is kielégítő, megfogadtam, hogy áttérek rá. Ezután láttál engem, és döntötted el, hogy találkozol velem. Hosszú életem során, te voltál az egyetlen fény a végtelen éjszakában. Mára már pedig a világon újra világos és színes, mert veled lehetek, és az lehetek, aki lenni akarok – fejeztem be a történetet. – Annyi év céltalan gyilkolás és kegyetlenség után, végre békében élhetek, és boldogan, a szerelmemmel, a családommal, és a barátaimmal. Olyat életbe vezettél, amit nem cserélnék el a világon semmire. Különleges lény vagy Alice. Bármi is volt a múltban, vagy lesz a jövőben, soha ne felejtsd el, hogy számomra örökké különleges leszel – simogattam meg az arcát. – Még ezek után is szeretnél a feleségem lenni? – kérdeztem bizonytalanul.
• Igen, másra sem vágyom, mint arra, hogy a tiéd legyek örök időkre – mondta határozottan. – Egymás mellett a helyünk. Te vagy a múltam és a jövőm. Most már tudom – bújt hozzám szorosan. – Menjünk haza – szólalt meg néhány perccel később.
• Rendben – nyomtam csókot az ajkaira, majd felkaptam a csomagjainkat és elindultunk haza.

(Alice szemszöge) 

Egy kicsit sokkoló volt számomra, amit szerelmem elmesélt. Nagy vonalakban már ismertem a történetét, de ilyen részletesen még soha nem mesélte el nekem. Teljesen ledöbbentem. Hiszen láttam már a hegeit, de én mindeddig azt hittem, hogy a legtöbbet a harcok során szerezte. Sokkoló volt megtudni, hogy a tulajdon teremtője harapdálta össze szándékosan, hogy kínozhassa. Ráadásul minden szörnyűséget Jasperre bízott, így ő csak messziről szemlélte szerelmem szenvedését. Bárcsak a kezem közé kaparinthatnám ezt a nőt. Megérdemelné, hogy az örökkévalósága hátralévő részét hegesen, és kopaszon töltse, mert az biztos, hogy alaposan összekarmolnám, és kitépném a haját. Nem ölném meg, mert akkor én sem lennék jobb nála, de csúnyán elbánnék vele az biztos.

• Mindjárt ott vagyunk, Kicsim – szakított ki Jasper a gondolataimból. Ahogy a távolba tekintettem már láttam is a házunkat. Annyira gyönyörű volt. Imádtam itt lenni.
• Igen, már látom – kiáltottam boldogan.

Néhány perccel később már a ház előtt álltunk. Az ajtó előtt lefékeztünk, és emberi tempóban nyitottunk be a nappaliba. Mindenki a kanapén  és a foteleken ült. Ahogy megálltunk előttük ránk mosolyogtak, és Esme azonnal elénk ugrott, hogy egy forró anyai ölelésben részesítsen.

• Annyira hiányoztatok – mondta őszintén.
• Ti is nekünk – válaszoltam a nevünkben, és adtam egy puszit az arcára.
• Isten hozott itthon – mosolygott ránk Carlisle is.
• Köszönjük – mosolyogtam nevelőapánkra. Jasper pedig biccentett.
• Már megint kezditek ezt az érzelgősséget? – forgatta meg Rose a szemeit. – Egyébként én is örülök, hogy hazaértetek – mosolyodott el aztán. Edward is felpattant a kanapéról és megölelt, majd Jasperrel hátba veregették egymást.
• Szevasz, öcskös – fogott kezet Emmett is kedvesemmel. – Még jössz egy visszavágóval a múltkori sakkparti miatt.
• Megkapod a visszavágót – mondta Jasper határozottan.
• Azt el is várom – mondta Emmett, majd felém fordult. – Szia, hugi – vigyorgott rám, majd felkapott és megpörgetett.
• Szia, bátyó – nevettem fel.
• Milyen volt a kiruccanás? – kérdezte Esme kíváncsian.
• Hát van egy nagy újságunk – mosolyogtam a családunkra, és előre nyújtottam az eddig elrejtett ujjamat.
• Te jó ég! – kiáltott fel Esme. – Gratulálok, Drágáim. Hiszen ez csodálatos – mondta és megint a nyakunkba ugrott.
• Köszönjük – mondtuk boldogan.

Mindenki odajött hozzánk, és gratulált nekünk az eljegyzéshez. Emmett, persze nem tudta megállni, hogy ne tegyen néhány perverz megjegyezést, de most túlságosan boldog voltam ahhoz, hogy foglalkozzam vele. Később majd édes lesz a bosszú, de most csak élvezni akartam, hogy újra együtt a család. Ráadásul nemsokára a családom és a barátaim előtt mondhatom ki majd a boldogító igent. Jasper és az én közös életünk új fejezetet nyitott, ami még szorosabb fog bennünket összekötni az idők végezetéig, mert abban biztos voltam, hogy mostantól minden még jobb lesz, mint eddig.

Miután elmeséltem az eljegyzés minden apró részletét, rátértem az utunk szépségeire. Külön kiemelve, hogy Jasper milyen hihetetlenül jól viselte az emberek között eltöltött időd, és hogy betartotta a két hetes időtartamot két vadászat között. Mindenki nagyon büszke volt szerelmemre, ahogy én is. Carlisle pedig hangot is adott a véleményének.

• Büszke vagyok rád, fiam. Egyedül, magadtól mentél be a városba, és tökéletesen kontrolláltad magad. Tudtam, hogy egy napon képes leszel rá, de álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire gyorsan fejlődsz – mondta elismerően, és megölelte fogadott fiát. Én pedig láttam szerelmem arcán, hogy mennyire sokat jelentettek neki ezek a szavak.

Mindenki mosolyogva figyelte a jelenetet apa és fia között, és Esme, hogyha tudott volna, akkor már régen sírt volna a boldogságtól, ahogy én is. Akkor, ott, abban a pillanatban éreztem, és tudtam, hogy mindennek így kellett történnie. Mindegy, hogy hogyan, és miért veszítettem el az emlékeimet, és hogy miért lettem vámpír. Csak az számított, hogy most ott vagyok a szerelmemmel, ahol lenni akarok.