(Bella szemszöge) 

A fiam utolsó  mondata, amit az apjához intézett elég lényegre törő volt, és talán egy kicsit durva is, de valahogy nem akaródzott rászólnom, mert volt benne igazság. Sejtettem, hogy nagyon dühös az apjára, de hogy ennyire azt nem gondoltam volna. Amikor utoljára szándékosan megsértett valakit, akkor még tíz éves sem volt. Az pedig már nagyon régen volt. A fiam utolsó mondata után, már csak azt hallottam, hogy az erdő pusztulni kezd. Nyilván Edward vezette le a felgyülemlett feszültséget, mert csak annyit hallottam Emmettől, hogy „apa-fia; 0-1”.

Sokáig néztem Anthony és a falka után, egészen addig bámultam a nyomukat, ameddig Jacob nem kezdett el bökdösni az orrával. Nem akartam megfordulni, és látni a régi családomat. Bele sem gondoltam, hogy mire vállalkozom, amíg nem mentek haza a többiek. Két nap a Cullenekkel egy házban. Hát ez nagyon érdekes lesz. Biztos vagyok benne, hogy válogatott módszerekkel fognak próbálkozni, hogy jobb belátásra bírjanak, de nem fogom hagyni magam. Végül is, összességében kár rágódnom ezen a kérdésen, hiszen Jake itt lesz velem. Nem vagyok egyedül. A fiamnak szüksége van rám, úgyhogy nem fogok a Cullenek problémáival foglalkozni. Illedelmesen köszönök, talán egy kicsit társalgok is, azután pedig hazamegyünk. Csak negyvennyolc óra, fél lábon is simán átvészelem.

• Talán menjünk beljebb – hallottam meg Esme lágy hangját.
• Persze – fordultam felé. – Tudnátok a fiamnak valami ruhát kölcsönözni? Attól tartok, hogy elszakította – néztem kérdőn Jake-re, aki csak bólintott.
• Hát persze – vágta rá Esme azonnal. – Egy pillanat, és már hozom is – mondta, és eltűnt. Néhány másodperccel később pedig valóban egy adag ruhával, és egy pár cipővel tért vissza. Odahozta hozzánk a ruhákat, és a kezembe nyomta, Jacob pedig óvatosan megnyalta Esme kezét.
• Azt hiszem, hogy köszöni – mosolyogtam rá Jacobra, aki bólintott.
• Nagyon szívesen – vakarta meg a fülét fogadott anyám. Ki gondolta volna, hogy még egy farkassal is ilyen jól kijön.
• Gyere, öltözz fel – mondtam, és a ruhákkal egy fa mögé siettem.

Jake azonnal követett, én pedig elfordultam, amíg visszaváltozott és felöltözött. Miután elkészült, visszasiettünk a házhoz, de már nem találtunk kint senkit. Úgyhogy benyitottunk a nappaliba. Az egész család ott ült, kivéve Edwardot, és Emmettet. Már amikor még ember voltam, akkor is mindig itt gyülekezett a család.

Alice, ahogy meglátott, azonnal felpattant, és elém szökdécselt, de megérinteni nem mert. Megtartotta a három lépés távolságot, legnagyobb örömömre.

• Beszélhetnénk egy kicsit? – kérdezte könyörgőn, és hatalmas boci szemeket meresztett rám. Régen ez a tekintet mindig bevált, de most valahogy sikerült immunisnak maradnom.
• Most nem alkalmas, Alice – utasítottam vissza. Alice pedig fájdalmas tekintettel visszabandukolt Jasper ölébe, és mellkasába fúrta a fejét. – Szeretnénk látni Gabyt, hogyha lehet – fordultam Carlisle felé.
• Természetesen – pattant fel azonnal. – Gyertek fel velem a vizsgálóba. 

Mondta, és elindult felfelé, mi pedig engedelmesen követtük. Ahogy benyitottunk megláttuk Gabriellát az ágyon feküdni. Nem nézett ki rosszul. Már ahhoz képest, hogy túl volt egy vámpírtámadáson, és egy méregeltávolításon. Emlékszem, hogy én anno sokkal rosszabbul végeztem. Mindenesetre örültem neki, hogy nem néz ki súlyosan sérültnek, már csak az a lényeg, hogy elég erős legyen a szervezete, és velünk maradjon.

