• Két lehetőséget látok. – kezdett bele hosszas gondoldás után apám – az egyik, hogy elutazunk, és azt mondjuk, hogy Bella nagyon megbetegedett. A másik, hogy az hazudjuk, hogy meghalt.
• Charlie mindkettőbe belepusztul.  – suttogta Bella talán csak magának.
• Bella, még mindig változtathatsz a döntéseden. – húztam közelebb magamhoz. Szemeiben újra könnyek csillogtak.
• Nem, ezt akarom! – jelentette ki.
• Rendben, akkor vagy választanunk kell, vagy kitalálni valami mást. – mondtam
• Semmiképpen sem szerezhet tudomást a vámpírokról. Veszélyes lenne rá. – mondta Bella, és igazat kellett adnom neki. Már így is elég veszélyes, hogy Bella tud rólunk.
• Igazad van. – bólogattam. – De ki kell valamit találnunk! Vagy választani. Sajnos nincs más lehetőségünk. – mondtam végig Bellát nézve.
• Oké, akkor haza megyek. Beszélek Charlieval, látni akarom még egyszer. Utoljára… - hajtotta le a fejét szerelmem. Láttam az arcán, hogy küzd az apja iránt táplált érzelmei ellen.
• Haza vigyelek? – kérdeztem halkan.
• Ühüm. – bólogatott.
• Oké, gyere. – mondtam, majd lágyan felállítottam Bellát. Szinte vonszolta magát, a teste erőtlenül haladt az ajtó felé. Féltem, hogy összeesik, ezért átfogtam a derekát. Beültettem az anyós ülésre, mire egy gyenge mosolyt erőltetett az arcára köszönetképpen.

Beültem az autóba, de mire a földút végére értünk már nem bírtam, és megszólaltam.

