Még csak egy hete vagyok Edwardéknál, de az életem máris teljesen felborult. Az életnek egy új rétegét ismertem meg. Bálokba jártam, vásárolgatni, teázni, táncolni, egyszóval egy csomó olyan helyre, amiről világéletemben csak álmodozni tudtam. Álmélkodva bámultam minden ismeretlen dolgot, és ez tökéletesen illett a szerepemhez, amit nap mint nap el kellett játszanom. Edward is látszólag elkezdett bízni bennem, de ez persze csak a szülei felé irányult. Ahogy az éjszaka beköszöntött, és a ház elcsendesült, Edward-al órákon át beszélgettünk a szobámban. Mindketten tökéletesen boldogok voltunk az események alakulásával, és habár volt egy elég sürgető probléma, nem igazán bírtunk azzal törődni…

- Nem vagy álmos? – kérdezte lágy hangon Edward.

Egy elég hosszú napon voltunk túl, az ágyon nyúltunk el, halálfáradtan.

- De – vallottam be

- Akkor hagylak aludni. Reggel találkozunk!

- Ne, várj még egy kicsit! – mondtam gyorsan, és szembefordultam vele.

Édesen mosolygott rám.

- Tudom, hogy nem akarsz még gondolkodni ezen, de hamarosan el kell kezdenünk! – mutattam rá

Bánatosan lebiggyesztette az ajkát, majd megadóan sóhajtott egyet.

- Meddig maradhatsz nálunk. – mondta ki lassan.

Bólintottam.

Bármennyire is voltam boldog, ez az egy gond szinte minden napomat beárnyékolta. Szép és jó, hogy itt maradok még egy kicsit, de valamikor az elvileges rokonjaimnak is hiányozni kezdek. Az örökkévalóságig nem maradhatok itt. Ezt Edward is jól tudta.

- Majd… majd veszünk neked egy házat itt a közelbe!

Forgattam a szememet.

- Azért ennyire te sem vagy gazdag! – csattantam fel.

- Majd Archie-val összedobjuk! Biztosan segít!

- De én nem akarom még Arhie-t is belekeverni!

- Persze hogy nem… - morogta Edward

Tehetetlenül sóhajtottam egyet, majd az ablakhoz mentem, és szélesre tártam. Elnézegettem a lefekvésre készülődő utcát. A kocsikat, ahogy az utolsó utazókat viszik, a gyerekeket, kiket most a szüleik dühösen cibálnak hazafele, az árusokat, akik szépen-lassan összeszedik a portékájukat, és jóéjszakát kívánva egymásnak hazamennek. Az egész annyira szép.

Éreztem, ahogy Edward a hátamnak simul, és ő is hallgatagon bámulni kezdi az embereket.

- Talán meg kéne szöktetni Sarah-t, és aztán ketten szerencsét próbálunk a nagyvilágban… - tűnődtem.

Edward halkan, de feszülten felnevetett.

- Hogyne, hogy aztán az első férfi elraboljon benneteket, és kéje szerint bánjon veletek…

Rendben, ebben igaza volt. De azért meg lehet próbálni…

- Bár ha már az ilyen őrült ötleteknél tartunk, nekem is van egy a tarsolyomba – kuncogott Edward.

- Halljuk!

- Hát, ha mondjuk, hozzámennél Archibaldhoz…

Pillanatok alatt szembefordultam vele és csúnyán néztem rá.

- Ez sokkal rosszabb, mint az enyém!

- Nézőpont kérdése…

Némán néztem vele farkasszemet, de aztán elmosolyodott.

- Nyugi, mint mondtam, ez egy a lehetséges teóriák közül… rengeteg időnk van még ezen gondolkodni. Mindössze két hete vagy itt! Sokszor évekre jönnek az ilyen elfeledett rokonok!

- De azok az évek is elmúlnak egyszer!

- Emma, nem akarom, hogy ezen tépelődj! Egyszerűen csak élvezd az itt töltött időt, és majd minden rendbe jön magától!

- Hogyne, magától… - morogtam bosszúsan.

Gyengéden megemelte az államat és mélyen a szemembe nézett.