• Milyen sérülései vannak? – kérdezte Jacob Carlisle-t.
• Eltörött az egyik keze, valószínűleg védekezni próbált. Ezen kívül, néhány helyen felhorzsolta a bőrét. Valószínűleg elesett, vagy földre taszította a vámpír, de ezek egy-kettőre rendbe jönnek. Kitisztítottam a sebeit. A méreg viszont más kérdés. Kap vérátömlesztést, de a méreg, már túl régóta van a szervezetében ahhoz, hogy teljesen ki tudjam tisztítani. Eddig háromszor kezdett el átváltozni, de minden alkalommal valahogy legyőzte a mérget. Ilyen esettel még soha nem találkoztam hosszú életem során. Hogyha így halad, akkor rendbe fog jönni – mondta Carlisle határozottan.
• Lehetnek következményei a benne maradt méregnek? – kérdeztem ezúttal én.
• Sajnos nem tudom. Abban egyre biztosabb vagyok, hogy nem fog átváltozni, mert ha megtörténne, akkor már megtörtént volna, de hogy mi lesz pontosan, azt nem tudom – mondta fogadott apám lehajtott fejjel. Hát igen, ritka az olyan eset, amikor Carlisle nem tud valamire válaszolni.
• Köszönöm – nyújtotta a kezét fiam felé, és fogadott apám gondolkodás nélkül elfogadta. Ilyet sem láttam még. Egy vámpír és egy vérfarkas talán mégis képes túllépni az általános gyűlöleten? Ez mindent megváltoztatna.
• Örömmel segítek az embereken – mondta Carlisle őszintén. – Most magatokra hagylak benneteket. Bella, megkérhetnélek, hogy egy kicsit tarts velem az irodámba? – nézett ezúttal rám.
• Hát persze – válaszoltam. Majd megöleltem fiamat, aki leült Gaby mellé, és megfogta a kezét. – Minden rendben lesz – bíztattam Jacobot, majd követtem Carlisle-t.

Amint átértünk a dolgozószobájába, rögtön hellyel kínált. Én pedig engedelmesen leültem. Még soha nem láttam fogadott apámat a szavakat keresni, pedig most határozottan ez történt. Nem tudta, hogy mit mondjon. Legalább most már ketten vagyunk. Elég kínos ez az egész helyzet.

• Bella – törte meg a csendet.
• Tessék – biccentettem oldalra a fejemet. Nem igazán tudtam, hogy pontosan mit szeretne most tőlem. Illetve, természetesen sejtettem, de csak remélni tudtam, hogy nem azt akarja, amire gondolok.
• Nézd, én tiszteletben tartom, hogy megtört a bizalmad bennünk, miután cserbenhagytunk, de nagyon szeretnélek megkérni, hogy légy egy kicsit kedvesebb a családunkkal.
• A családotokkal – javítottam ki.
• Látod, éppen erről beszélek. Te még mindig a család része vagy, és az is maradsz – mondta Carlisle komolyan.
• A fiam néhány perce mondta, hogy nem hagyjuk cserben a családunkat. Nos, ti finoman szólva is, itt hagytatok, mint egy darab rongyot. Apától kellett megtudnom, hogy eltűntetek a városból. Még csak arról sem volt fogalmam sem, hogy mi történt. Hogy miért nem kellettem hirtelen. Én azt hittem, hogy minden rendben van, erre ti se szó, se beszéd csak úgy eltűntök. Az ember, vagy vámpír családja nem tesz ilyet – fakadtam ki.

Nem akartam éppen rajta levezetni a feszültségemet, de ő hozta szóba. Már nagyon régóta érik bennem a harag a múlt sérelmei miatt. Az pedig, hogy megtudtam, hogy miért is hagytak el, csak rátett még egy lapáttal.

• Nézd, én nem tudom elégszer elmondani, hogy mennyire sajnáljuk mind, ami történt, de hogyha te teljesen elzárkózol előlünk, akkor semmi nem lesz jobb – mondta nyugtatóan.
• Hidd el, hogy így a jobb. Soha többé nem fogtok megbántani. Megfogadtam magamnak. A fiam, hogyha akar, akkor természetesen bármikor átjöhet hozzátok, és annyi időt tölthet itt, amennyit csak akar, de nekem már nincs közös jövőm veletek – mondtam határozottan.
• Határozottan eltűnt a régi simulékonyságod – állapította meg Carlisle. – Pedig most nagyon jól jönne.
• Valóban. Azt hiszem, hogy akkor veszett el, amikor végignéztem, ahogy lemészárolják a szüleimet a szemem láttára – mondtam keserűen, majd felálltam, és távoztam az irodából.

Nem akartam pont vele veszekedni, de hogyha egyszer nem értik meg, hogy nem kellemes hangvételű családi látogatás miatt vagyok itt, akkor kénytelen leszek bekeményíteni. Jobb, hogyha már az elején tisztázzuk, hogy felesleges elhúzni a mézes madzagot az orrom előtt, mert nem tervezem, hogy a közeljövőben újra elnyerhetik a bizalmamat. Már majdnem elértem a házi rendelő ajtaját, amikor Esme termett előttem. Ne már! Most komolyan egyesével jönnek, és megpróbálnak jobb belátásra bírni? Elég rossz ötlet.

• Beszélgethetünk egy kicsit? Az előbb voltam bent a fiadnál, és a szerelménél. Jól vannak – tette még hozzá.
• Rendben, egy kicsit beszélgethetünk, de aztán visszamegyek a fiamhoz – mondtam határozottan.
• Természetesen – mosolygott rám Esme lágyan. – Gyere, menjünk be a mi szobánkba – húzott a saját szobájuk felé.

Amikor beértünk, azonnal az ágyhoz sétáltunk és mindketten kényelmesen elhelyezkedtünk. Esme melegen rám mosolygott, de még nem kezdett bele a mondandójába. Talán kereste a szavakat. Végül vett egy mély levegőt, és megszólalt.

• Nézd, Kicsim. Én tudom, hogy nagyon megbántottunk, és teljesen igazad van, hogy haragszol ránk, és nem nagyon akarsz még csak szóba sem állni velünk. Viszont azt is tudom, hogy még mindig szeretsz minket – kezdett bele.
• Ezt nem tudhatod – vágtam rá azonnal.
• Drágám, Jaspert nem lehet becsapni, és ezt te is tudod – fogta meg a kezemet.
• Nem számít, hogy Jasper mit gondol, tudom, hogy én mit akarok – mondtam határozottan. Most fog az jönni, hogy adhatnék még egy esélyt Edwardnak, Alice-nek és az egész családnak.
• Az eszünk néha átveszi az irányítást a szívünk felett, de ha engem kérdezel, akkor ez nem a legjobb megoldás. Képes lennél négy-öt éven át tudomást sem venni rólunk? – kérdezte Esme értetlenül. – Nem éppen olyan lánynak ismertelek meg – tette még hozzá.
• Már nem az a lány vagyok, akit ismertetek – mondtam keserűen. Nem tagadhatom, hogy szép életem volt, de sosem hevertem ki teljesen az ürességet, amit maguk után hagytak.
• Tudom, hogy megváltoztál, de akkor is a lányunk vagy – mondta biztatóan fogadott anyám.
• Ez nem változtat a történeteken – mentegetőztem. – Ez túl bonyolult – fűztem még hozzá.
• Csak azért bonyolult, mert azzá teszed – mondta Esme határozottan. – Egyébként pedig, régen még James-szel is szembe mertél szállni a szeretteidért, most pedig menekülsz a saját családod elől? Ennyire nem változhattál meg.
• Nem a családom elől menekülök, hanem egy újabb csalódás elől – néztem mélyen a szemébe. – A két dolog között nagy a különbség. Hogyha újra közel engedlek magamhoz titeket, és eltűntök, akkor azt nem heverem ki még egyszer. Ezért nem engedek közel magamhoz senkit közületek. Kielégítő megoldás.
• Valóban? – húzta fel Esme a szemöldökét.
• Igen, így van.
• Hát rendben, ahogy gondolod, de nem lenne szép, hogyha megfosztanál az unokámtól – mondta csalódottan.
• Soha nem tiltottam tőletek Anthonyt. Az ő döntése – mondtam őszintén.
• Gondolom, hogy tisztában van vele, hogy mit tettünk veled. Ergo, nem lehet nála túl sok esélyünk – hallottam meg Jasper hangját az ajtó felől.
• Talán engem hibáztatsz? – kérdeztem ingerülten. – Talán én mondtam, hogy hagyjatok el? Egyébként Anthony csakis az igazat tudja rólatok. Soha nem volt olyan, hogy egy rossz szót is kiejtettem volna a számon a régi családom kapcsán – fűztem még hozzá, majd felálltam az ágyról. – Most pedig visszamegyek a fiamhoz.
• Bella, senki nem vádol téged – próbálta Esme menteni a menthetőt.
• Tudom, hogy nem. Jaspert csak az zavarja, hogy a kis szerelme nem boldog – utaltam Alice-re. Talán egy kissé durva voltam, de hátha beválik, és leszállnak rólam. Már majdnem kiértem a szobából, amikor Jasper elkapta a karomat.
• Alice, azóta nem boldog, amióta elhagytunk téged. Hogyha érdekel, akkor elárulom, hogy húsz éven át nem tudtam egy boldog mosolyt sem kicsikarni belőle, annyira hiányoztál neki – tette még hozzá. – Hogyha egy kicsit is szeretted valamikor, márpedig tudom, hogy még mindig sokat jelent a számodra, akkor erőt veszel magadon és meghallgatod – mondta határozottan.
• Egyelőre még nem akarom a magyarázkodást hallgatni. Mire megyek vele? – sziszegtem dühösen. – Állandóan azt hallottam, hogy ebben a családban a szabad akarat a döntő. Áruld el, Jasper, hogy az én elhagyásomat is szavazásra bocsátottátok, vagy Edward parancsszavát követve csak úgy itt hagytatok? Ráadásul, hogyha a család egy része, úgy is döntött, hogy itt hagytok, akkor a legjobb barátnőmtől nem érdemeltem volna meg legalább annyit, hogy elköszön tőlem? Vagy hagy egy levelet? – kérdeztem dühösen. Jasper pedig csak zavartan pislogott. Erre nem tudott mit lépni. Nekem pedig pontosan ez volt a célom. Amikor nem figyelt oda egy pillanatra, kihúztam magam a szorításából, és már be is léptem a rendelő ajtaján. Egy estére elég volt ennyi a régi családomból. Most a fiammal és a bevésődésével kell foglalkoznom.
• Bosszantóan céltudatos lett – morgott Jasper az orra alatt. Elég hangosan mondta, hogy halljam. Hogy direkt vagy nem, azt viszont nem tudtam megállapítani.
• Tudod mi a szörnyű, fiam? – kérdezte tőle Carlisle.
• Az, hogy igaza van? – érdeklődött Jasper.
• Pontosan – válaszolt Esme. – Nem bízik bennünk, és ez teljesen érthető. Várjunk csak, lenne egy ötletem – mondta még fogadott anyám, de ezután a hangok eltűntek. Nyilván messzebbre mentek, és így már nem hallottam, hogy mit terveznek.

(Jake szemszöge) 

Kedvesem ágya mellett ültem egy széken, és finoman cirógattam a karját. Szörnyű volt Gabriellát ilyen állapotban látni, de legalább életben volt. Már ez is sokkal több volt, mint, amit érdemelnék. Jobban kellett volna vigyáznom rá. Hogyha a szerelmemet sem tudom megvédeni, akkor a többi embert hogyan? Mindig is azt hittem, hogy a farkasoké a világ, de úgy tűnik tévedtem. Valaki képes volt áthatolni a védelmi vonalainkon. Örülök, hogy anya régi családja rá talált a szerelmemre, és megmentették, de annak már kevésbé, hogy anya miattam van két napig összezárva olyanokkal, akikkel nem akar együtt lenni. Lehet, hogy jobban járna, hogyha hazaküldeném? Már egy fél órája hallgatom, ahogy meg akarják győzni, arról, hogy fogadja vissza őket, de anya rettenthetetlennek tűnik. Vajon mi lenne a legjobb neki? Ez itt a kérdés. Általában soha nem azt tette, ami jó volt neki, hanem, ami nekünk a fiainak volt jó. Egyszer még egy másik vegetáriánus vámpír is az útjába tévedt, és udvarolni akart neki, de könnyűszerrel lepattintotta magáról. Valószínűleg Anthony apja miatt. Apa mindig azt mondta, hogy Bella és a vérszopó (ahogy ő nevezte) igazán szívből szerették egymást, pontosabban, anya szerette szívből a vámpírt. Márpedig, akkor soha nem fog Edward Cullenen kívül más férfit a közelébe engedni. Jobb lenne, hogyha végre beszélnének egymással. Bár, amilyen makacs anya, ez bizony soha nem fog megtörténni. Pedig talán jobb lenne, hogyha megbocsátana nekik. A Cullenek örökre vele maradhatnak, nem úgy, mint mi. Hogyha halandó a bevésődésünk, márpedig általában az, akkor mi viszont lassan megöregszünk és meghalunk. El fogjuk hagyni, még akkor is, hogyha nem akarjuk. Jobb lenne, hogyha beszélnék vele. Ahogy kigondoltam, hogy beszélni fogok anyával, már be is lépett az ajtón.

• Szia – köszönt halkan, és a vállamra tette a kezét.
• Szia – néztem fel rá. – Hogy vagy? – kérdeztem aggódva.
• Ezt én akartam kérdezni – mosolygott rám.
• Most, hogy már látom, sokkal jobban. Nemrég azt hittem, hogy ébredezik, de valószínűleg, csak álmában motyogta a nevemet – mondtam egyrészt csalódottan, másrészt büszkén. Hiszen ez azt jelenti, hogy rólam álmodik.
• Ennek örülök – mondta őszintén.
• Anya? – kezdtem bele.
• Tessék, kicsim – nézett rám komolyan.
• Nem akarsz inkább hazamenni? – kérdeztem meg az engem leginkább éghető dolgot. Nem akartam, hogy miattam itt szenvedjen.
• Nem, hidd el, hogy nagyon jól vagyok. Veled akarok lenni. Szükséged van rám – mondta ellentmondást nem tűrve.
• Én pedig nagyon hálás vagyok érte – szorítottam meg a kezét. – Kérdezhetek valamit?
• Hát persze, édesem – vágta rá azonnal.
• Szereted még őket?
• Tessék? – nézett rám döbbenten.
• Szereted még a Culleneket? – tettem fel újra a kérdést. Én pedig kelletlenül bólintottam. Nem akartam hangosan is kimondani, itt még a falnak is füle van. – Akkor, miért nem adsz nekik, még egy esélyt?
• Azért mert nem élném túl, hogyha megint csalódnom kellene. Egyébként sem érzem úgy, hogy kiérdemeltek még egy esélyt, csak azért, mert visszajöttek Forksba. Nem miattam jöttek vissza, hanem csak azért, mert éppen letelt az ötven év. Az már más kérdés, hogy engem is itt találtak – mondta anya komolyan. Hát ebben is van valami.
• Egyszer egy bölcs ember, vagyis vámpír azt mondta nekem, hogy mindenkinek jár még egy esély – emlékeztettem.
• Akkor csak egy szarvasról volt szó. Nem ugyanaz, amikor egy kis farkas, és egy félvér összeveszik, hogy ki terítse le a csorda egyetlen hímjét, és az, amikor valakit terhesen magára hagynak, ráadásul még olyasmivel is megvádolnak, amit én soha nem tennék meg – mondta anya határozottan. – Életemben nem ért hozzám más férfi, Anthony apján kívül. Valamiért mégis könnyedén elhitte az állítólagos családom, hogy egy könnyűvérű nő vagyok. Te mit gondolnál, hogyha megtudnád Gabrielláról, hogy terhes, még mielőtt elmondaná?
• Azt, hogy különleges módon szeretné elmondani nekem, hogy kisbabánk lesz – vágtam rá azonnal. Hiszen ez a logikus gondolat.
• Ez a lényeg. Edwardnak, ha már megtudta a meglepetést, akkor is rá kellett volna kérdeznie, hogy az övé-e, hogyha bizonytalan volt. Nyilván dühös lettem volna, amiért nem bízik bennem száz százalékig, de könnyebben megbocsátottam volna, mint ezt a megoldást.
• Jogos – bólogatott Jake.
• Akkor, kérlek zárjuk le a vitát – mosolyogtam rá gyengéden. – Most inkább Gabyval kéne foglalkoznunk – tettem még hozzá.
• Vele foglalkozom, természetesen, csak miattad is aggódtam. Ez csak nem bűn – mosolyogtam rá.
• Dehogy, sőt – mondta anya, és szorosan magához ölelt.