• Bella, látod, mennyi fájdalommal jár ez. Főleg így, hogy meg kell szakítanod minden kapcsolatodat az emberekkel. Miért akarod ezt mégis? És ne mond, hogy miattam! Ez őrültéség! – fakadtam ki. Próbáltam hatni rá, háta visszalép, és azt mondja, ember marad. De amint rám emelte a tekintetét, már meg is bántam, hogy kimondtam ezeket a szavakat.
• Ezt akarom! – motyogta halkan, az „akarom” szót erősen megnyomva. Tekintete könnyes volt, mégis az a szilárd elhatározás, amit a szemeiben láttam, megdöbbentő volt. Hogy valaki ennyire akarjon valamit, csak azért, hogy egy olyannal legyen örökké, mint amilyen én vagyok. Elvesztené a lelkét csak miattam.
• De az apád, és az a…Jacob, és az emberi barátaid.. – mondtam volna tovább, de belém fojtotta a szót.
• Edward! Ez mind nem számít. Nem számít, hogy elvesztem ezeket, tudtam, hogy egyszer el kell köszönnöm tőlük. De ez egyáltalán nem fontos! Te számítasz, csak te és semmi más a világon! Veled akarok lenni, és nem megöregedni. Csak veled lenni, minden percet veled tölteni az életemből, olyan nagy kérés ez? Nem érdekel, mit kell feladnom ezért! Érted? – a magabiztosság szinte ordított a hangjából.
• Mindezt, csak miattam? – kérdezte vissza bambán. soha nem tudtam volna meghatározni, hogy Bella mennyire szeretett. Nem tudtam volna megmondani, mert a saját mércém sokkal többet bírt.
• Mit hiszel, Edward? Szerinted mit jelentesz nekem? – kérdezte már dühösen.
• A szerelmed vagyok. – vágtam rá azonnal.
• Te most nem mi miatt nem tudod felfogni, mennyire szeretlek? Magad miatt, vagy miattam? – kérdezte.
• Bella, nem tudom, hogy vagy képes szeretni egy ilyen magamfajta szörnyeteget. – néztem végig magamon undorodva. Közben a ház elé értünk, de Bella észre sem vette.
• Nem bizonyítottam még be neked, hogy mennyire szeretlek? – nézett rám csalódottan.
• De igen, Bella! Kérlek, bocsáss meg! – kérleltem. Láttam Bellán, hogy lassan kezd feloldódni. Nagy levegőt vett, majd kifújta.
• Többé soha ne merészeld magad ócsárolni, megértetted? – kérdezte komolyan
• Ne haragudj rám, én csak, még mindig hihetetlen, képes vagy engem szeretni. Hogy pont engem szeretsz, és hogy hozzám tartozol. Nem tudod, mennyire hihetetlen ez számomra annyi év egyedüllét után! – mondtam, mire átült az ölembe.
• Itt vagyok, és szeretlek. Csak ez számít! – motyogta a vállüregembe.
• Én is szeretlek! El sem tudod képzelni, mennyire! – suttogtam a fülébe. Kinézett az ablakon, Charlie cirkálója a felhajtón állt.
• Bejönnél velem? Nélküled nem bírnám ki ezt.
• Igen, mit fogsz neki mondani? – kérdeztem
• Semmit. Csak köszönök neki, megölelem, és azt mondom, hogy nálatok hagytam valamimet és visszamegyünk. Utána belehalhatunk egy autóbalesetbe hazafelé. – mondta el a tervet. Csak biccentettem, majd kinyitottam az autó ajtaját. Bella még mindig az ölemben volt, így felemelte, és ez után tettem le a földre. Miután megbizonyosodtam róla, hogy meg tud állni a lábain elindultam a ház felé. Bella mellettem sétált, és a kezével az enyémet kereste. Megfogtam az övét, és összekulcsoltam az ujjainkat.
• Készen állsz? – kérdeztem még az ajtó előtt, de hallottam, hogy Charlie már az ajtó előtt toporog.
• Igen. – mondta, majd benyitott. Charlie persze „meglepődött”.
• Szia, kölyök! Miért nem szóltál, hogy jössz? – kérdezte megölelve a lányát.
• Mi az, apu? Talán sütöttél volna sütit? – ironizál Bella, mire Charlie csúnyán nézett rá. A gondolatai Bellán és rajtam jártak.
• Nem Bells. Hiányoztál, mintha már nem is itt laknál. – váltott át Charlie komolyabb hangra. Láttam Bellán, hogy ettől félt. Hogy az apja akkor fog ilyesmiről beszélni, amikor éppen elbúcsúzni készül tőle.
• Uhh, apa. Most jutott eszembe, hogy ott felejtettem Edwardéknál a táskámat. – szabadkozott Bella.
• Majd Edward áthozza. – intette le Charlie.
• Nem, nem. Át kel mennem érte, mindenem bene van. – mondta Bella.
• Elviszel? – nézett rám Bella. Valószínűleg a kérdés csak indok volt, hogy Charlie ne lássa az arcát. A szemében fájdalom tükröződött, az arca pedig fájdalomtól torzult.
• Igen, visszaviszlek. – válaszoltam lassan, hogy Bellának legyen ideje rendezni a vonásait.
• Szia, apa. – ölelte meg az apját szerelmem, majd egy puszit nyomott a homlokára.
• Mehetünk? – kérdeztem komolyan. Bella bólintott.

Charlie kikísért minket az ajtóba. Bella még egyszer megölelte, majd beült az autóba, és onnan integetett. Bell apja már nem láthatta, hogy ahogy kikanyarodtam a ház elől, a lányának eleredtek a könnyei. Ahol már biztonságban voltunk a kíváncsi szemek elől, lehúzódtam az út szélére, és az ölembe húztam Bellát. Vártam, amíg kisírja magát. A könnyei szüntelenül folytak, és én azt hittem, soha nem lesz többé boldog.

• Bella, biztosan ez a helyes út?- kérdeztem, miután felemelte a fejét a vállamról.
• Veled akarok lenni. – szipogott.
• Nem foglak akadályozni a döntéseidben. Nincs jogom rendelkezni a sorsod felett. – mondtam neki halkan, komolyan.
• Indulhatunk? – kérdeztem. Bella szó nélkül visszacsusszant az anyósülésre.
• Kérhetek valamit? – kérdezte, mikor már majdnem a háznál voltunk.
• Bármit.
• Akkor, ha bementünk a házba, egyből átváltoztatsz? – kérdezte halk, félénk hangon.
• Ahogyan te szeretnéd. – válaszoltam.
• Megtennéd? – kérdezte, miután leparkoltam a ház előtt.
• Bella! – vettem az arcát a két tenyerem közé – Nem tudsz olyat mondani, amit nem tennék meg érted! – mondtam a szemébe nézve.
• Akkor, ha bemegyünk… - nem fejezte be a mondatot. Bólintottam.

• Menjünk.  – mondtam nagyot sóhajtva. Kiemeltem Bellát az autóból, és a ház felé indultam.
• Carlisle már mindent előkészített. A dolgozószobájában van. – mondta Alice, ahogy beléptünk a házba.
• Köszönöm, Alice. – mondtam, majd felsétáltam Bellával Carlislehoz.
• Utoljára kérdem, biztosan ezt akarod? – kérdeztem mielőtt beléptünk volna a szobába.
• Igen. – mondta, majd benyitottam.

A dolgozószobában el voltak tolva a bútorok, középen egy ágy volt, ami le volt terítve egy fehér takaróval. Mindegy lesz, min fekszik, hisz, úgy sem fog tudni másra gondolni, mint a fájdalomra. Erre a gondolatra elfintorodtam, és  éreztem, ahogyan az arcom eltorzul a fájdalomtól. Gyorsan rendeztem a vonásaimat.

• Bella, van még valami, amit mondani, vagy csinálni szeretnél? – kérdezte Carlisle a szobába lépve.
• Nincs. – mondta, és lefeküdt az ágyra, félresöpörve a haját a nyakától.
• Nem a nyakadat nem fogom megharapni. Csak tovább tartana, és jobban fájna. – mondtam, majd el kellett fordulnom, hogy Bella ne lássa az újra fájdalomtól torzuló arcomat. Mikor visszafordultam közelebb léptem az ágyhoz.
• A szívednél, és a két csuklódon foglak megharapni. – magyaráztam. Tudtam, hogy a hangom mennyire hideg, és élettelen, de két választási lehetőségem volt. Az egyik, hogy ilyen, a másik pedig, hogy az érzéseimet tükrözi.
• Rendben. – bólintott Bella, majd hátra döntötte a fejét, és behunyta a szemét. – Készen állok.

       Megfogtam Bella csuklóját, és lassan a számhoz emeltem. Mikor megharaptam, éreztem az édes vérét a számban, de még időben magamra mordultam gondolatban. Átsétáltam az ágy másik oldalára, és ugyanígy tettem a másik csuklójával is. Próbáltam gyors lenni. Lejjebb húztam Bella pólóját, és a szíve fölött ejtettem egy metszést a fogaimmal.   

Ezek után csak vártam. Vártam az első sikolyait, de egy szisszenést sem hallottam. A szeme még mindig csukva volt, hallottam, ahogy egyenletesen veszi a levegőt, és a szívdobogását. De meg sem mozdult.

• Carlisle, talán rosszul csináltunk valamit? – kérdeztem apámra nézve.
• Nem, Edward. Minden a legnagyobb rendben van. – mosolyogott rám büszkén, de most nem tudtam ezzel foglalkozni.
• Nyugodj meg, Edward! Mindent a legjobban csináltál! – nyugtatott.
• De nem kéne sikoltozni? Talán nem fáj neki? – kezdtem reménykedni.
• Nem hiszem, hogy nem fáj neki. – motyogta apám.

Csak vártam, hogy egy jelet adjon, hogy velünk van, de semmi nem történt. Ugyan olyan csendben telt az egész éjszaka…