- Mit szólnál, ha holnap kapnál egy levelet, miszerint egy természeti katasztrófa elsodorta a házatokat, és vele együtt a családodat? Vagy esetleg betörtek hozzátok, és miután az Apád megpróbálta védelmezni a családját – a családodat – megöltek mindenkit? Vagy a családod kezes volt egy másik családért, és miután ők tönkre mentek logikusan ti is, és most egy öreg néninél laknak, és nem szeretnék, hogy ilyen nyomorba menjél haza? Mondjak még pár lehetőséget?

Szájtátva bámultam rá.

- Edward, néha megijesztesz. – vallottam be.

Felnevetett, majd a halántékánál megkocogtatta a fejét.

- Nem kell mást tenned, mint logikusan gondolkodnod. A színészi képességeiddel azt hiszem semmi baj nincsen, így ha sírnod kell pár napig, az nem fog kikészíteni. Te egy hihetetlen lány vagy, még azt is elhinném, ha azt mondanád, hogy három füled van!

Elmosolyodtam.

- Pedig csak kettő van – motyogtam.

- Most nem ez számít. Te egy kincs vagy. És nem fogsz, nem engedem, hogy beálljál valamilyen vándorcirkuszba a barátnőddel együtt, és úgy térképezzétek fel a világot!

Lehajtottam a fejemet, és sóhajtottam egyet. Majd éreztem, ahogy a szemem le akar csukódni és én már nem tudok megálljt parancsolni neki.

Edward gyorsan elkapott mielőtt még összeeshettem volna és az ágyhoz vitt. Gondosan betakart, majd párszor végigsimított az arcomon.

- Aludj jól. Szeretlek! – suttogta, majd halkan kilopódzott a szobából.

Még a másik oldalamra sem tudtam fordulni, annyira fáradt voltam, így ahogy voltam, elnyomott az álom.

Reggel egy gyengéd érintésre keltem fel. Pislognom kellett párat, hogy az álmot kiűzzem a szememből és gyorsan felületem. Elizabeth ült az ágyamon és aggódva hajolt fölém.

- Minden rendben? Csak olyan régóta nem keltél fel, gondoltam megnézlek. Sajnálom, hogy felébresztettelek! – motyogta bűntudatosan.

- Öö, nem minden rendben. Csak fáradt voltam… - feleltem akadozva.

Egyszerűen nem bírtam összefüggően beszélni, mikor az anyámmal kettesben voltam. Egyfolytában néztem és próbáltam megjegyezni az ara minden egyes négyzetcentijét.

-  A reggeli már kész van. Ha akarod felhozathatom!

Megráztam a fejemet.

- Nem, lemegyek. Egy perc és kész leszek. – válaszoltam.

Elizabeth mosolyogva bólintott, majd felküldte Margaret-et, aki gyorsan felöltöztetett. Az ebédlőbe már mindannyian ott ültek, én meg elszégyelltem magamat, amiért ilyen sokáig nem keltem fel. Mindannyiuknak köszöntem, majd enni kezdtünk. Az étel még mindig a gyenge pontom volt, hiszen az otthon után ezek az étkezések elég nagy átmenetet jelentettek, így mindig én lettem kész leghamarabb és akkor is csak reménykedni tudtam benne, hogy nem ettem nagyon sokat.

- Emma, Edward, képzeljétek, holnap lesz a városban egy vándorcirkusz előadása! Van kedvetek elmenni? – kérdezte Elizabeth lázasan.

Az ajkamba haraptam, hogy elfojtsak egy mosolyt.

- Persze! – felelt Edward – Biztosan… tanulságos lesz!

Nem néztem rá, mert tudtam, hogy abban a pillanatban hahotázni kezdenék.

- Igen… én is kíváncsi vagyok rá! – mosolyogtam Elizabeth-re.

- Ó, Edward, emlékszel mennyit jártunk oda, amikor kisebb voltál? – nosztalgiázott Elizabeth, és ezen az idősebb Edward is nevetett.

A szóban forgó személy szégyenkezve fészkelődni kezdett a székében, én meg nem bírtam megállni, hogy el ne vigyorodjak.

- Volt olyan, hogy napjában kétszer is el kellett mennünk, annyira imádta! – nevettek a szüleim és én is velük.

Edward végül fölengedett és csak ennyit mondott: